Aki akarja, megfejtheti a címben szereplő filmes idézetet, húgom nem játszik, mert vele láttam az egyébként elég rossz filmet vagy húszezerszer. (Volt már olyan érzésed, hogy menni akarsz / és eközben tudtad azt, hogy maradnod kell? / Maradni vagy menni, melyik a jobb?)
Szóval már egy hete csak arra gondolok, hogy hazamegyek hamarosan, és hogy ennek örülök-e vagy inkább mégse. Körülbelül az egyik pillanatban bárcsak azonnal indulhatnék, a másikban meg legszívesebben ideláncolnám magam a biciklitárolóhoz. De aztán gondolkodtam ezen sokat, kognitív pszichoterápiáztam magam a mesterség szabályai szerint, meg kicsit dinamikusan orientáltan is, amikor a Rivotrilos receptről álmodtam, és most már mérhetetlen önismerettel ki merem mondani, hogy nos, kissé ambivalens érzésekkel viseltetem a hazamenetel iránt.
Hát mert itt biciklivel lehet járni dolgozni fél tízre, patak, gólyahír, fák mellett, mely alatt zöld az árnyék, mindennemű felelősséget nélkülöző munkát végzek, közben lehet zenét hallgatni, ráérek aerobicozni járni, szeretek egyedül lenni, nem kell takarítanom, nem kell csekkeket fizetni, érdekes emberekkel találkozom, nyomtat a nyomtató, ingyen ad kávét az automata, gyümölcsöt lehet kapni a menzán, zöldebb a fű. (Ez nem csak egy szófordulat, hanem az óceáni éghajlat miatt tényleg zöldebb a fű, kövérebbek a tehenek, jobbak a sajtok.) Otthon azért, úgy rémlik, elég nagy szívás manapság az egészségügyben dolgozni, rám pedig ez vár.
Mondjuk, azt se felejtsük el, hogy a legutolsó emlékeim otthonról olyanok, hogy február van, hétfő reggel, zuhogó jeges eső, dolgozni kell mennem, és annyi dolgom lesz, hogy nem fog beleférni négyig, ellenben muszáj lesz, mert délután még megyek egy phD kurzusra, és a kettő között még bele kell, hogy férjen egy gyökérkezelés, by the way el ne felejtsem magammal vinni a kamillateát, amivel majd öblögetek naphosszat.
Ellenbenviszont hiányzik a férjem, végülis nem azért mentem hozzá, hogy legyen kivel msn-eznem, hanem a mindennapok közös eltöltése végett, hiányoznak a barátaim (egy csomó szülinapról és esküvőről maradtam le!), a magyar nyelv (nem tehetek róla, mindennemű nacionalizmus hiányzik belőlem általában, de a nyelvnek nagy rajongója vagyok), meg az, hogy végre olyan munkát végezhessek, amelyben van felelősség és szerepelnek benne emberek is. És hogy olyan városban élhessek, ahol lejtenek az utcák, fel és le, és kiülhessek kiülős helyeken, és normális kávét adjanak. És a mozgáscsoportom. Nem beszélve arról, hogy itt éppen véget ért a másfél hónapja tartó napsütéses nyár, és rájöttem, hogy esőben biciklizni no fun at all.
És persze, voltak terveim, hogy hány helyre megyek még itt el, és hova megyek még egyszer vissza, aztán persze nyilván nem férhet bele minden. (Például az egyetem melletti zsebkendőnyi zöld területen birkák legelésznek minden reggel és délután, az időjárási viszonyoktól függetlenül, ugyanazok a birkák, ugyanabban a pózban, és sosem mozdulnak el. Vajon igaziak? Meg kell néznem őket közelebbről.)
Szóval most inkább úgy vagyok, hogy jól van, akkor induljunk már.
Azt még meg kell jegyeznem, hogy elképesztő, ahogy a glória ír.
Szóval Hooverphonicot hallgatok, amióta kedves kommentezőknek köszönhetően kiderült, hogy őket hallottam hétvégén a Grand Place-en Brüsszelben. Kezdem komolyan sajnálni, hogy csak a végére értünk oda (konkrétan az utolsó másfél számra), ellenben lesznek Szigeten.
Itt egy videó, aztán ígérem, nem válik ez szokásommá.
Na, bicikliztem esőben, önszántamból, most már hazamehetek. Igaz, hogy csak az aerobic teremig vezető körülbelül két és fél perces útról van szó, de még dörgött is az ég, meg sötét volt. Klassz.
Nem tortenik semmi azon kivul, hogy zuhog az eso es Portisheadet hallgatok, ellenben felhivnam sebeszet irant erdeklodo olvasoink figyelmet erre az oldalra. (Mondjuk, nem tudom, hany sebeszet irant erdeklodo olvas, de amiota tobben helyreigazitottak egy neuroanatomiai kerdesben valamely House-resz kapcsan, azota semmin sem csodalkozom.)
Szoval kb az egyetlen valoban szakmai jellegu orvosi blog a Billroth3, de ne feljunk, hamarosan ez is trendi lesz es lesz egy csomo. Tok jo lenne pl. irni ilyet pszichiatriabol, vagy inkabb annak valamelyik reszteruleterol, ha nem tudnek mit kezdeni az idommel es/vagy valaki fizetne erte, jomagam is biztosan inditanek egyet. (Figyeljuk meg, hogy tiz ev mulva schizophrenia-blogom lesz es licitalni fognak a gyogyszergyarak, hogy kinek a reklambannere legyen kint es hogy lila vagy zold-sarga hatterrel mukodjek.) Bar egyebkent a legnagyobb igeny nem a szakmabelieknek szolo, journal club-jellegu blogokra lenne, hanem a laikusoknak szolo, ismeretterjeszto jelleguekre, gondoljunk csak bele, milyen nepszeru lenne, ha kozertheto es szorakoztato stilusban, am szakmaisagot szem elott tartva pszichiatriai betegsegekrol irnek. Na, majd ha nyugdijba megyek. Bar akkor meg mar nem leszek eleg up-to-date es egyebkent is regenyeket akarok majd irni.
Azt hiszem, talan tudat alatt egy kicsit tartok tole, hogy ennyi gondtalansag es felelosseg-nelkuliseg utan hogyan fogok majd visszailleszkedni az otthoni munkaba. Csak abbol gondolom, hogy ma azt almodtam, hogy jott hozzam az egyik betegem kontrollra, en pedig elovettem a recepttombomet hogy felirjam neki a Rivotrilt, es rajottem, hogy nem emlekszem, hogyan kell receptet irni. (Miutan harmat elrontottam, megkerdeztem az egyik kollegamat. Meg szerencse, hogy almomban nem volt sajat szobam, hanem negyen voltunk egy kicsi szobaban, plusz a beteg, igy nem kellett messzire menni tanacsert.)
Meg arrol beszelgettunk valamelyik nap a kollegakkal, hogy ki min szokott osszezordulni a parjaval, amelynek soran rajottem, hogy most vagy tokeletesen harmonikus kapcsolatban elek, vagy iszonyu rossz asszony vagyok es egy rendesebb korban a falu mar reg a szajara vett volna. Masok ugyanis olyanokon veszekszenek, hogy a no szulei suru rantassal csinaltak a fozeleket, de anyospajtas higgal, ezert a ferj ugy szereti; hogy anyoseknal keves vizzel szoktak felmosni, ezert a ferj ki van borulva, hogy az asszony mennyire vizesen mos fel; hogy hogyan kell elkesziteni a rantottat; hogy a no nem mehet el a parja nelkul valahova; hogy a ferfi nem mehet el a parja nelkul valahova; hogy hogyan kell vasalni az inget; hogy hogyan kell ablakot pucolni; illetve a hazastarsak beledumalnak abba, hogy a masik mit vesz fel, peldaul a ferfi izlese klasszikus, ezert a no sosem merne felvenni rajzfilmfigura-mintas melltartot.
Engem egyreszt nem erdekel, hogy a ferjem mit vesz fel, egyebkent a farmeros-polos-borostas pasikra bukom, de nem hiszem, hogy hisztiznek, ha matol oltonyben vagy motoros borszerkoban akarna jarni (bar abban ketsegkivul eleg hulyen nezne ki), de azt sem tudom elkepzelni, hogy o dumaljon bele az en oltozkodesembe. Konyorgom, azt fogadtuk meg, hogy egeszsegben, betegsegben, amig a halal el nem valaszt, nem pedig azt, hogy "mostantol nem veszek fel rajzfilmfigura-mintas melltartot, ha az neked nem tetszik, szivem". Hogy elmehet-e a barataival a par egyik tagja a masik nelkul, abba inkabb ne is menjunk bele.
Ja, hat ami a bekes szombatokat megmergezo, hazimunka miatt kirobbano veres harcokat illeti... ha az emberpar a takaritas helyett a kanapen fetrengve teljes sorozat-evadok megtekintesevel tolti a szombatot es fozes helyett kajat rendel, maris nem jon szoba, hogy mennyire vizesen kell felmosni meg milyen a tokeletes rantas.
Asszem a szajara vett volna a falu megis.
((A cimben szereplo idezet Scrubs, 5. evad nem tudom melyik resz, amikor Dr. Cox osztja az eszt a parkapcsolatokrol. Kb az a lenyege, hogy mindenki idegesito, es az a jo kapcsolat, hogy ha az idegesito szokasai ellenere megis vele akarsz lenni.))
Egyebkent mindig az szokott eszembe jutni, amikor egyszer ultem a negyes-hatoson, a karacsony utani napokban, es egy oreg neni azon veszekedett a bacsival, hogy az majdnem rosszul tette be a bejglit a taskaba. De vegul jol tette be, mert a neni idoben szolt, igy nem lett semmi baja a bejglinek (bar nem tudom, mi baja lett volna, ha forditva teszi bele), megis megallokon keresztul elkeseredetten veszekedtek ezen, es nagyon sajnaltam oket.
Szóval úgy mentem Brüsszelbe, mint ahogy régen néha Lillával moziba, amikor fogalmam sem volt, mit fogunk nézni. Nem volt útikönyvem, nem olvastam előtte semmit, annyit tudtam kb, hogy csipke, csoki, EU, pisilő kisfiú. De basszus... nem tudom, csak én voltam-e kiéhezve az egyszerű holland életstílus után, vagy Brüsszel tényleg lenyűgöző, mindenesetre totálisan lenyűgöződtem. (Csak abból gondolom, hogy talán az előző, hogy már attól teljesen odavoltam, hogy úristen, lejtős utcák!!!) Persze főleg a szakmai programon voltunk, azt talán nem részletezném, de azért volt idő városnézésre is, úgyhogy kapkodtam a fejemet szecessziós árkádok, kovácsoltvas erkélyek, sétálóutcák, paloták, csokiszökőkutak és luxusautók között. A St. Michel katedrálisban épp élőben orgonáltak, hatalmas, sötétbe vesző gótikus ívek, színes üvegablakokon beáradó fény, azért a katolikusok tudtak építkezni, rögtön porszemnek éreztem magam, cseppet sem csodálkoztam volna, ha zengő orgonaszó közepette agyonsújt egy lángpallos amiért elfelejtettem keresztet vetni vagy valami. Nagyon hatásos volt, és gyönyörű. Egy másik templom előtt egy régiségvásárba ütköztünk, szecessziós külsejű üvegtárgyakkal és ékszerekkel meg vintage bonbon-dobozokkal. Betévedtünk egy lakóházban berendezett bútorboltba, ahol hihetetlen érzékkel ötvözték a provanszos kezeletlen tömörfát art decoval és ázsiai tárgyakkal. Vacsoráztunk étteremben, ahol ősrégi tükrök lógtak arany keretekben a sötét faburkolaton és kék-fehér holland csempével volt kicsempézve a kandalló. Megnéztük a Palais de Justice-t, lenéztünk a Városra, üveglifttel mentünk le az utcára. Sétáltunk a Parc de Brussel-ben, a park kerítése körül fotókiállítás volt, hatalmas, gyönyörű nationalgeographic-stílusú képekkel.
Amitől én személy szerint készen voltam, az a Grand Place (esetleg: Grote Markt). Képzeljünk el egy hatalmas teret, ahol magas házak szorosan egymás mellé épültek, néha annyira, hogy úgy néz ki, mintha nem is épületekkel, hanem fallal lenne körülvéve a tér. A házak - keskeny, magas, régi házak, látszik rajtuk a kor, koszosak és szürkék, kis szobrokkal, erkélyekkel és rengeteg aranydíszítéssel, nagyon gazdag és közben nagyon régi benyomást keltenek, nekem túl élénk a képzeletem, de nekem az Interjú a vámpírral film vámpírjai jutottak eszembe a házakról: ősöreg, fényűző, dekadens, halhatatlan lények (fényűzés természetesen átvitt értelemben). Ha valaha filmet forgatok egy Városról, amiről nem lehet tudni, hogy valódi vagy csak a főszereplő képzeletében létezik, itt a tökéletes helyszínem. Gyönyörű. Egyik este valamilyen koncert volt a téren, (nem találtam meg, milyen együttes, a Kosheenra emlékeztettek kb, csak a csajnak jobb hangja volt), úgyhogy hatalmas tömeg az egész téren, reflektorok, és zene - teljesen valószerűtlen benyomást keltett. Gyönyörű az a tér és különleges. Hogyan lehetséges, hogy még soha senki nem mesélt nekem róla? És hogyan lehetséges, hogy Brüsszelben a hülye pisilő kisfiú a híres, amikor rengeteg valóban lenyűgöző dolog is van ott?
Hát, szóval, igen. Egyszerűen élni szép dolog, de még szebbek a szecessziós árkádok, kézzel vert csipkefátylak, gótika, orgonaszó, lejtős utcák, friss waffel illata. Rá kellett jönnöm (miközben konyakos trüffelt majszoltam narancsillatú habokba burkolózva az ötcsillagos hotel art deco szobájának fürdőkádjában) hogy belőlem sosem lenne jó protestáns.
Ma találkoztam Ildikóékkal, kipipálva ezzel teendőim listájáról a "fűben sörözés Amszterdamban" tételt. Vittem nekik Stroopwaffelt, ahogy nekem is hozott anno Hágában az Ismeretlen Blogger, gondoltam, hadd legyen az élet örök körforgása. Amúgy szokásos Amszterdamban-császkálás. Csatorna, híd, biciklik. Lege artis stabil oldalfekvésbe helyezett eszméletlen csávó fényes nappal az utca közepén. Ilyesmi.
Holnap meg elmegyek kongresszusra, és hotelban fogok lakni a hétvégén, ami azért jó, mert végre tusolhatok úgy, hogy nem lesz mások haja a lefolyóban. Egyébként én gyakorlatilag semmitől sem undorodom, nyugodt lélekkel tudtam ebédelni minden patológia gyakorlat után, legtrutyisabb horrorfilmeket szemrebbenés nélkül veszem, két dolgot kivéve: 1. kullancs a kutyában, 2. haj a lefolyóban. A lefolyótisztítóreklámok, amikor "most beletömök egy kis hajat ebbe a csőbe", és tényleg beletömi! Na mindegy, hagyjuk. Bár, amikor mondtam a cseh csajnak, hogy hétvégén konferenciára megyek és hotelban fogok lakni, akkor azt mondta, de jó neked, ott nem lesz mások haja a lefolyóban, szóval nem vagyok egyedül.
Másrészt csak az a hatalmas, értsd: nevetséges méretű bőröndöm van, amivel három hónapra jöttem, és most ezzel fogok elutazni három napra, mivel nincs másik, valamint beteljesítve ezzel végre egy régi álmomat: hogy pár napos utazásra nevetséges méretű bőrönddel és minimum kétheti mennyiségű ruhával érkezzek, és minden reggel válogathassak, hogy hm, ma vajon mit van kedvem felvenni.
Ja, és Amszterdamban találkoztunk egy macskával egy élelmiszerboltban. Szép, fényes, tiszta macska volt, feltehetően a tulajé lehetett, és a zsemlék közül mászott elő (bár becsomagolt zsemlék közül). Nekem tetszett. Dorombolt is.
Amúgy Ladytront hallgatok manapság nyakra-főre, elektropop Liverpoolból, szegmentáláshoz (= zombirobot-munka monitorra vetített agyakkal) ideális. Ez egy barátságosabb számuk, a kevésbé barátságosokban a bolgár énekesnőjük beszél eltorzított bolgár géphangon. Elég jó.
Destroy everything you touch today
Destroy me this way
Egyébként, ha már így szinkronicitásban vagyunk Suematrával, én is épp erről akartam írni, az ihletről, meg hogy van az a state of mind, ami kell hozzá. A szakirodalom azt mondja a kreativitásról, hogy az úgy történik, hogy az emberben megfogalmazódik egy ötlet, aztán a tudattalanjában elpihenget ideig-óráig, és egyszer csak, amikor már készen van, és a környezet is megfelelő, akkor hopp, ballonkabátját széttárva előugrik. (Tudjátok, a csávó, aki megálmodta a benzolgyűrűt, biztos minden kémiatanár elmesélte, meg a másik, aki a varrógép-tűt álmodta meg.) Az ötlet nem biztos, hogy konkrét ötletszerűség, lehet, hogy egyszerre csak úgy érzi az ember, hogy uramisten, most azonnal festenem kell, hol a vászon. Vagy hogy most le tudja írni, amit már régóta akart.
És ha az embernek éppenséggel az a kreativitása, hogy ír, akkor azt a pihenőidőt, amikor az ötletek még csak úszkálnak a fejében, nem szabad szavakkal tölteni, itt a link, és hát nem ugyanezt csinálom én is hetek óta? A szemem és a kezem dolgozik, a fejemben meg csak úszkálnak a gondolatok, mint a halak (néha szétzavarom őket egy kis brit elekropoppal). "Ritmus, monotónia, szótlanság", a mostani munkám minden követelménynek megfelel, és ezért írtam a múltkor úgy a novellát, mintha diktálták volna. De klassz élmény volt! Nem kellett azon agyalnom, hogy akkor most mit mondjon a szereplő, hanem mondta magától. Szóval ihletválságban szenvedő írók of the world, el kell menni futószalag mellé dolgozni, jön a kütyü, meghúzunk rajta egy csavart, jön a következő kütyü, meghúzunk rajta egy csavart, a nap végére tutira magunkban fogunk beszélni, egy hét múlva meg trilógiát írunk.
Fontosnak tartjuk elmondani, hogy attól, hogy könnyedén leírtunk valamit, az nem jelenti azt, hogy az jó is, lehet ugyanannyi erővel borzalmas. Az ihlet az, amikor az ember szívesen ír, nem pedig az, amikor jót ír, ezt mindenki tudja, aki tinédzserkorában írt verseket (és felnőttkorában elolvasta). Valamint, tök hülyén érzem magam, hogy itt írásról osztom az észt, amikor blogger vagyok, nem író, de ha majd későbbi életem során ihletválságban fetrengő írónő leszek, és már annyira fogok szenvedni az üres word dokumentum előtt, hogy időhúzásképpen a saját blogomat kezdem olvasgatni, akkor ez még jól jöhet.
(Egyébként manapság egy csomó blogger könyvet ír, úgy látom, ez a trendi.)
Es az ugye vilagos, hogy almomban tul zenen, tul sip-dobon, s riado kurton at azota is kisertenek a Listarol Kimaradt Konyvek. De mar hiaba.
Ezenkivul annyi helyrol hallom mar, hogy terhes vagyok, beleertve a sajat fonokomet is, hogy ha ez igy megy tovabb, magam is elkezdem elhinni. Nem zorog a haraszt, ha nem fujjak, nem igaz (kacsintas)? Jo, en meg nem vettem eszre magamon a jeleket, de ez nem jelenti azt, hogy a tolem tobb, mint ezer kilometerre zajlo korhazi pletykanak nem lehet elesebb a szeme. Egyebkent tavaly mar voltam egyszer terhes, akkor egy paran meg gratulaltak is, de aztan kiderult, hogy csak az volt, hogy a Magda, a takaritono osszekevert Alaine-nel, a pszichologusunkkal, vegulis mindkettonknek festett voros haja van, de nem en voltam terhes, hanem o. Az egyetlen mazli, hogy a ferjem nem ugyanott dolgozik, kulonben szegeny mar evek ota potyara gondolkodna neveken.
Hehe.
Na jo, megyek dolgozni. Most mar olyanon kell gondolkodni, hogy vajon be tudom-e fejezni ezt az adagot, mielott hazamegyek, es ez rossz.
Ma egyébként nem dolgoztunk, mivel Koninginnendag van, vagyis a királynő születésnapja. Valójában az előző királynőé, mivel a mostani királynőnek novemberben van a születésnapja, de ez lényegtelen. Szabadnap, a jó hollandok narancssárga ruhákban flangálnak az utcákon, esetleg narancssárga lufi-koronában vagy narancssárgára festett hajjal, esetleg narancssárgára festett bajusszal és szemöldökkel is. Mindenhol sört árulnak, minden utcasarkon szól valami zene, kongázó afrikaiak, táncdalfesztivál-sátor, vagy drum and bass dj-k. A legklasszabb a részben európaiakból, részben hosszú hajú ázsiai csákókból álló tizenvalahánytagú dobegyüttes volt, az a fajta, ami kétséget kizáróan bizonyítja, hogy a dobok-hangjára-ugrabugrálás alapvető része az emberiség kollektív tudattalanjának, sőt, már-már tisztán emlékszünk arra, amikor még fűszoknyában nyomtuk a sámánnal a tűz körül, a fák közt ólálkodó éhes kardfogú tigrisek sóvár tekintete előtt. Klassz volt. Más utcákon meg a földre terített pokrócokon árulják a felesleges holmijaikat, többnyire ócska kinőtt ruhákat és félfülű bögréket, ellenben vicces volt a bolhapiac közepén játszó jazz-kvartett.
Előtte meg voltam görög vacsin, csomót röhögtem az olasz lánnyal meg két thai kiscsajjal, akik lábbal tiporták a sztereotípiáimat (ti. hogy thai kiscsajok = TGF, masszázs, hellokitty, gésagolyók) mivel egyikük éppenséggel a filozófia (!) doktorátusát csinálja itt, a másik meg most diplomázott politológiából (és épp a diploma utáni világkörüli útja közepén tart). Wow. Azért elég jó feeling volt, thai lányokkal röhögni a görög vacsin, amit hollandok főztek, és ahová az olasz lánnyal mentem. Meg az is jó volt, úgy beszélni Bangkokról, hogy "az a nagy pláza, tudod, ott kell leszállni a skytrain-ről, mintha a Jim Thompson házba mennél". (Igen, vásárlásról is beszéltünk. De nem csak arról, a thai királyról és a youtube-ról is.) És volt még egy svájci csaj, aki egész este azt magyarázta, hogy milyen unalmas holland csávókkal ivott előző este, és ezt részletesen elmesélte nekünk hatszor, majd átült egy másik asztalhoz és ott mesélte. A végtelenül unalmas csávók egész este csajokról és sci-fi sorozatokról dumáltak! Csak arra tudok gondolni, hogy még sosem beszélt férfiakkal korábban.
Azt vettem észre, hogy a hollandok kivételével minden más náció nevet a vicceimen. A hollandok ellenben olyan értetlenségre képesek néha, mint amit eddigi élettörténetem során csak a Fiútól láttam: nem az, hogy nem röhögnek, mert oké, nem mindig sziporkázó a humorom, néha unalmas, néha megsértődnek rajta emberek otthon is, de ezek: zavartan rám néznek és értetlenkedve megkérdezik, hogy "te most akkor vicceltél?". Fura. Vagy csak nem a megfelelő hollandokkal barátkozom.
És még az van, hogy allergiás vagyok még mindig, hiába szedem a bogyómat, és több, mint egy hónapja nem esett az eső! Nem tudom, ki mondta, hogy itt sokat esik, de hazudott. Most például perceken belül bikiniben fogok napozni a kertben.
Ez most nem a könyves bloggerjáték, hanem D. felvetette a "Könyvek, amik legjobban hatottak rám"-listát, méghozzá olyan kontextusban, hogy most már gyávaságnak érezném, ha nem írnám meg (valamint hátha így ő is rákényszerül). Rögtön rá is jöttem, hogy ha írnék ilyen tízes listát, abból azonnal nyilvánvalóvá válna, hogy: 1. sznob vagyok, 2. még sznobnak se vagyok jó, mert szubkulturális irodalmat is olvasok, 3. még szubkultúrának se vagyok jó, nem csak azért, mert ahhoz túl sznob vagyok, hanem mert még romantikusponyvát is olvasok, 4. álszentségnek, felvágásnak, vagy - megint itt vagyunk - sznobizmusnak fog tűnni, hogy bár elég sok sci-fit és fantasyt olvasok, ezek elenyésző mértékben szerepelnek a listán, 5. képtelen vagyok felsorolni harmincnál kevesebb fontos könyvet.
De aztán addig gondolkoztam rajta, amíg lista lett. Úgy döntöttem, azokat veszem bele, amiket a legtöbbször olvastam el. Hosszú, nem-muszáj-elolvasni- de-én-akartam-hogy-meglegyen jellegű lista. (Szerintem ezeket a listákat megírni szórakoztató, nem elolvasni.) ABC-sorrendben van.
Paul Auster: Holdpalota. Nagyjából elmondom itt. Egyedüllét, véletlen, gyaloglás, jelképek erdején átvisz az ember útja. Kétszer olvastam, legutóbb pár hete. Még mindig kurva jó, és még egy párszor el fogom olvasni.
E.T.A. Hoffmann: Az arany virágcserép. Hoffmann a példaképem, ever. Nem írói példaképem, hanem inkább életstílusi, annyira ügyesen vegyítette a való életét a képzeletével. Hivatalnok volt, este hazament, kortyolt kis abszintot, aztán írt pár regényt, amiben nem kevés az urbánus fantasy meg a horror-elem (a Homokember totál para), meg pár zeneművet. A virágcserép az első olyan regény volt az életemben, ahol a nem-valóság győzedelmeskedik a gonosz, szürke valóság felett. Imádtam. Elolvastam úgy ötször, de már jó régen, nem ártana újból ránézni.
G.G. Marquez: Száz év magány. A Száz év magány akkor vett meg,
amikor az öreg José Arcadio Buendía temetésén sárga virágok hullanak az
égből, mintha mi sem lenne természetesebb. Mert az rendben van, hogy
van realista regény, meg van fantasy, de az, hogy a normál életben csak
úgy sárga virágok hullanak, és senki nem lepődik meg, hanem másnap
szépen összesöprik? A mágikus realizmus az egyik legjobb találmány a
világirodalomban. Kétszázmilliószor olvastam, ha felütjük valahol, meg
tudom mondani, mi jön (és hogy melyik José Arcadio melyik :-)
Audrey Niffenegger: Az időutazó felesége. Nem fejtem ki, mert hosszan fejtegetem itt.
Leginkább szerelmi történet, de abból a jobbik fajta (=olyan, amit férfi olvasók is értékelnek) Háromszor olvastam, kétszer magyarul, egyszer angolul. Angolul jobb.
E. M. Remarque: A Diadalív árnyékában. Erre nincs mentség, ez egy száz százalékig szerelmes regény Párizsban. Nincs mentség, nyilvánvalóan mindig is azt akartam, hogy úgy szeressenek, ahogy Ravic szerette Joan Madou-t. És ez az a könyv, amiben mindig calvadost isznak. Olyan 5-6-szor olvastam, lehet, hogy többször, gyorsan ki lehet olvasni. Kétféle fordításban létezik, a régebbi a jobb.
Szerb Antal: A Pendragon-legenda. Imádom Szerb Antal humorát, ha tehetném, az összes felsoroltak közül azt kérném, hadd írjak úgy, ahogy ő. A múlt század legnagyobb veszteségének tartom, hogy Szerb Antal nem élt száz évig és írt évente egy-két regényt. Mindent olvastam tőle, de talán a Pendragon-legenda a legszerbantalosabb. "Hogy jövök én ahhoz, hogy fej nélküli lovasokat lássak?" Háromszor olvastam. Imádom.
Szilvási Lajos: Egymás szemében. Tinédzser naplóregény, erős kommunizmus-hangulattal, 13 évesen olvastam először és kezdtem el utána naplót írni, és azután sokáig (= vagy tíz évig) kb évente elolvastam. Nagyon érdekes volt, ahogy Tamara (17) eleinte nálam sokkal idősebb, majdnem nő volt, aki már a szüzessége elvesztésénél tart, amikor nekem még a kezemet se fogta meg senki, később pedig öregebb és bölcsebb lettem nála, és azt gondoltam, jaj, gyerekek, mennyit bénáztok, de azért akkor is szerettem.
Updike: Brazília. Updike-ért amúgy annyira nem rajongok, de a Brazíliában egyrészt van egy remek fanatikus-szerelmes vonulat, másrészt meg némi mágikus-realista beütés, és ezeket szeretjük. A szerelmes vonal egy kissé igencsak átértelmezett Trisztán és Izolda sztori, a főhősöket Tristao-nak és Isobel-nek hívják. Isobel-ről neveztem el a blogomat, csak rosszul emlékeztem a nevére, annak ellenére, hogy 3-4-szer olvastam, így lettem isolde.
Mika Waltari: Turms, a halhatatlan. Azt nehéz megmondani, miért szeretem a Turmsot annyira, hogy képes voltam egyszer 12 évre kölcsönvenni Ildikó nagynénjétől :-) Háromszor olvastam el ezidő alatt, és még egyszer tavaly. Történelmi regény, amit én nem szeretek. Talán mert nagyon bölcs, a kapcsolatokról szóló részek örökérvényűek, mert van benne egy csomó misztikum, és mert szeretem az elvetemült Arszinoét a macskájával, nem tudom.
Virginia Woolf: Hullámok. A hullámokat két okból imádtam, egyrészt, mert basszus, így is lehet írni???!, másrészt pedig elég sokáig Rhoda voltam, aki nem nagyon szól senkihez, mindentől fél, és folyamatosan álmodozik. 3-4-szer olvastam, egyszer angolul is nekifutottam, de túl nehéz volt, nem tudom, most menne-e. Mély barlangokba ránt az örvény és szélfútta papírként sodródom hosszú folyosókon és kezemet a falhoz kell tapasszam, hogy ellenállhassak. Gyönyörű könyv. A Tandori-fordítást minimum ötméteres sugarú körben kerülöm el a könyvesboltban, mert szerintem Tandori nem értette meg VW-t.
Azok a könyvek, amik nagyon sírnak, amiért kimaradtak, pedig fontosak voltak és kettőnél többször olvastam őket:
Boris Vian: Piros fű
Anne-Sophie Tiberghien: Vadmacska
Bulgakov: A mester és Margarita
Bradbury: 451 Fahrenheit
Anais Nin: Henry és June (ha valaki tudja, hol lehet kapni, szóljon!)
Vavyan Fable: Álomhajsza (igen, az)
Azok a könyvek, amik még mindig sírnak, mert kimaradtak, és minimum kétszer olvastam őket:
Neil Gaiman: Neverwhere
Németh László: Égető Eszter
A.C.Clarke: A távoli Föld dalai
Bartis Attila: Nyugalom
Gordon Agáta: Kecskerúzs
Ulickaja: Kukockij esetei
Szilvási Lajos: Bujkál a Hold
Azok a könyvek, amik azért maradtak ki, mert nem jutottak szembe, azok nem sírtak elég hangosan.
Ha valaki azon szeretne fennakadni, hogy miért kell egy könyvet többször is elolvasni, ezt inkább megelőzésképpen most elmondom. Kétféle ember van, az, aki többször olvas el egy könyvet, és az, aki nem. Én az vagyok, aki többször. Nagyon gyorsan olvasok, ezért mindig tudok újdonságokat észrevenni egy könyvben, pl egy remekbe szabott mondatot, amin elsőre átszaladtam, mert jobban érdekelt a cselekmény végkimenetele. Másrészt, minden könyvben vagy egy hangulat, és néha azt gondolom, hm, jó lenne megint egy kis százévmagány-feeling, akkor leveszem a polcról és beadom magamnak. Tudom, hogy vannak olyan emberek, akik tőlem eltérően vegetáriánusok, melegek, krisna-hívők, más a bőrszínük, nem szeretik a portugál focit, nem néznek sorozatokat, utálják a szusit, füvet szívnak, tetszik nekik az üvegasztal, hisznek abban, hogy Trianont még újra lehet csinálni, Wagner-rajongók, vagy olyanok, akik csak egyszer olvasnak el egy könyvet, és ez így van rendjén.
(Csak azért vagyok ilyen defenzív, mert ezen sokszor vitatkozni akarnak velem, én meg nem akarok.)
Bementem a városba vásárolni, és mivel annyira szokatlan dolgokat akartam venni, írtam magamnak bevásárlólistát. Nem viccelek, tényleg ezek kellettek, annyi különbséggel, hogy a tű-cérna között az eredeti változatban az "és" szócska szerepelt, de észrevettem, hogy megtöri a lendületet. Merthogy rájöttem, hogy ez egy dadaista vers. Így hangzott:
két tej
tű & cérna
monitortisztító
rotringhegy
nejlonzokni
A bevásárlólisták irodalmi kontextusban való értelmezése nem újkeletű a világirodalomban.* Jelen alkotásunk elemzése leginkább keletkezési időpontjának ismeretében lehet érdekes. A 21. század. Modern korunkban sokan úgy érezzük, a korábbi évezredek biztonsága már a múlté: őseink még apáik, és apáinak apái, és apái apáinak apái (Stan, ne lovalld bele magad!) mintája szerint élhették életüket. Ma semmi sem egyértelmű többé, minden egész eltörött, minden láng csak részekben lobban**: a generációk között a szokásosnál mélyebb szakadékok húzódnak, a párkapcsolatok és az emberi együttélés formái alternatív, kiszámíthatatlan módokon jelennek meg társadalmunkban.*** Mi sem természetesebb, mint hogy a Költő, aki az elmúlt századokban egyértelmű, kiforrott formákba öntötte gondolatait, ma egy néhány szavas, fragmentált szóhalmazzal könnyebben kifejezheti világképe bizonytalanságát.
Részleteiben elemezve a művet, kirajzolódik előttünk a szerzőnő társadalmi elvárásokkal vívott, elkeseredett harca. Az első sor - két tej - egyértelműen a nő klasszikus szerepére, az anyaságra, az élet forrására, a felnövekvő nemzedék táplálására utal. Nem véletlen a szám sem, hiszen jó esetben az ember két anyamellet ismer meg korai fejlődése során (ti. hogy jobb és bal).
A második sor még mindig a klasszikus női szerepeknél marad, ám valamivel továbbviszi azt. Tű és cérna. Ez a nő varrni fog. Összevarrni a modern családmodell széteső szövetét; gondoskodni, amíg a férfiak háborúban járnak; csendben, szavak nélkül, a háttérből tartani össze a tárdsadalmat - ez talán már az ősidőkben is a nők szerepe volt. Elhanyagolandó különbség, hogy akkor még nyúlbéllel öltögették össze a tigrisszőr ágyékkötőket - ugyanazok a férfiak, ugyanaz a harc, ugyanaz a Világszőttes, ugyanazok a kézmozdulatok voltak.
Monitortisztító. Nem kell sokat magyaráznunk, hogy a szerző - egyes irodalomkritikusok szerint kissé túlságosan szájbarágósan is - századunk egy alapkövére, az információs társadalomra utal. A mai nőnek többet kell tudnia a szop(tat)ásnál és a házimunkánál: bizonyos fokig létfeltétel, hogy tisztában legyen a számítógépek, az internet világával. Korunk anyái már nem a szomszédasszonnyal osztják meg gondjaikat: iwiweznek, blogot írnak, indexes babafórumokon és receptblogokon cserélnek tapasztalatokat. Kinyílt a világ, többé nem vagyunk a faluközösségbe zárva: hírportálok ezrei szállítják nekünk a legfrissebb információkat a világ minden tájáról. A monitor - ablak a Világra. Monitortisztító - eszköz arra, hogy keresztüllássunk ezen az ablakon.
A rotringhegy első hallásra megtévesztő lehet, hiszen az írás, a publicisztika, mint fegyver merülhet fel bennünk. A kifejezés helyes értelmezése életrajzi adatok ismeretében válik lehetővé, a szerzőnő ugyanis egyetlen dologhoz használt rotringot: amikor szakcikkekben vagy tudományos könyvekben húzogatta alá a lényeget. A tény, hogy kimerültek a rotinghegy-készletei, világosan megmutatja, hogy ez a nő nem csak a ház körüli munkákra alkalmas. A férfiak rideg tudományos világában ugyanúgy helytáll, a karrierépítés nem idegen tőle többé. A rotring - nem ceruza! - fizikailag is képes fájdalmat okozni, a kifejezés ezáltal sugall némi agressziót is. Igen, a modern nő okos, elhivatott - és kíméletlen.
A költemény utolsó szava kissé szerencsétlen választás, a kritika egyöntetű véleménye szerint szerencsésebb lett volna a "nejlonharisnya" szó használata. Ez a sor ugyanis a nőt, mint csábítót ábrázolja: a szexi, a démoni, az ellenállhatatlan, a díva. Lilith, ha úgy tetszik.**** Nem véletlen, hogy a szerzőnő a vers zárásaként hozza be a nő talán legtöbbet emlegetett, talán mindkét nem számára legkellemesebb és egyben talán legellentmondásosabb szerepét. A "zokni" kifejezés trivialitása, aszexualitása sajnos sokat elvesz e szép zárógondolat erejéből.*****
*Van az a novella, amelyikben a szerző egy múlt századi költő bevásárlólistáit elemzi, könyörgöm, valaki árulja el nekem, ki írta. Nem jut eszembe, és hiába túrtam fel érte a fél internetet. Karinthy? Szerb Antal? Weöres?
Update: vagy azok nem is bevásárlólisták, hanem mosodacédulák? Come on, nem igaz, hogy senki nem tudja...
Up-update: a kommentekben fény derül rá, hogy Woody Allen: A Metterling-cédulák c. írásáról van szó. Ooops.
** Ady Kocsiút az éjszakában című versében már a huszadik században megelőlegezte nekünk a bizonytalanság, az elveszettség érzését.
****Lilith a Bibliához kapcsolódó apokrif iratokban szerepel, Ádám első csaja volt még Éva előtt, aztán elűzték a Paradicsomból és dögös, csábító, ám gonosz démon vált belőle. (Wikipedia)
*****Végül vettem mindent, még rövidáru-üzletet is találtam, pedig az elsőre kissé reménytelennek tűnt.
A Scrubs eddig az egyetlen sorozat, amiből a negyedik évad jobb, mint az előző három. Amikor Jordan kigurul a karanténfal alatt és Indiana Jones-osan visszanyúl a kalapjáért? Jordan egyébként is a példaképem. Bár néha Carla is tud jó lenni (rólam pedig tudni kell, hogy nagy rajongója vagyok a pletyka műfajának.) (Carla és JD együtt szokták kidumálni a kórházi pletykákat, de mivel JD kiköltözött, Carla áthívja Elliot-ot pletykálni.)
Carla: - Oh, and Laverne told me that nurse Tisdale is
sleeping with that married albino radiologist.
Elliot: - Oh, I feel so bad about his wife!
Carla: - Elliot!!! It’s not about empathy, it’s about judging people!!!
Elliot: - Can't... we... do something else?
Szoval tegnap teljesen veletlenul irtam egy novellat, ami egy keprol jutott eszembe. A kepet nem en talaltam ki, hanem egy masik blogger, nekem csak megragadt a fejemben, aztan tortenette alakult, aztan dorombolt*, hogy hadd jojjon ki. Tok vicces volt egyebkent, meg sose irtam igy: reggel meg szo sem volt semmifele sztorirol, aztan munka kozben korvonalazodott a fejemben, este meg elmentem aerobicozni, aztan hazamentem es leirtam mind az ot oldalt times new roman tizenkettes betumerettel, mintha valaki diktalta volna. A legviccesebb az volt, hogy a fohos a cselekmeny egy pontjan mindig be akart kerulni a pszichiatriara, vagy pedig ki akart derulni, hogy a tortenet csupan az o teveszmeje, es alig birtam ezt megakadalyozni. Szakbarbar-e vagyok. Arrol ne beszeljunk, hogy jo lett-e vagy sem, fogalmam sincs, most altatni kell egy darabig, aztan majd ha kesobb eloveszem, akkor jobban el tudom donteni.
Hanem hogy ket letezo blogger is ihletett benne es azon gondolkodtam, hogy ilyenkor hogyan vagyunk a szerzoi jogokkal? (Nem mintha attol felnek, hogy bloggerek perelik el tolem az irodalmi Nobelt, de kivancsi lettem. Bar szep cimlapsztori lenne.)
Egyreszt a kep. Ha egy keprol irok egy tortenetet? Tracy Chevalier nyilvan nem fizetett Vermeernek a gyongyfulbevalos lanyert, de megemlitette forraskent, vagyis beleirta ot is a sztoriba. De ha a tortenetembe nem valo a festo? Akkor irhatok egy tortenetet egy keprol anelkul, hogy megmondanam, ki festette?
Mike Oldfield pl elolvasta a Tavoli Fold dalai cimu remek A. C. Clarke sci-fit, amelyben oldalakon keresztul leirnak egy zenet, majd megcsinalta azt a zenet. Vajon rairta ezt a lemezboritora? Nem emlekszem. Ra kellett volna irnia? Ugy kepzelem, hogy jogilag nem biztos, ellenben szep dolog rairni.
Masreszt meg: nyilvan azt irok bele a regenyembe, akit csak akarok, es ha az osszes baratom es csaladtagom felismerni veli magat, akkor se dorombolhet az ajtomon a jogdijert, hogy "dehat az velem tortent meg, hogy eltorott a kislabujjam, amikor sikloernyozes utan papucsban rohangaltam a lejton" (Aniko). Ez alapjan, amig nem szo szerint plagizalom oket, nyugodtan beleirhatom a regenyembe azt a bloggert, amelyiket csak akarom. De azert... ha holnap megjelenne egy bestseller a nyugat-dunantuli kisvarosbol szarmazo fiatal pszichiaternorol, aki elete egy szakaszaban Mester utcai cseledszobat berelt, szivdogleszto, am nem eppen monogam menedzserrel jart, mikozben remenytelen szerelmekkel szorakoztatta magat, majd a boldog vegkifejletben hozzament egy programozohoz akivel anno egyutt elsoaldoztak fenti nyugat-dunantuli kisvarosban, akkor azert azt gondolnam, hogy hello, ez igy nem valami szep. Pedig ez nem a "szellemi termekem", hanem az eletem. Vagy attol kezdve, hogy naplot irok, az eletem a szellemi termekemme valik? Maguk a tortenetek is?
De akkor hol a hatar? Gondolom, szemrebbenes nelkul irhatok olyat, hogy papirvekonyak a falak es a szomszed modell csaj uvoltozik a pasijaval. Gondolom, lehet emellett a foszereplomnek ket macskaja is, meg egy nemreg szult, egyedulallo huga, es dolgozhat bankban. Lehetne ez a fohosom egy pesti buddhista zsido lany es hordhatna zsebes gatyakat. Mert ne? Barki hordhat zsebes gatyakat. Mitol kezdve ereznenk ugy, hogy Suematrat nyulom? Ha szo szerint kopipesztelem a mondatait? Vagy mar elobb? Vagy mielott gepelni kezdek, meg kellene kerdeznem az illetot, hogy figyelj, dude, lenyulhatom az eletedet a regenyemhez? De a nem-bloggereket nem kell megkerdezni, csak a bloggereket?
Egyebkent csak reszben a novella, masreszben az aktualis kajablog-botrany kapcsan kezdtem el ezeken goldolkodni. Hogy van az egyertelmuen jogdijas dolog, van az egyertelmuen nem jogdijas, es van a ketto kozott egy eleg szeles sav, amirol fogalmam sincs. (Bar a kajas sztori nekem elegge az elso kategorianak tunik, de mit ertek en a joghoz.)
Na, ez most olyan kerdes, amire tenyleg varom a szakvelemenyeket.
Szivtelen osztrakok megtagadtak a Hiasl nevu csimpanztol, hogy ugyvedet fogadhasson. A biro szerint az ugyved embernek valo, az emberszabasu majmok pedig nem emberek, hanem allatok, valamint mi tortenne a vilaggal, ha minden majom ugyvedet fogadhatna. Nem is tudom, mit gondolok errol igazabol. Egyreszt, mekkora vicc mar, hogy egy allatnak ugyvedje legyen. Ezek az osztrakok nagyon raernek. Masreszt azert az emberszabasu majmok... tudjatok, alig par genben kulonboznek tolunk. Nem pont ugyanolyan allatok, mint peldaul a csotany. Abban biztonsaggal allast tudok foglalni, hogy a csotany ne fogadjon ugyvedet. Itt a cikk.
Es olvastuk Vercors: Tropi-komedia c. remek regenyet? Arrol szol, hogy felfedeznek egy uj fajt, aki (ami) kb az ember es a legfejlettebb emberszabasu majmok kozott van, es hogy ez milyen etikai es fokent jogi problemakat vet fel (egy csomot). Ez igy leirva eleg unalmasnak hangzik, pedig izgalmas konyv.
Rogton a globalis felmelegedesre gondoltam ma, amikor reggel befele bicikliztem es eszrevettem, hogy nyilik a hars, mely alatt zold az arnyek. Aprilis van es Rimbaud idevonatkozo verseben mindez juniusban tortenik, tehat adodik a feltetelezes, hogy mig az 1800-as evekben az europai mersekelt egovben a hars juniusban viragzott, a 21. szazadra az enyhe telek miatt ez aprilisra tolodott at. Persze, az is lehet, hogy 1. Rimbaud Norvegiaban irta ezt a verset, ahol tenyleg csak juniusban viragzik a hars, 2. Rimbaud aprilisban irta a verset, de aztan rajott, hogy az "Aprilisej! Tizenhet ev! A sziv ragyog reszegen!" nem hangzik fele olyan jol sem, mint ugyanez juniussal, 2. Rimbaud annyira be volt tepve, hogy goze sem volt, milyen honap van.
Ha mar itt tartunk, mar kozepiskolas koromban feltunt, hogy vajon mit rinyal Janus Pannonius a dunantuli mandulafarol (hogy ti. a szegeny kis nem idevalo fanak ugyis le fognak fagyni a viragai a zord, hideg kornyezet miatt), amikor a nagymamam Alpokaljan talalhato kertjeben minden evben harom nagy, erotol duzzado mandulafa viragzik es mandulat terem az elvagyodas minden lathato jele nelkul. Persze, lehet, hogy mar akkor is lazan termettek a pannon mandulafak, csak a citromfa nem jott ki szotagszamra. Vagy globalis felmelegedes van.
Ma meg azt álmodtam, hogy az indexnek dolgozom, vagyis nem álltam náluk alkalmazásban, csak ezt az egy megbízatást kaptam, mégpedig, hogy írjak egy külföldre szakadt hazánkfia legújabb fellépéséről. A pasas 56-ban disszidált az USÁba, most pedig hazajött, hogy egy afféle talkshow-szerű emlékműsort adjon elő a forradalom ikszedik évfordulóján, mindehhez tavasz volt. Kicsit elkéstem (negyed órát), de nem volt baj, mert a pasas is elkésett, egyébként pedig iszonyú unszimpatikus volt, kikezdett velem, majd a műsorában az általa forgalmazott csoda gyógynövényitalról sokkal többet beszélt, mint az 56-ról. Ősz, napbarnított fickó volt, akcentussal beszélte a magyart. A műsorban vendégszereplők is voltak, pl Joan Jett, aki már öreg volt és elhízott, de még ő mondta a legértelmesebb dolgokat. Mindez Budapesten történt, de a soproni Liszt Ferenc Művelődési Központ épületében, még az átépítés előtt. A műsor előtt bementem a szerkesztőségbe papírokért, ahol összefutottam egy létező indexes újságíróval, akit sosem láttam egyébként. Kissé molett lány volt, hosszú, világosbarna hajjal, rózsaszín, kötött, belebújós pulcsit viselt, aminek feltűrte az ujját, ez elég hülyén nézett ki, de egyébként nagyon kedves volt, mondta, hogy ne izguljak. A szerkesztőség leginkább egy osztályteremre emlékeztetett. Öööö... vajon mit akart ezzel üzenni a tudatalattim? Legközelebb lehetne egy kicsit konkrétabb.
Valamint azt a szép hasonlatot hallottam (már ébren, a férjemtől), hogy "esik, mint az OEP-támogatás". Honnan vesz ilyeneket, amikor nem is egészségügyben dolgozik, ki tudja.
Majmok, nyelv, genetika iránt érdeklődők pedig kérem, csatlakozzanak hozzám és kövessenek az alábbi oldalra, ahol nagyrabecsült biológus barátaink remek összefoglalóval szolgálnak.