Elolvasom a cikket, amit a Mesternőm küldött, majd megnézek néhány youtube-os oktatóvideót, hogyan tartsuk a lábunkat, mellkasunkat, hol legyen a súlypont, merre nézzünk, mik a leggyakoribb hibák, stb. A kedvenc tanácsom, amit először poénnak hiszek, de nem az, teljesen komolyan javasolják: mielőtt útnak indulnánk magassarkúban, mindig vegyünk be ibuprofent.
Flangálok kicsit a lakásban, berakok egy mosást, megyek pár kört a tükör előtt, egész jól megy. Tizenöt perc után kezd el fájni a lábam (jah, hát mert nem vettem be az ibuprofent) és egyúttal elhatározom, hogy ez nem normális dolog. A járásnak végülis az a célja, hogy eljussunk A pontból B pontba, és mindezt egy olyan eszközzel, ami alapvetően akadályoz minket ebben? Hogyan szophattuk be ezt a hülyeséget, mi nők?
Kifelejtettem a BKV-bérletet
Van porszívóm, kanapéágyam,
számos konyhai robotgépem,
van férjem is, nem kell már két
macskával megöregednem.
Van lakásom, saját tulajdon,
bár nincs meg harminc négyzetméter,
síelni is megtanultam,
van sídzsekim a szekrényben.
Van tűsarkú cipellőm, bár
élesben még nem viseltem,
van egy rakat körömlakkom,
s málnaízű ajakfényem.
Van rúzsom és szemránckrémem,
3D szempillaspirálom,
tudnám sminkelni magam, ha
akarnám, de nem akarom.
Van szakvizsgám, saját szobám,
némi munkatapasztalatom,
nem beszélve arról, hogy van
tudományos fokozatom.
Van személyi kölcsönöm és
még jó sok lakáshitelem,
folyószámlatartozásom,
mindet szépen fizetgetem.
Van blogom, van könyvespolcom,
szélcsengőm a rontás ellen,
itthon vagyok itt e világban,
vagy ki tudja.
Milyen "dedicated" (elhivatott) vagyok, azt mondta rám a brit kutató még a CEU-s kongresszuson, amikor szóba jött, hogy mozgásterapeuta képzésbe járok péntekenként öttől tízig kéthetente, évekig, és akkor mindjárt integráltam is a személyiségembe, és elhatároztam, hogy tényleg, tulajdonképpen nem azért lakom én nyomorult panellakásban és nem azért nincs autóm és nem azért nem töltöm az időmet sporttal, kirándulással és regények írásával, mert egy lúzer vagyok, hanem mert dedicated vagyok. Mennyivel jobban hangzik.
Kizárólag azért kellett most ezt leírnom, mert annyit dolgoztam már ezen a héten és hó vége van és Sopronba szeretnék menni már ma este és/vagy korán lefeküdni, és ehelyett mindjárt el fogok menni a kib...tt mozgásterapeuta képzésre öttől tízig és fizetek érte egy rakat pénzt, komolyan szinte fizikai fájdalmat okoz már maga a gondolat is, és ki találta ki egyáltalán ezt a hülyeséget, hogy én el akarom ezt végezni. Ja, hogy én.
Niké apja egyszer kifejtette nekem (amikor jelentkeztem a kertrendezésre és az asszertív tréningre is, amely kettő pontosan egyidőben zajlott két különböző helyszínen), hogy az velem a baj, hogy nem tudom eldönteni, mit akarok, de ez tévedés, én pontosan tudom, hogy mit akarok, kertrendezésre akarok menni ÉS asszertív tréningre. Én nem vagyok hajlandó eldönteni, hogy akkor most tudományos karriert akarok, vagy mozgásterapeuta akarok lenni, vagy írni akarok, vagy pesti nő akarok lenni vagy soproni lány, mert mindegyiket akarom és kész. Most hétvégén pedig fenn akarok maradni Pesten és ruhákat szortírozni és olvasni, és Sopronba akarok menni, Brennbergbe, mert megígértem magamnak, és egyedül lenni, mert szeretek, és a barátaimmal
There is no turning back
Elmentem tehát először abba az edzőterembe, ahová utoljára sok évvel ezelőtt jártam és ahová számtalan emlék köt, a hely ugyanúgy néz ki, mint régen, csakhogy nagyon kevés gép van, nagyon szűk hely, nem lehet elférni sem a teremben, sem az öltözőben, a gépek régiek, ócskák és nyikorognak, az egy darab futógép minden lépésnél mintha szét akarna esni, különben is a tükörtől kb. tíz centire van és szemben vele, és úgy öt percig vicces magad felé futni, aztán idegesítővé válik, nincs hely nyújtani, ócska a hajszárító, nem adnak törölközőt, az árban ugyan benne van a szauna, de csak akkor kapcsolják be, ha két ember egyszerre kéri, és mindehhez 1200 forint a napijegy, ami edzőterem-viszonylatban ezért az ütött-kopott szolgáltatásért nagyon sok. És akkor kissé szomorúan rájöttem, hogy nincs visszatérés és csak előrefelé lehet menni és én már nem az a lány vagyok, aki ebbe az edzőterembe jár, mi több, "életének valamennyi szakaszában lassan-lassan átalakul az ember, míg végül rádöbben, hogy nehéz visszaemlékeznie és korábbi énjeire ráismernie. Ily módon szakaszaival az élet is olyan, mint az újra meg újra születés, és minden szakasz kezdete hirtelen ugrás a szakadék fölött, amely mögöttünk tátong áthidalhatatlanul, úgyhogy nincs többé visszatérés abba, ami már elmúlt" és ennek megfelelően elmentem egy számomra teljesen új helyre, ami meglepően jónak tűnt és olcsóbb is, és egyből a futógépen felejtettem magam hatvan percre és most eléggé izomlázam van.
A Turms, a halhatatlanból van az idézet.
A dimenzionális és a prototipikus gondolkodás ontológiai korlátainak tárgyalása kapcsán pedig azt tudtam meg, hogy van bennem mintegy 60 % isolde, 20 % Niké és 10 % Nagy Fehér főnök. Vicces volt. Nem sokkal korábban töltöttem ki a "Melyik istennő vagy?" c. tesztet a konyhában talált 2004-es pletykalapban, aszerint van bennem egy adag Pallasz Athéné, egy adag Perszephoné, némi Artemisz, nulla % Héra és nulla % Aphrodité*. A pszichiáterek és a női magazinok képesek összezavarni még a legalaposabb önismerettel rendelkező személyt is. Mi a És hol van a 70 % víz?
*Ezek a teszteredmények csupán a nőiség torz modern értezését tükrözik, ha nem vagy átkozottul féltékeny vagy hebrencs hisztérika, mindjárt levonnak két istennőt. Nevetséges.
Tavasz van nálam és nem félek használni
Ma vásároltam egy tűsarkú cipőt. Zárjátok be a fiaitokat.
Akkor a miheztartás végett
Jól elkaptam a náthát persze, dehát tavasz eleji nátha, része az élménynek.
Ellenben azt szeretném mondani a kedves olvasóközönségnek itt nyíltan és egyértelműen, hogy vannak bizonyos íratlan szabályok itt a blogoszférában, vagy legalábbis az én időmben még voltak, és ezek közül az egyik az, hogy ha ismerjük a blogger kilétét vagy hollétét a való világban, akkor sem utalgatunk rá kommentekben. Pontosan tudom, hogy valódi inkognitóm utoljára 2003-ban létezett, tudok együtt élni ezzel, de ez akkor is bosszant, ilyet nem illik.
Á, nem is egyszerűen bosszant, tudjátok mit, inkább hisztériás rohamot kapok miatta. Még egy köcsög be meri kommentelni, hogy tudja ám, hol dolgozom, meg tudja ám, ki a férjem, és attól függően, hogy milyen napom lesz aznap és kapok-e levegőt az orromon, megszüntetem a kommentelést úgy, ahogy van, vagy megszüntetem ezt a blogot úgy, ahogy van, és valami értelmesebb hobbi után nézek.
Fegyelmezett vagyok és elhivatott és nem lehet engem kizökkenteni a tudományos munkából holmi tavaszi széllel, kék éggel és tündöklő napsütéssel odakint, de ha az a madár nem hagyja abba tíz percen belül a dalolászást, akkor elképzelhető, hogy elhajítom a laptopot és a magas kockázatú haplotípusokat sorsára hagyva kisétálok és mittudomén, körbestoppolom Európát.
Kiszámítható vagyok és minden tavasszal ki akarok menni innen a napfénybe és körbe akarom gyalogolni a Fertő-tavat és körbe akarom stoppolni a világot és szépirodalmat akarok írni.
Ezt talán nem is kommentálnám
A következő megíratlan bestsellerem egyébként egészen biztosan a Rosenhan-kísérlet megismétlése lenne ma Magyarországon, csak nem csapattal csinálnám, mint Rosenhanék, hanem egyedül, szép sorban végigturnéznám az országot és gyűjteném a sztorikat. Annyi, hogy nem fürdesz egy hétig, majd bemész a pszichiátriára, azt mondod, levert vagy és szidalmazó hangokat hallasz. Hagyod, hogy befektessenek, és a második naptól kezdve már tökéletesen normálisan viselkedsz és semmilyen panaszt nem említesz és figyeled, mit mondanak és mikor engednek ki.
Rosenhan a hetvenes években ezzel arra próbálta ráirányítani a figyelmet, hogy mennyire nehéz különbséget tenni a normális és a bolond között és hogy a pszichiátriai diagnózisokra nincs egy ilyen klassz mérőeszköz, mint az infarktusra az EKG, hanem csak kritériumok vannak. Nagyon remek bestsellert tudnék írni a tapasztalataimból, "csodálatosan bizarr és megrázóan kegyetlen" lenne, határtalanul izgalmas és mélyen elgondolkodtató. Lennének benne borzasztó zártosztályok lekötözéssel meg elektrosokkal, meg nagyon kedves és együttérző személyzet és normális helyek is, antipszichotikumok, munkaterápia, pszichiáterek, páciensek. Soha nem mernék megcsinálni ilyesmit. Soha.
No sleep tonight
Az van, hogy Veronica Marsot nézünk újra és a második évad soundtrackjén nosztalgiázom most, szanaszét hallgattam pár évvel ezelőtt, Hollandiában, meg aztán Bécsben, amikor magányosan egyedül szomorkodtam egy hétig egy fűtetlen, rideg, teljesen üres, szürke szobában egy kihalt épületben és odakint üvöltött a szél és nem volt pulóverem és nem volt pénzem és nem volt internet és az egyetlen dolog, ami az otthonomra emlékeztetett, a VM 2. évad soundtrackje volt. Hallgassuk a kedvenc vidám számomat, The Faders nevű kiscsajoktól.
Peace, flowers, freedom, happiness
Valamelyik nap meg az öreg Mester a referáló előtt a kezembe adott valami cikket, ami a magyar származású pszichiáter, Vidovszky Gábor által kifejlesztett örömtréningről szólt. A lényege, hogy megtanítjuk az embereket, hogy: 1. az életben vannak jó dolgok, apróságok, amiknek lehet örülni, mindenkinek saját szájíze szerint, például napraforgómezők meg szomorú női énekesek meg karamellás latte macchiato meg rozmaringos fürdőolaj; 2. vannak emberek is, akiknek lehet örülni, mert kedvesek vagy érdekesek vagy izgalmasak vagy szórakoztatóak, vagy szeretjük őket vagy szeretnek minket (na, oké, lehet, hogy a végén meghalnak vagy elhagynak minket, de akkor lásd 3. pont); 3. vannak emlékek, amik jók voltak, és lehetett nekik örülni, biztos mindenkivel volt már olyan az életében, hogy jól érezte magát, színes ruhákban táncolt a barátaival egy amszterdami blueskocsmában vagy hazafelé jött a boltból a tengerparton vagy nagykabátban csókolózott az Árpád-híd közepén vagy egyéb tetszőleges jó élmény.
Namármost akkor azt kell gyakorolni, hogy 1. odafigyelünk az ilyenekre és gyűjtjük, hogy legyen az életünkben sok; 2. azokban a sajnálatos időkben, amikor éppen nem szotyi-lufi-körhinta az élet, olyan dolgokra gondolunk, amiket szeretünk, vagy olyan emberekre, akiket szeretünk, vagy olyan emlékeket idézünk fel, amikor jó volt. Magunk elé is képzelhetjük ezeket a dolgokat képszerűen. Amikor éppen a BKV-n utazunk szociokulturális hatásoknak kitéve állandó stresszhelyzetben, akkor magunk elé képzelhetjük a szerelmünk (esetleg volt vagy leendő vagy képzeletbeli szerelmünk) napbarnított mezítlen vállait, a napraforgómezőt, a rozmaringos masszázsolajat, esetleg mindhármat. (Na jó, ha valaki tényleg a módszerre kíváncsi és nem rám, akkor itt elmagyarázzák rendesen.)
Nekem nagyjából az volt erre az első reakcióm, hogy milyen kedves ötlet, a második meg az, hogy most komolyan, emberek? Komolyan ezt meg kell tanulni egy tanfolyamon? Jézusom, tényleg? El kell menni és harminc rongyért elmagyaráztatni magunknak, hogy az életben van öröm, és amikor meg nincs, akkor ér rá gondolni? Komolyan ez nem alap? Meg kell tanítani az embereket arra, hogy figyeljél, milyen szép fenyveserdő? (A cikkben konkrétan szerepelt a fenyveserdő.) Mert a szomorú nagyvárosi ember az nem tudja, hogy létezik kedves ember meg fenyveserdő? Oké, nincs épp kéznél egy sem, de az emberek azt nem tudják, hogy amikor sorban állnak a postán, akkor nyugodtan lehet a négy évvel ezelőtti nyaralásra, a tavaly karácsonyra, vagy a szerelmük napbarnított vállára vagy frissen sült brownie-ra gondolni? Meg kell tanulniuk egy tanfolyamon? Meg lehet ezt tanulni egy tanfolyamon? Mindenesetre lényegileg vállon veregettem magam, amiért ezeket én már mind tudom magamtól, és már eleve egészen biztosan nem éltem volna túl a tinédzserkor Poklát, ha nem rajongtam volna a vizes avar illatáért a soproni erdőben eső után a kutyámmal és hogy szedhetsz vad szamócát a bokorról és a hasonló naiv hippidolgokért. És ha nem tudtam volna, hogy amikor nincs valódi szerelmem, akkor a volt vagy leendő vagy képzeletbeli szerelmemre kell gondolni. Abban meg egyenesen világbajnok vagyok, hogy képzeletben a tengerparton feküdjek a függőágyban és a vitorlásokat nézzem a távolban, miközben a retinámat operálják.
Amúgy meg ragaszkodom hozzá, hogy először azt kell megtanulni, hogy az élet szenvedés és nehéz és nem elég, hogy menet közben kell jobbára egyedül kitalálni az egészet, még meg is halunk a végén nyomorultul, és ezért szomorúnak, bizonytalannak, rémültnek és dühösnek lenni teljesen normális, és ha ebből már levizsgáztunk, akkor a második félévben megtanuljuk, hogy ellenben ajándékba azért itt van ez a számtalan jutalom és örömforrás és kedves ember és puszi és napraforgómező és narancsos trüffelkrémes bonbon és fenyveserdő és szerelmünk meztelen vállai, aminek addig is lehet örülni és lehet miattuk szeretni az életet az első félévben tanultak ellenére / mellett, de persze, lehet, hogy az ilyen hozzáállással nem lenne belőlem jó örömtréner.
Lincoln Park After Dark
Én az a típusú nő vagyok, aki nem a színe, hanem az árnyalat fantázianeve alapján választ körömlakkot.
Much more simply blogger than otherwise
Szolgálati közlemény, amennyiben raktam ki új linkeket oldalra, Savanyúcukrot, akinek egyúttal vegyétek meg a hegedűjét, mert el akarja adni, amúgy sebészlány, meg Robomant, aki az uralkodó nézet szerint skizofrén, és bár a pszichiátriáról nem fest épp hízelgő képet, de tetszik, ahogy ír. Meg a spoilerblogot, mert olyan kedvem van. És levettem azokat, akik az elmúlt fél évben nem írtak semmit, bocs, srácok.
Hajózni márpedig muszáj
Azt írja az Orvostovábbképző Szemle, hogy: "Az utazás maga a kóroki tényező. Az utazás komplex folyamat, a szociális és kulturális környezet változását is magával hozza, szinte állandósult stresszhelyzetek közepette. Nem csoda hát, hogy az utazás ténye, a helyváltoztatás és annak körülményei is kiválthatnak patológiás reakciót, mint látni fogjuk a mozgásbetegség, a hosszú út kiváltotta mélyvénás thrombosis, a felső légúti hurut és a jet lag betegség példáján. Így az utazás maga is mint patogén faktor, ártalom, noxa szerepel. (...)"
Basszus, én azt hittem, énvédő mechanizmus, erre meg kiderül, hogy direkt noxa. Persze, lehetséges, hogy a tanulmány szerzője valójában a BKV-n történő utazásra gondolt, amely esetben mindenben egyetértünk, az tényleg patogén faktor, ártalom, amely sok esetben a szociális és kulturális környezet változását is magával hozza, szinte állandósult stresszhelyzetek közepette.
And what about crazy stuff?
Még mindig nem nyafogás
isolde: - Miért jön mostanában mindenki azzal, hogy én rosszul vagyok? Meg elégedetlen vagyok magammal meg boldogtalan vagyok? Dehát én nem vagyok boldogtalan. Most komolyan, szerinted én rosszul vagyok, csak nem veszem észre?
Férj: - Szerintem nem vagy rosszul, de úgy tűnik, lenne rá igény.
Még mindig nem nyafogás
isolde: - Miért jön mostanában mindenki azzal, hogy én rosszul vagyok? Meg elégedetlen vagyok magammal meg boldogtalan vagyok? Dehát én nem vagyok boldogtalan. Most komolyan, szerinted én rosszul vagyok, csak nem veszem észre, vagy micsoda?
Férj: - Szerintem nem vagy rosszul, de úgy tűnik, lenne rá igény.
Nem nyafogás
Mondjuk most nem azért, de szerintem az életem során az Elismeréshajszolás sémámhoz* igazán remek érzékkel válogatom ki azokat az embereket, akiknek az elismerése érdekel. Nem szarkazmus, hanem tényleg. Ez egy képesség.
*Amennyiben hiszünk az ilyesmik létezésében. Végülis a sémákat csak emberek találták ki és nevezték el, dehát a Teremtéstörténet szerint eleinte csak ilyen-olyan négylábú dolgok rohangáltak szanaszét, és már ott is az volt, hogy összeült valami emberekből álló bizottság Ádámmal az élen, és el kellett dönteni, hogy melyiket hogy nevezzük el és melyikek tartozzanak egy csoportba és melyikek meg ne, és ki kellett dolgozni a különféle nagymacskák diagnosztikai kritériumait, és miért lenne valóságosabb egy tigris** vagy egy fügefa teszemazt az Elismeréshajszolás sémánál.
**Csak viccelek, nyugi, láttam már tigrist, valóságosabb.