Trüffel, csipke, vámpírok

Szóval úgy mentem Brüsszelbe, mint ahogy régen néha Lillával moziba, amikor fogalmam sem volt, mit fogunk nézni. Nem volt útikönyvem, nem olvastam előtte semmit, annyit tudtam kb, hogy csipke, csoki, EU, pisilő kisfiú. De basszus... nem tudom, csak én voltam-e kiéhezve az egyszerű holland életstílus után, vagy Brüsszel tényleg lenyűgöző, mindenesetre totálisan lenyűgöződtem. (Csak abból gondolom, hogy talán az előző, hogy már attól teljesen odavoltam, hogy úristen, lejtős utcák!!!) Persze főleg a szakmai programon voltunk, azt talán nem részletezném, de azért volt idő városnézésre is, úgyhogy kapkodtam a fejemet szecessziós árkádok, kovácsoltvas erkélyek, sétálóutcák, paloták, csokiszökőkutak és luxusautók között. A St. Michel katedrálisban épp élőben orgonáltak, hatalmas, sötétbe vesző gótikus ívek, színes üvegablakokon beáradó fény, azért a katolikusok tudtak építkezni, rögtön porszemnek éreztem magam, cseppet sem csodálkoztam volna, ha zengő orgonaszó közepette agyonsújt egy lángpallos amiért elfelejtettem keresztet vetni vagy valami. Nagyon hatásos volt, és gyönyörű. Egy másik templom előtt egy régiségvásárba ütköztünk, szecessziós külsejű üvegtárgyakkal és ékszerekkel meg vintage bonbon-dobozokkal. Betévedtünk egy lakóházban berendezett bútorboltba, ahol hihetetlen érzékkel ötvözték a provanszos kezeletlen tömörfát art decoval és ázsiai tárgyakkal. Vacsoráztunk étteremben, ahol ősrégi tükrök lógtak arany keretekben a sötét faburkolaton és kék-fehér holland csempével volt kicsempézve a kandalló. Megnéztük a Palais de Justice-t, lenéztünk a Városra, üveglifttel mentünk le az utcára. Sétáltunk a Parc de Brussel-ben, a park kerítése körül fotókiállítás volt, hatalmas, gyönyörű nationalgeographic-stílusú képekkel.

Amitől én személy szerint készen voltam, az a Grand Place (esetleg: Grote Markt). Képzeljünk el egy hatalmas teret, ahol magas házak szorosan egymás mellé épültek, néha annyira, hogy úgy néz ki, mintha nem is épületekkel, hanem fallal lenne körülvéve a tér. A házak - keskeny, magas, régi házak, látszik rajtuk a kor, koszosak és szürkék, kis szobrokkal, erkélyekkel és rengeteg aranydíszítéssel, nagyon gazdag és közben nagyon régi benyomást keltenek, nekem túl élénk a képzeletem, de nekem az Interjú a vámpírral film vámpírjai jutottak eszembe a házakról: ősöreg, fényűző, dekadens, halhatatlan lények (fényűzés természetesen átvitt értelemben). Ha valaha filmet forgatok egy Városról, amiről nem lehet tudni, hogy valódi vagy csak a főszereplő képzeletében létezik, itt a tökéletes helyszínem. Gyönyörű. Egyik este valamilyen koncert volt a téren, (nem találtam meg, milyen együttes, a Kosheenra emlékeztettek kb, csak a csajnak jobb hangja volt), úgyhogy hatalmas tömeg az egész téren, reflektorok, és zene - teljesen valószerűtlen benyomást keltett. Gyönyörű az a tér és különleges. Hogyan lehetséges, hogy még soha senki nem mesélt nekem róla? És hogyan lehetséges, hogy Brüsszelben a hülye pisilő kisfiú a híres, amikor rengeteg valóban lenyűgöző dolog is van ott?

Hát, szóval, igen. Egyszerűen élni szép dolog, de még szebbek a szecessziós árkádok, kézzel vert csipkefátylak, gótika, orgonaszó, lejtős utcák, friss waffel illata. Rá kellett jönnöm (miközben konyakos trüffelt majszoltam narancsillatú habokba burkolózva az ötcsillagos hotel art deco szobájának fürdőkádjában) hogy belőlem sosem lenne jó protestáns.