Amúgy Ladytront hallgatok manapság nyakra-főre, elektropop Liverpoolból, szegmentáláshoz (= zombirobot-munka monitorra vetített agyakkal) ideális. Ez egy barátságosabb számuk, a kevésbé barátságosokban a bolgár énekesnőjük beszél eltorzított bolgár géphangon. Elég jó.
Destroy everything you touch today
Destroy me this way
Egyébként, ha már így szinkronicitásban vagyunk Suematrával, én is épp erről akartam írni, az ihletről, meg hogy van az a state of mind, ami kell hozzá. A szakirodalom azt mondja a kreativitásról, hogy az úgy történik, hogy az emberben megfogalmazódik egy ötlet, aztán a tudattalanjában elpihenget ideig-óráig, és egyszer csak, amikor már készen van, és a környezet is megfelelő, akkor hopp, ballonkabátját széttárva előugrik. (Tudjátok, a csávó, aki megálmodta a benzolgyűrűt, biztos minden kémiatanár elmesélte, meg a másik, aki a varrógép-tűt álmodta meg.) Az ötlet nem biztos, hogy konkrét ötletszerűség, lehet, hogy egyszerre csak úgy érzi az ember, hogy uramisten, most azonnal festenem kell, hol a vászon. Vagy hogy most le tudja írni, amit már régóta akart.
És ha az embernek éppenséggel az a kreativitása, hogy ír, akkor azt a pihenőidőt, amikor az ötletek még csak úszkálnak a fejében, nem szabad szavakkal tölteni, itt a link, és hát nem ugyanezt csinálom én is hetek óta? A szemem és a kezem dolgozik, a fejemben meg csak úszkálnak a gondolatok, mint a halak (néha szétzavarom őket egy kis brit elekropoppal). "Ritmus, monotónia, szótlanság", a mostani munkám minden követelménynek megfelel, és ezért írtam a múltkor úgy a novellát, mintha diktálták volna. De klassz élmény volt! Nem kellett azon agyalnom, hogy akkor most mit mondjon a szereplő, hanem mondta magától. Szóval ihletválságban szenvedő írók of the world, el kell menni futószalag mellé dolgozni, jön a kütyü, meghúzunk rajta egy csavart, jön a következő kütyü, meghúzunk rajta egy csavart, a nap végére tutira magunkban fogunk beszélni, egy hét múlva meg trilógiát írunk.
Fontosnak tartjuk elmondani, hogy attól, hogy könnyedén leírtunk valamit, az nem jelenti azt, hogy az jó is, lehet ugyanannyi erővel borzalmas. Az ihlet az, amikor az ember szívesen ír, nem pedig az, amikor jót ír, ezt mindenki tudja, aki tinédzserkorában írt verseket (és felnőttkorában elolvasta). Valamint, tök hülyén érzem magam, hogy itt írásról osztom az észt, amikor blogger vagyok, nem író, de ha majd későbbi életem során ihletválságban fetrengő írónő leszek, és már annyira fogok szenvedni az üres word dokumentum előtt, hogy időhúzásképpen a saját blogomat kezdem olvasgatni, akkor ez még jól jöhet.
(Egyébként manapság egy csomó blogger könyvet ír, úgy látom, ez a trendi.)
