Főleg székek

Hol is tartottam.

Még szabi előtt elkezdtem írni egy bejegyzést a burnoutról, lásd alább, de nem fejeztem be, aztán elmentem szabira és így aktualitását vesztette. Ami kár, mert annyira rettenetes volt már a szabi előtti utolsó hetem a kórházban. Volt csótány is, és kétszer küldtek el betegek (indokolatlanul) a geci kurva anyámba, és minden ügyeletemben reggel arra ébredek, hogy fél hatkor az ablakom előtt dohányoznak és üvöltve és káromkodva társalognak, földszinti szoba, tehát annyi erővel kb. a szobában is lehetnének, és egyszer megkértem tök kedvesen az ablakon kiszólva az egyik hölgyet, hogy üljön már át két méterrel odébb a másik oldalra legyen olyan kedves, mert nagyon behallatszik, ahogy beszélgetnek, akkor nem volt hajlandó és tovább beszélgettek emelt hangon és káromkodva úgy fél hétig. És a betegek a parkolóba, ahol dohányoznak, mindig kiviszik a folyosóról a három benti széket, amik tök szép fehér műbőr benti székek voltak, amin lehetett várakozni az orvosod ajtaja előtt, most már szanaszét vannak szakadva, törve és ótvar koszosak, és az utolsó héten mindig rájuk szóltam, hogy vigyék vissza, és basztak rám, hanem azt mondták, jó, ezt elszívják, aztán majd beviszik. Egyszer én bevittem, fél óra múlva visszavitték, majd az ablakom alatt mesélték egymásnak a sztorit, csak abban már én voltam a gonosz boszorka, aki megint kivitte a széket, az meg a hős. Amúgy annyi jóérzés lehetne az emberekben, hogy ne a földszinti orvosi szoba ablaka alatt szidják az orvost.

A geci kurva anyámba nem a szék miatt küldtek el, a székek az csak az aktuális hisztim volt, amely megtestesítette a tehetetlenségemet és kiszolgáltatottságomat ebben a kegyetlen világban. Nem is az én székeim, nem tudom, mit törődöm velük. Az anyámat egy hajléktalan pszichotikus lány emlegette, de egy kicsit mentálisan retardált is volt, plusz szerintem félt tőlem, szóval fogalma sem volt, mit beszél nyilván, a másik meg egy személyiségzavaros fiú volt, akik szintén olyanok, hogy sokat és igazságtalanul szidják az embert a hasítás nevű énvédő mechanizmusuk miatt, de ez nekik se jó. Na és én arra jöttem rá azon a héten, hogy én nem akarom, hogy velem így bánjanak, nekem ebből elegem van. Én azt értem, hogy a mentálisan retardált hajléktalan pszichotikus kislányok és a borderline-antiszociális fiatalemberek így kommunikálnak és nem velem van a baj, hanem a betegségükből adódik. Értem is és tudom is kezelni, nem tudnak kihozni a sodromból sosem, szépen kezelem a helyzetet és indokolatlanul nem is veszem magamra. Azt is értem, hogy a betegeink egy része ugyan az ablakom alatt káromkodó alkoholista, akik kiviszik a székeket, de a betegeink másik, sokkal nagyobb része jó fej, értelmes, okos, és nagyon sok mindent kapok tőlük.

Ja, ezt csak azért mondom, mert a pszichológusunk szerint a kiégés részben abból ered, hogy a segítők nárcisztikusak és a segítésért hálát és csodálatot várnak, és azt nem kapják meg és akkor keserűek és kiégettek lesznek. Én egyrészt ezen totál felháborodtam, mert szerintem meg bazmeg azért égünk ki, mert túl nagy terhelés alatt túl sokat dolgozunk túl kevés pénzért túl kevés szabadidő mellett, ráadásul a pszichológusunk konkrétan az ápolószemélyzetről beszélt, hát basszus ha nekem kéne ugyanazt csinálni, mint egy nővérnek havi nyolcvanezerért, akkor nem tíz év után kezdenék a kiégéssel kacérkodni, hanem tíz óra után. Valamint segítségért hálát, de legalábbis nem kurvaanyázást várni, az szerintem azért nem maradéktalanul patológiás gondolat. Nem szeretem, amikor a reális, valós nehézségeket pszichologizálják. Na mindegy, lényeg, hogy én persze lehet, hogy nárcisztikus vagyok, és a segítésért hálát és csodálatot várok, de én azt meg is kapom megfelelő mértékben. A szobámban van több festmény, amit betegem festett nekem, egy terítő, amit horgoltak nekem, egy díszpárna, amit nekem varrtak, egy könyv, amit nekem dedikáltak, és egy csomó virág. A csokikat megettem vagy nekiadtam a nővéreknek. De nem csak a tárgyak, én azt is szeretem, ha jó fejek velem, és sokszor azok. Egyáltalán nincs hiányom hálából és szeretetből, sokat kapok.

Szóval arra jöttem rá, hogy én szépen, okosan tudom, hogy 1. többnyire betegségük miatt szidnak, nem nekem szól, 2. a másik oldalon ott van ugyanannyi vagy több jóság. És mégis azt kell mondanom, hogy van egy részem, ami már a józan észre nem hallgat és ami csak azt jegyzi meg, hogy "bántottak, bántottak, bántottak". Teljesen nem mulasztja el sem az indulatáttétel és viszontindulatáttétel okos elemzése, sem a hála és szeretet. Ha rugdosnak, megsérülök. Mindegy, miért rugdostak. Ha utána valaki más megsimogatja a hátamat, attól még ugyanúgy fájni fog ott, ahol megrúgtak.

Különben régen, meg máskor, amikor nem vagyok ilyen fáradt és rossz passzban, akkor még akár direkt szeretem is az ilyesmit, mármint a balhét, mert büszke vagyok rá, hogy tudom kezelni a helyzeteket, és kihívás kezelni. Kihívás rábeszélni a visító pszichotikus lányt, hogy nyugodjon meg vagy jöjjön velem, vagy vegye be a gyógyszert. Büszke vagyok rá, hogy szemem se rebben, amikor kiabálnak velem, és hogy nem kiabálok vissza, hanem a helyzetet a megoldás felé irányítom. Amúgy rendes körülmények között ez izgalmas. Nem, nem tudom, mik a rendes körülmények.

Hát szóval ezen gondolkodtam így augusztus utolsó hetében, de aztán elmentem Szigetre meg szabira, és a szabim alatt voltunk a Fuji étteremben és végigettük a nyolcfogásos kóstoló-vacsijukat, meg voltunk Koppenhágában, ahol bicikliztünk egy csomót, és voltunk a tengerparton is, ahol hatalmas szélerőművek vannak a tengerben, és Malmöből repültünk, úgyhogy vonatoztunk a hídon is, és voltunk Sopronban, meg a Tómalmon, amit nagyon szépen felújítottak, meg a Béke-kilátóban, meg Brennbergbányán, és a bányásznapon a kórusba tartozó kilencven év átlagéletkorú nénikkel polkáztam az utcán, és utána röpke időre visszamentem dolgozni, de mindjárt elutazom megint, és ezektől teljesen elfelejtettem, hogy mi is volt a bajom még augusztusban. Azért idéztem csak fel, mert akkor nagyon meg akartam írni és azt akartam, hogy legyen meg.

Much more simply burnout than otherwise

Sziget, egy húzósabb ügyelet utáni napon az egyik lelkisegély-sátorban dolgozom, és arra vágyom, hogy legyen már öt óra. A vezető beszélgetni próbál velem.

Nő (gondterhelt elhivatottsággal): - És te hogyan látod a magyar pszichiátria jövőjét?
isolde (leküzdi a harsány nevetést, illetve hogy azt válaszolja, ez egy értelmetlen szókapcsolat): - Nem tudom.
Nő: - Mit gondolsz, amilyen beteg most ez a társadalom, amerre tart, abból ki tudja húzni a magyar pszichiátria???
isolde (hogy mivan??): - Nem tudom, nem szoktam ilyeneken gondolkodni.
Nő: - És a magyar pszichiátriai társaság szerinted képes lesz jó irányba fordítani a dolgokat?
isolde (vállvonogat).
Nő: - És azon sem szoktál gondolkodni, ami történik ebben az országban, ahogyan fokozatosan elveszik a szabadságunkat??!
isolde: - Nem.

Különben kedves, segítőkész emberek vagyunk

Szóval miután röpke soproni tartózkodásunk során a szokásos szívességeket tettük a családnak (el kell olvasni rokonok zárójelentését, le kell fordítani nekik dolgokat, beállítani a számítógépet, stb.), azon gondolkodtunk, milyen szakmát kellett volna választanunk a jelenlegiek helyett, illetve, hogy ha majd egyszer lesz gyerekünk, olyan pályára fogjuk bátorítani, ahol nem kell arra számítania, hogy segítségére váró rokonok ugrálnak a fején. Melyek ezek a szakmák? Nem az orvos és nem a programozó, az biztos. Semmilyen mesterember sem, és nagyon nyelveket sem tudhat. Valami olyan szakma kell, amelynek a képviselője nem rendelkezik olyasfajta hasznos tudással, amit szívességek formájában reálisan kérhet tőle a szomszéd vagy a rokon.

Ezeket tudtuk kitalálni:

1. Kaszkadőr.

2. Pornószínész.

3. Hárfaművész.

A férjem felvetette még a fagotthangolót, de szerintem egyrészt olyan nincs, másrészt sose lehet tudni, nem nősül-e be az ember egy fagottozó családba, akik utálnak hangolni, és akkor onnantól neked kell.

Életjel

Ja, azért nem írok semmit, mert összevissza nyaralok, nem azért, mert végül megbetegedtem volna vagy valami. Voltunk Koppenhágában meg Brennbergbányán, az idő szép, sokat nevetünk.

A Goldenblognak meg idén az a fejléce, hogy "blogs not dead", ilyen punks not dead-es betűtípussal. Mit is mondhatnék.

Életjel

Ja, azért nem írok semmit, mert összevissza nyaralok, nem azért, mert végül megbetegedtem volna vagy valami. Voltunk Koppenhágában meg Brennbergbányán, az idő szép, sokat nevetünk.

That seem right to you?

Szóval a férjem már köhög és taknyos és Algopyrinen van, és én sem érzem túl jól magam, és ha idén is, mint minden <kínai> évben, elkapjuk a szokásos <kínai> betegséget a szabim elején, akkor nem leszek boldog.

Listen to the wind of change

Ja, és még az volt, hogy véletlenül befestettem a hajamat feketére. Szokjunk hozzá.

You can't take the sky from me

Jubal Early: You ever been shot?
Simon: No.
Jubal Early: You oughta be shot. Or stabbed, lose a leg. To be a surgeon, you know? Know what kind of pain you're dealing with. They make psychiatrists get psychoanalyzed before they can get certified, but they don't make a surgeon get cut on. That seem right to you?

Végignéztem a Firefly-t a 10. évforduló és a Comic Con-os nagyon megható megjelenésük kapcsán, mert true fan vagyok. Még mindig jó. Most megnézem a  filmet is.

I'm lost in the woods

We all are. Even the captain. The only difference is, he likes it that way.

I don't care if Monday's blue

Vettem magamnak két szál napraforgót, egy pár karika-fülbevalót, két db hajba tűzhető vörös rózsát, egy üveg tequilát, egy fej jégsalátát, egy doboz hajfestéket, 5 db kisméretű dunsztosüveget és egy zacskó dzsemfixet. Készen állok a hétvégére.

I should focus more and stop complaining today

Viszont egyeztettem találkozót a kórussal, meg kiderítettem, mikor lesz idén Bányásznap, és úgy tűnik, csodával határos módon pont rá fogok érni akkor.

Azon gondolkodom, hogy jelentősen segítené az ügyet, ha fenn lennék facebook-on, és hogy vajon az lesz a vége, hogy a könyvem érdekében regisztrálnom kell? Én azt nem fogom kibírni, az tutifix. Most írhatnék itt erről hosszasan, hogy én pontosan mennyire és hogyan szeretem az embereket és vagyok egyszerre távolságtartó, de higgyük el, az én szociometriai stílusomhoz egyszerűen nem passzolnak a közösségi oldalak. Hát, nem tudom, ez nehéz kérdés.

Tegnap meg azt álmodtam, hogy a munkahelyemen megvert egy beteg hozzátartozója, és a kollégák és nővérek tétlenül nézték, mert azt gondolták, nem kell segíteni, majd megoldom (meg is oldottam, megharaptam a kezét és így elszabadultam), de nem is ez a durva, hanem hogy akárhol elmesélem ezt az álmot egészségügyes körökben, egyből mindenki mesél két hasonlót.

Rossz hírek is vannak

Erre most kell megtudnom, hogy tavaly nyáron meghalt a Becher Nándor? Dehát most beszéltem vele telefonon (jó, 2008-ban). Nagyon szomorú vagyok. Kötelessége lett volna idén augusztusban engem kísérgetni Brennbergbánya utcáin és átadni a tudását és elmesélni a történeteit és örülni, hogy a fiatalokat (engem) érdekel a téma és összeismertetni a brennbergi és ex-brennbergi ismerőseivel. Dehát ez szörnyű.

Hát, erre igazán nem számítottam, és így azért sokkal nehezebb lesz.

Much more simply shoes than otherwise

Úgy tíz évvel ezelőtt még azt gondoltam, túl öreg vagyok egy virágmintás Martens bakancshoz, de már elmúlt.

S még mi látszik a bokorból

Este fél hétkor elmegyek sétálni az esőben. Az a fajta, Sopronra általánosan jellemző szitáló eső van, ami nagyon friss, hűvös, picike cseppekben esik halkan és órák hosszat. Öt perc után átszalad előttem két őz. Lekanyarodom egy földútra, elég nagy a sár, de a bakancsom már úgyis elég sáros, mindegy. Megállok egy kis tisztáson. Innen egy ösvény vezet lefelé Brennberg felé, egy vissza a Muckra, egy a Béke-kilátóhoz (ahol még sohasem voltam!!! hogyan lehetséges ez?), a maradék két, nyílegyenes földút pedig "az egykori műszaki zár nyomvonala", mármint ezen a néven szerepel a térképen. A valóságban ugyanolyan út, mint bármelyik másik. Minden nagyon zöld és vizes, halk surrogással esik az eső a felhőkből és a falevelekről is. Lent a távolban a völgyben egy hatalmas ködpamacs és néhány brennbergi háztető látszik, felettük már tiszta az ég. Az egykori műszaki zár nyomvonalán néhány harangvirág szomszédságában egy nagy nyúl üldögél. Rendes városiként azonnal le akarom fényképezni, így "nyuszmuszmusz" suttogással, mobiltelefonomat ráirányítva lassan elindulok feléje. A nyúl szánakozó pillantást vet rám, majd tökéletesen rajzfilmbe illő nyúlugrásokkal balra eltűnik. Kicsit eláll az eső, nyugaton a völgy felett kibújik a nap, a fák teteje fénylik a vízcseppektől. Arra gondolok, hogy tényleg harapni lehet a levegőt, és arra, hogy vigyáznom kell, nehogy a könyvembe majd ilyen modorosságokat írjak, hogy "harapni lehet a levegőt". Ácsorgok egy magasles tövében, minden vizes, mindennek vizes fenyőtű-illata van, nagyon nehéz elképzelni, hogy létezik egy hétköznapi valóság BKV-val és panellakótelepekkel. A telefonom csak osztrák hálózatot talál, de azért felhívom a férjemet, hogy elállt az eső, jöjjön már ki sétálni.

Meanwhile in a hostile work environment

Adj uram másik lakást

isolde: - Ma délelőtt a villanyszerelővel cigarettáztam a gangon, és elmesélte, hogy hetvenkettőben nyolcágyas szobákban laktak a munkásszállón és Angyalföldön 8 forint volt egy fröccs.
A barátaim:
- Ez egy Cseh Tamás-dal!
(gitározást és Cseh Tamást imitálva, felváltva énekelnek)
- ... ma délelőtt / a villanyszerelővel / egy cigit / szívtunk el a gangon...
- ... Angyalföldön / hetvenkettőben / nyolcforint / volt a fröccs...
-  ... s a munkásszállón / a nyolcágyas szobában...

Még azt is mesélte a villanyszerelő, hogy akkoriban a Dózsa Mozi hátsó soraiban lehetett jól nőknek udvarolni, mert csak 22 Ft volt egy mozijegy, és azzal több, egymást követő filmre is benn lehetett maradni, nem nézték, úgyhogy előtte a szemközti kisboltban vettek valami innivalót meg rágcsálnivalót, és aztán beültek és ott udvarolt. Angyalföldnek akkor megvolt a hangulata, bár tény, hogy volt egy vagy két olyan kocsma, ami előtt óvatosan kellett elmenni, mert esetleg pont kirepült az ajtón egy szék vagy a kirakatüvegen az üveggel együtt valami vagány. Azt is mondta, hogy alkoholt lehet inni, csak tudni kell a mértéket, és ezt régen azért jobban tudták az emberek, és hogy egy elázott nő az undorító. A metrójegy pedig egy forint volt, és egyforintosokat kellett bedobálni a beengedőkapukba, és aztán gyorsan átmenni, mert különben simán odacsapta az embert a kar, de azért ha ügyes volt az ember és ketten szorosan egymás mögé álltak, akkor be tudtak lógni egy jeggyel.

A befőzésről

Elmondom, idén miket főztem be eddig.

Először is volt kétféle gyömbérszörp, a citromos, meg a borsos-kardamomos, mindkettő elég jó lett szerintem. A citromos kicsit emlékeztetett a gyömbér nevű üdítőitalra, a másik meg inkább édesebb, fűszeresebb volt. Legalábbis úgy emlékszem, mert csupán néhány hétig tartottak, ráadásul az utóbbit kávéízesítésre is használtam. A maradék gyömbérből készítettem kandírozott gyömbért (azt úgy kell, hogy adsz még hozzá egy csomó cukrot, jó sokáig főzöd lassan, majd kiterítgeted száradni, nagyon finom).

Pár hónap kihagyást követően jött az eperszörp, elég egyszerű volt megcsinálni, viszont az a fajta szörp lett, ami ülepszik, és ha nem iszod elég gyorsan, akkor fel kell keverni, mert lemegy az aljára a cucc. Gondolom, legközelebb át kell majd szűrni vagy valami. Vagy csak meg kell szokni, gyermekkoromban az összes szörp ilyen volt. Az íze nagyon finom lett. Az eperszörpöt azért főztem be, mert a szemműtétem után betegszabin voltam 3 napig, és a végén már nem voltam annyira beteg és kellett valami hasznosat is csinálnom, amihez azért nem kell erőltetni a szemet.

Ezután jött a fenyőszörp. A fenyőszörpöt két okból készítettem, egyrészt egyszer ittam a Ráspiban fenyőszörpöt és nagyon finom volt, másrészt meg romantikus-nosztalgikus okokból, hogy amikor honvágyam van Sopronba, akkor mindig érezhessek egy kis fenyőtű-ízt a budapesti panelban. Ezt nem én találtam ki, hanem Szilvási Lajos Bujkál a Hold című regényében a Sopronból Kanadába disszidált fiatalemberek mindig elrágcsálnak egy fenyőtűt, amikor honvágyuk van*, és egy időben egyetemista koromban az akkori fiúmmal mi is mindig rágcsáltunk. Itt Pesten  viszonylag kevés a rágcsálásra alkalmas fenyőtű, úgyhogy kénytelen az ember befőzni. Ezt a receptet csináltam, és nem olyan lett, amilyet szerettem volna, mert nem elég fanyar, nem elég erőteljes, nem elég durván fenyőízű. Finom, finom, de, értitek. Jövőre vagy tovább kell áztatni, vagy kipróbálom ezt a receptet is, ahol tovább főzik.

Életem főműve ezidáig a rumos-vaníliás meggylekvár, amit mások is megdicsértek, de bevallom, nekem nagyon ízlik, elképesztően finom szerintem, pedig nem vagyok annyira lekváros. Igazi gasztrosznob cucc, néniktől piacon vett meggyből, madagaszkári vaníliaeszenciával és jamaikai rummal. Ha lett volna időm, készítek még egy adagot, de majd jövőre.

Tegnap pedig főztem ribizliszörpöt, elég sokat keresgéltem hozzá receptet, végül egy klasszikus főzőset készítettem el, mert ez hangzott a legmegbízhatóbbnak. A ribizliszörpöt ugyanis sok recept szerint nem főzik, ennek az az előnye, hogy megmarad a C-vitamintartalma és télen is ehetsz C-vitamint. Nekem furán hangzik a nem-főzés, a nagymamám is főzte, és majd akkor hiszem el, ha egy ismerősöm már kipróbálta, nem beszélve arról, hogy manapság úgyis tabletta formájában visszük be a C-vitamint, valamint 2 kg ribizliből lett 3 üveg, amiből nem fog maradni télire. Mindegyik recept javasol bele valamilyen tartósítószert, mert különben ribizliborrá változik a cucc. Amúgy 800 Ft egy kg valamirevaló ribizli, az nem kicsit durva?

A befőzés divatos dolog, ez nem vitás, biztosan én is részben azért főzök be, mert az menő. Másrészt meg azért főzök be, hogy megőrizzem a józan eszemet és valóságérzékelésemet mai modern világunkban, ahol egész nap olyanokkal vagyok elfoglalva, hogy a szelfszabályozó affektusmag meg a korai maladaptív sémák meg az implicit mentalizáció meg a szülői érzelemtükrözés biofeedback szerepe meg az interszubjektív térben formálódó szelférzet. Ugye, értjük, ezek után mennyire üdítő azt mondani, hogy "meggy".

*(Nem is ebben a könyvben van ez, hanem a folytatásában.)

Tanklabor a Holdon!

Felmentem a Széchenyi-könyvtárba mikrofilmeken régi újságokat nézegetni, mert ott van légkondi.

Valamelyik másik számban meg az volt a főcím, hogy "A szigorló orvosnő rémtettei" - természetesen arról a Tóth Ilonáról van szó, akit ma hősként tisztelünk, szobra is van meg minden. A kedvenc főcímem 1959-ből való, amikor az oroszok épp fellőttek valamit az űrbe: "Tanklabor a Holdon!". Merthogy valami lánctalpas holdjáró is volt a tervben, aztán az már egyből tank. Az eszem megáll.

Az idealizmusról a munkahelyen

Szóval betegállományban vagyok és napszaktól függően 32-35 fok van nálunk, ami sem fizikai, sem szellemi munkára sajnos nem ad lehetőséget - mentegetőzött. Így Suits-ot nézek, ami meglepően klassz sorozat, nézzétek, és rájöttem, hogy mi a problémám. Az, hogy én ilyen helyen akarok dolgozni. Nem menő ügyvéd akarok lenni NY-ban (bár az se lehet rossz), hanem pontosan ezt a fajta munkahelyi hangulatot hiányolom, ami a sorozatban van. Ami nagyjából az, hogy mindenki teszi a dolgát és próbálja magából a legtöbbet kihozni és a legjobbat nyújtani egy közös célért, ami vagy az aktuális Ügy, amit éppen megoldanak, vagy a Cég, aminek az egyik alapítóját ismerjük és jó fej (Gina Torres játssza). A főnökök kiállnak a beosztottjaikért, és az ő főnökeik kiállnak értük. Természetesen van egy csomó versengés, fúrás meg intrika is, de ennek ellenére az egész hangulatot meghatározza a lojalitás, egymáshoz és a céghez. Nekem ez hiányzik. Én pontosan így szeretek dolgozni, amikor nem baj, ha sokat kell dolgozni, de van valami közös cél, és nem baj, ha a főnököm sokat követel tőlem, de ő is megteszi, ami az ő dolga, és megvéd, ha kel, és cserébe én meg lojális vagyok (fő tulajdonságom).

Vajon van ilyen Magyarországon, vagy hagyjak fel az álmodozással egyszer s mindenkorra? Sajnos a saját munkahelyemen is volt egy időszak, amikor ugyan nem minden szinten, de bizonyos fokig mégiscsak jelen volt ez a légkör, úgyhogy van élményem róla. Részben ezért is nincs kedvem elmenni csak magánrendelni, én közös célért szeretek dolgozni közösen. Egy Aaron Sorkin-sorozatban akarok dolgozni (csak ne a Newsroom-ban, mert megőrülök attól a csajtól). És ha már vállaljuk az idealizmust, akár azt is mondhatnánk, hogy a világ olyan, amilyenné tesszük, és viselkedjek mostantól lelkesen és a munkahelyem felé lojálisan és a beosztottjaim felé igazságosan, de védelmezően, ugyanakkor ne vicceljünk már. Én nem vagyok olyan erős sajnos, nem az történik, hogy én megváltoztatom a rendszert, hanem inkább küzdök, hogy ne változtasson meg az engem, és mondjuk annak ellenére, hogy nem mindenki dolgozik rendesen, én még dolgozzak rendesen és a saját dolgomat csináljam meg és a saját elveimet ne adjam fel. Komolyan mondom, hogy nagyon nehéz ez. Nincsenek is beosztottjaim, kivel viselkedjek normálisan, minden beosztott orvos max három hónapot tölt nálunk átmenetileg és azt is kiszámíthatatlan időpontokban.

És gondolhatnánk azt is, hogy csapatmunkát, lojalitást és efféle értékeket nem a magyar egészségügyben kellene keresnem, ami a morális végromlás különféle stádiumaiban létezik az elmúlt években, de ez nem igaz. Pont hogy az egészségügyben látni néhol ezt az összetartást és hősiességet (más helyeken meg a teljes szétesést persze), gondolom, a nehéz körülmények van, ahol ezt hozzák ki az emberekből, máshol meg, hát, nem ezt. Belőlem se mindig ezt. Sóhaj.

A részletek

Szóval a hatásvadász bejelentést követően magyarázattal is szolgálok. A Brennbergről szóló riportkönyvet akarom megírni.

A könyv megírása anyaggyűjtéssel fog kezdődni, ami tekintve, hogy mennyire vagyok elfoglalt, nagyjából irreális feladatnak tűnik, de akkor is elkezdjük, és meglátjuk, hogy haladunk. Most szólok, hogy évekbe fog telni ez az egész. A titka nem abban fog rejleni, hogy mikorra lesz kész, hanem hogy amikor majd hónapok telnek el úgy, hogy nem volt időm vele foglalkozni, akkor is mindig újra elővegyem; és amikor már rohadtul unom, és érthetetlennek tartom majd, miért vágtam bele ekkora hülyeségbe, akkor tegyem egy kicsit félre, aztán vegyem elő újra.

Könyvet írni nagyon nehéz, ezt abból gondolom, hogy mondták, meg abból, hogy életemben írtam novellát, két tankönyvfejezetet meg egy doktori értekezést, és mindegyik nehezebb volt és több munkát és fáradtságot és utánajárást igényelt, mint amilyennek elsőre látszott. Több alázatot is igényelt, ha szabad ilyen pátoszosan fogalmaznom. Ez is nehezebb lesz, mint amilyennek most így elsőre látszik. Nem baj, akkor is megpróbálom.

Ja, lehet, hogy nem találok majd jó szerkesztőt, kiadót, aki hajlandó kiadni, illetve embereket, akik el akarják olvasni, de egyrészt ez a problémakör végtelenül messze van, másrészt nem baj, akkor is megírom. Majd akkor szomorkodom, vagy valami.

Legnehezebb része lesz emberekhez odamenni és beszélgetni velük, mert én félénk és távolságtartó vagyok a valóságban; másik legnehezebb része lesz, hogy nem lesz kész gyorsan, és én türelmetlen vagyok és azt szeretem, ha készen vannak a dolgok; és még az is nehéz lesz, hogy nem lesz rá időm és sokkal fontosabb dolgokat kell majd csinálnom helyette, és akkor hogyan fogom a prioritásokat kezelni, amikor takarítani se lesz időm és a puszta életbenmaradásért küzdök (ahogy ez szokott lenni ősszel, télen és tavasszal). Nem tudom, majd meglátjuk. Ja, még az is lesz, amikor majd rájövök, hogy who am I kidding, sohasem leszek képes én ezt megírni, mert buta és kicsi vagyok hozzá vagy mert inkább pénzt kéne keresnem ehelyett (mondjuk, a főállásom mellett két mellékállásom van, az azért legyen már elég), meg amikor rájövök, hogy ez a téma nem tesz ki egy könyvet (de mondjuk, amilyen könyvek vannak, komolyan, most írt egy egész könyvet a Szendi a napsütésről, szóval nehogymár).

Eddig annyit csináltam, hogy írtam egy vázlatot, vagyis nevezzük tartalomjegyzéknek, azokról a dolgokról, amikről szeretnék írni, összeírtam a lehetséges kontakt személyeket, amely lista reményeim szerint azért jelentősen bővül majd, és egyeztettem egy időpontot egy interjúvolandó személlyel. Most július van, a főnököm megy először szabira és csak utána én, úgyhogy igazán augusztusban lesz több időm rá. Ja, igen, az is nehéz lesz, hogy én Pesten élek, a témám meg kb 230 km-re van innen és autóm sincs, küldjetek autót teletankolva. Hát, egyelőre ezek jutnak eszembe. Én nem vagyok jó nehézségekben és kudarctűrésben, azonnal elbizonytalanodom, szóval gondoltam, jobb előre átgondolni őket, hátha az segít.

És persze, azt is gondolom, hogy az ember itt nagyképűsködik a blogjában, aztán mekkora arcvesztés lesz, ha mégsem írom meg, dehát, mekkora. Alapból ismerek egy csomó embert, aki nem írja a könyvét, szóval ha kivet magából a társadalom, akkor majd barátkozom csak velük.