Első hét
Ez az a bejegyzés, ahol a kajákról írok, mindjárt, csak először magyarázat. A bioséf eredetileg vegetariánus konyha, én viszont húsos ételeket ettem, a rejtély megoldása pedig a séf új fogyasztó és szívvédő diétája, amit az Ornish fedőnevű diétás módszernek megfelelően állít össze. Én személy szerint nem vagyok semmilyen diétás módszernek elkötelezett híve, ebben csirke van meg hal meg zöldségek, amiket szeretek, aki bővebben szeretne olvasni a diéta mibenlétéről, orvosi alkalmazásáról, az fáradjon errefelé. A honlapon egyébként annyi az izgi, hogy regisztrációkor meg kell adni az ember testsúlyát, mennyit mozog, meg még pár adatot, ez alapján a rendszer kiszámolja a heti tápanyagszükségletet, és amikor rendelem az ételeket és sorban kattintgatom be, hogy melyiket kérem, akkor oldalt mutatja több színes csík, hogy az eddigi rendelés mekkora részét teszi ki a heti megengedettnek. Teljes napi étrendet lehet rendelni hat napra, amiből én csak kétharmad ebédet szoktam (főétel plusz egy valami) öt napra, ez a heti megengedett zsír és szénhidrátbevitelem töredékét szokta mutatni, az élelmi rost bevitelemnek viszont elég nagy %-át, ez jó. Olyan nem történt, hogy többet akartam volna rendelni a heti megengedett zsíradagnál, úgyhogy akkor nem tudom, mi történik, kigyullad-e egy piros lámpa, megszólal egy riasztó vagy kommandósok veszik körül az épületet.
Kezdjük azokkal, amik tetszettek. Ettem kókusztejben párolt tilápia filét thai zöldségekkel, ez nagyon finom, nagyon puha, nagyon omlós hal volt, egy marék csíkokra vágott, kicsit csípős zöldséggel, szerettem. A legfinomabb a héten a pénteki kaja volt, amit úgy hívtak, hogy "Tökfőzelék" tökmaggal pirított csirkemellel, én a tökfőzeléket utálom és utoljára szerintem oviban ettem, amikor felettem állt a dadusnéni és hiába sírtam, esélyem se volt, megjegyzem, a gyermekkori traumatizáció rengeteg mindent okoz az ember személyiségében a későbbiekben, most olvastam nyomtattam ki erről számtalan cikket, de ez mellékszál. Tehát arra gondoltam, kaland az élet, hátha az idézőjel javít valamit a tökfőzeléken, vagy éppen azt jelzi, hogy nem is tökfőzeléket értenek alatta, hanem steakburgonyát vagy csokoládéfagylaltot vagy egy piros sportautót. Párolt, zöld színű zöldségcsíkokat (gondolom, tök, de mivel évtizedek óta nem ettem sütőtökön kívül más tököt, így nem lehetünk benne biztosak) értettek alatta kevéske fűszeres lében, meg puha csirkemelldarabkákat tökmagba forgatva. És ettem olyat is, hogy padlizsános mini pizza ruccola krémmel, ami kis, barna tésztakorongocskákat jelentett padlizsánkrémmel a tetejükön, meg zöld trutyit, meg is kaptam a magamét a nézelődőktől ("az meg mi, kakispogácsa?"), de igazából finom volt. Némelyik étel mellett volt egy kevés jégsaláta is, holott benne sem volt a nevükben, ezt örömmel üdvözöltük. Volt még csirkemellel töltött padlizsán kelvirágpürével és sárgarépával (képünkön, értelemszerűen a kelvirágpüré a furcsa színű Dolog, ami nem a padlizsán és nem a répa),
valamint parajos gnocchirolád paradicsomos laskagombával és parmezánnal, amelyet kényszerítő erejű logisztikai és pszichológiai nyomásnak engedelmeskedve nekiadtam a Filozófusnak (képünkön) (nem a Filozófus, a rolád). Konkrétan az történt, hogy ügyelet utáni szabadnapon voltam, ezért kimentem ebédelni a városba Alaine-nel egy meg nem nevezett olasz étterembe, ahol elképesztően finom ruccolás raviolit ettem és elképesztően finom tejeskávét ittam, miközben megbeszéltük az életünket, de ez mellékszál, utána még visszajöttem a munkahelyemre. Itt szomorkodott a Filozófust délután fél háromkor úgy, hogy még nem volt ideje ebédelni, és ugyan eredetileg haza akartam vinni a kaját vacsira, megesett rajta a szívem, nekiadtam, és alaposan megfigyeltem, milyen érzelmeket tükröz az arca, amíg eszi. A görbe nagyjából három szakaszra volt osztható, 1. megtudja, hogy kaját kap, öröm, meglepetés, 2. elkezdi enni, fintorgás, undor, csalódottság, amelynek verbálisan is hangot ad "én ettem már gnocchit és az nem ilyen volt", "miből van ez, nyers kukoricadara?", "és ez mi ez a zöld, valami csíra?", majd fokozatos átmenettel értük el a harmadik szakaszt, 3. derűs, megbocsátó arckifejezés, "végül is meg lehet ezt enni, ha az ember már megszokta", "te, ez nem is rossz" - kijelentésekkel.
A héten egy alkalommal rendeltem levest, amit szintén a Filozófus evett meg, fahéjas szilvalevesről van szó, próbáltam győzködni, hogy szerintem azt meg kell melegíteni és forrón kell tálalni, hogy fűszeres illatával felidézze a kandalló / a nyár melegét esős őszi délutánokon, de ő ragaszkodott hozzá, hogy a gyümölcslevest hidegen esszük. Azt mondta, finom, csak az anyukája nagyobb darab szilvákat szokott bele tenni. A többi napokon meg édességet rendeltem, mivel imádom az egészséges bioédességet, tudjátok, amiben nincs sok cukor, viszont annál több méz meg barna liszt. Volt tiramisu ricotta krémmel, meg banánfelfújt szederöntettel (képünkön),
meg zabpehellyel töltött körte fahéjöntettel, ezek mind hibátlanok voltak, és volt a Coco-Kamut, amiről nem tudtam, micsoda, nos, ez kókuszreszelékkel kevert madáreledel volt, nem tudom, minek rendeltem meg, amikor utálom a kókuszt, a tökfőzelékes napon történt, úgy látszik, feszegetni akartam a határaimat. Sajnos, túl kókuszos volt és túl bio. Később utánanéztem, a kamut az egy magyar település, ahol tréfás kedvű honfitársaink parkot neveztek el az index.hu-ról, valamint egy ősi búzafajta. Sejthettem volna.
A fotókat én csináltam, ezért nem túl profik, de legalább a valóság van rajtuk.
Don’t analyse, don't analyze, don’t go that way
Rendszerint ki szoktam akadni azon a kérdésen, amikor új ismerősök megkérdezik a szakmám hallatán, hogy "és most engem is elemzel?". Mondjuk azért amikor az előbb egy emailben leírtam azt a mondatot, hogy "a barátaim többségének már nagyjából leteszteltem az összes neurokognitív funkcióját és izoláltam a DNS-ét", akkor magam is megijedtem.
Monstrous discrepancies
Az eszem megáll
Én már elég régóta dolgozom itt, és nagyjából tisztában vagyok a Hely apróbb-nagyobb hibáival és hátulütőivel, de még mindig van az, amikor hitetlenkedve csóválom a fejemet. (Fogalmazott rejtélyesen, miután mégiscsak az interneten vagyunk).
Ó, istenem, gyerekek, hogyan lesz ebből kiút.
We’re half-awake in a fake empire
Úgy döntöttem, hogy már kinőttem abból a korból, amikor illik utálni a láncleveleket és blogos játékokat, szóval inkább szeretem. Soroljak fel 15 albumot, amire mindig emlékezni fogok. Most így ezek jutnak eszembe, van olyan, ami azért emlékezetes, mert imádom, meg van olyan, amit az életem egy bizonyos szakaszában (azokban az években; vagy azon a buszos utazáson, amikor nem volt nálam más zene) olyannyira szanaszét hallgattam, hogy már a fejemben van benne.
The National - Boxer
Portishead - Dummy
Pink Floyd - Dark side of the moon
Yes - Close to the edge
Joan Jett - Bad reputation
Alanis Morrissette - Jagged Little Pill
Joni Mitchell - Blue
Cseh Tamás - Levél nővéremnek
The Doors - The Doors
Dido - No angel
Arcade Fire - Funeral
Regina Spektor - Begin to hope
Red Hot Chili Peppers - Californication
Nina Simone - My baby just cares for me (ez asszem egy kalózlemez, igazából best of)
Paula Cole - This fire
Meg eszembe jutott most kb. még 15, aminek rajta kéne lennie, de mit húzzak ki.
Nem annyira szeretném továbbadni konkrét embereknek, hanem inkább most az tetszik, hogy csinálja meg mindenki a saját blogjában, akinek kedve van.
A Maslow-piramis egy alsóbb szintjén eközben
Arra is gondoltam, mi lenne, ha eladnám a halhatatlan lelkemet az ördögnek, vagy legalább némi reklámfelületet, de aztán eszembe jutott az ördög ellentéte: a Séf, és írtam neki, hogy mi lenne, ha megint küldene nekem kaját ugyanúgy, mint rég. Mert az annyira klassz volt, lehetett mindig izgulni, hogy vajon miféle Dolog lesz a dobozban aznap, és ennyi öröm hadd legyen már az életemben, ha már ruhákat nem vehetek (ld. alább). Időközben megváltozott a menzánk és munkába állásom első mintegy hat évétől eltérően már nem eszem minden nap rántott halat, mivel nincsen minden nap rántott hal, helyette egyre kisebb, hidegebb, vékonyabb és ízetlenebb grillezett csirkemellet eszem minden nap és az egyetlen jutalom sivár ételem mellé az egyadagos Hellman's majonéz, de már azt is unom. Szóval durva dolgok jönnek, a hétre olyanokat rendeltem, amiknek a nevét se értettem, sőt, volt olyan, aminek a nevében szereplő szavakat sem. Minden héten egyszer írni fogok arról, hogy mit ettem a héten, négy hétig, az összesen négy bejegyzés, erre lehet számítani. Ha rossz lesz, megírom, hogy rossz, nyugi, nem része a dealnek, hogy csak dicsérek.
A ruhákkal meg az van, hogy a tavalyi sikeren felbuzdulva (ahol "siker" alatt azt értjük, hogy egész ősszel ugyanabban a Zsuzsinénitől örökölt fekete kardigánban vonszoltam magam borzalmas depressziósan egyik kilátástalan perctől a másikig) idén is arra gondoltam, hogy majd szeptember 1-től három hónapig nem veszek ruhákat. Aztán rájöttem, hogy ezt nyilvánvalóan képtelen leszek kivitelezni a Zöld Felső (ld. alább) miatt, és az ember ne tegyen olyan fogadalmakat, amiket majd nyilvánvalóan nem tart be, mert annak a vége szenvedés és meghasonulás és hová vezetne az, ha annyi félkézzel legyűrt szakmai, pszichoszociális, valamint inter-, intra- és extrapszichés konfliktus után végül egy kötöttpulcsi miatt kellene visszamennem költséges és elhúzódó pszichoterápiára, ezért némiképpen módosítottunk a szabályokon.
A mögöttes ideológia a szokásos, a ruhagyártás rengeteg széndioxidot termel, meg kell menteni a bolygót, véget kell vetni a pazarlásnak, meg kell tanulnom hűségesnek maradni a régi ruháimhoz és meg kell tanulnom, hogy az élet nem úgy működik, hogy ha megunod, akkor lecseréled. Hogy ha elkopik, akkor huss, beleszeretsz egy másikba, a régit meg kidobod. Bla, bla, bla, igazából spórolni akarok, de sokkal könnyebb, ha van hozzá ideológiám is, mert maga a pénz az sajnos a legnagyobb erőfeszítéseim ellenére is csupán akkor érdekel, ha hirtelen megcsappan.
És nagyjából idén tavasszal vettem észre, hogy alig vannak a boltokban és az utcán sötétzöld cuccok: minden évben megvan, melyik szín hiányzik a palettáról, most épp ez. Azonnal elkezdtem akarni sötétzöld hosszú ujjú kötött felsőt, azt az igazi klasszikus sötétzöldet, amilyen színű szerintem a szerda (sokat segítettem, tudom). Persze, nyáron nem lehet kötött felsőt kapni, meg nem is nagyon vettem ruhákat, mert vagy annyit dolgoztam, hogy időm sem volt, vagy szabin voltam és kiegyensúlyozott, és nem volt szükségem semmiféle kényszeres önjutalmazásra. Mire észbekaptam, augusztus 30 lett, és a hátralévő két napban nem volt elég időm keresgélni a zöld felsőt, és csak peregtek az órák és közeledett a szeptember elseje, amikor bezárul a kapu és már nem vehetek ruhákat, uramisten, elviselhetetlen volt a feszültség!!! és akkor döntöttem. A szeptember 1-től számított 3 hónapig nem veszek mást - azaz sem ruhákat, sem táskákat, sem ékszert, sem sálat, pulcsit, nejlonharisnyát, sem csudacsuda gyöngyöket - csak zöld felsőt. Ha megtalálom a Zöld Felsőt. Ez fog következni.
Self-knowledge is the gateway to freedom
Az elengedésről és a lezárásról csupán annyit szeretnék mondani, hogy megkaptam Morcztól a Middleman le nem forgatott 13. részének szövegkönyvét (hát nem csodálatosak az emberek?? mindig mondom, hogy azok), ennek már több napja, és nem tudom rávenni magam, hogy elolvassam, mert akkor onnantól vége van tényleg.
Mahagony strikes back
Mérgemben befestem a hajamat egy új árnyalatra, féljetek.
Még mindig a pénz miatt sírok
Van klassz kis listám, hogy milyen szakmába vágó dolgokat akartam elolvasni és melyeket megírni hétvégén, olyan, ami érdekel és klassz, és ehelyett szomorúan ülök és nézek. Már értem, mire gondoltál kommentben, hogy anyagilag sohasem fogom őket behozni. Nem kaptam meg a kiszemelt mellékmelót sem, ami szerintem a világon a legnagyobb igazságtalanság és csúnyán átvertek és igazából emiatt vagyok leginkább szomorú. Minden ősszel van ellenem egy igazságtalan húzásuk, idén ez. Mindig azt hiszem, hogy na, majd alakítok egy kicsit az eseményeken, majd így lesz vagy úgy lesz, de valójában ugyanazokat a köröket futom, és magamat hibáztatom érte, nyilván én tehetek róla, hogy hagyom magam mellőzni, meg hogy nem elég fontos nekem a pénz, ki más. Vagy nem is a pénz miatt sírok, hanem valami homályos 'megbecsülés' miatt már megint? Back to square one.
Persze, szeretem a munkámat, éppenséggel csinálok új dolgokat is most benne, amit külön élvezek, és még mindig azt gondolom, hogy semmi sincs ennél izgalmasabb, csak az az érzésem van ilyenkor, mint amikor az ember a rossz kapcsolatát védelmezi. Jó, hát elkártyázza a pénzt, meg néha megver vagy a hajamnál fogva rángat, de arról amúgy is igazából én tehetek, és amikor nem iszik, akkor meg annyira kedves és intelligens.
Minden világok legjobbika
Komolyan már, emberek, nyolc éve a szakmában, két szakvizsga és egy doktori fokozat birtokában százötvenegyezer-négyszázötven forintot kapni fizetésképpen az tényleg milyen már, most én komolyan ennyit érdemlek? Én olyan okos voltam és ügyes és próbálok keveset rinyálni és sok szakirodalmat olvasni a képességeimhez mérten és sose megyek haza a munkaidő vége előtt és szabadidőmben képzésekre járok a saját pénzemből és egész emberséges vagyok meg lelkiismeretes, és komolyan ez ennyit ér? Halál komolyan szerintetek én havi 150 rugót érek? Már a Westendben is vannak ennél drágább cipők, a Váci utcáig el se kell menni.
When meadow grass is turning brown
Ó, az élet örök körforgása, ősz van, híztam mintegy fél kg-t, az emberek elkezdték kérdezgetni, hogy jé, babát várok-e (nem). Minden ősszel elmondom, hogy minden ősszel ez van. Minden ősz csak egy kicsit különbözik az előzőtől. Minden ősszel igazából azt szeretném, hogy történjen már valami, változtassunk nevet és költözzünk Kaliforniába. Külföldi állásajánlatokat nézegetek, lakáshirdetéseket nézegetek, fapados légitársaságok akcióit nézegetem.
I get the urge for going but I never seem to go
Tudja isten, hogy mi okból
És vannak napok, szomorú, keddi napok, amikor kiderül, hogy egész héten jéghideg eső fog szakadni, a betegeim rosszabbul vannak, az adataink nem elég jók, és az egyik pénzkeresési/továbblépési tervem egyelőre nem lehetséges. Ó, pedig olyan jól kitaláltam.
Itt van újra, szép mint mindig
Aztán vannak napok, szomorú, hétfői napok, amikor esernyő nélkül maradunk a hideg esőben és a munkahelyünknek egyetlen valamirevaló szakmai cikkhez sincsen fulltext-hozzáférése.
Itt van újra, szép mint mindig
Aztán vannak napok, szomorú, hétfői napok, amikor esernyő nélkül maradunk a hideg esőben és a munkahelyünknek egyetlen valamirevaló szakmai cikkhez sincsen fulltext-hozzáférése.
El akartam olvasni egy cikket, aztán kiderült, hogy sem nekem, sem a munkahelyemnek nincs full text hozzáférése, akkor úgy döntöttem, sütök inkább palacsintát, aztán rájöttem, hogy a régi palacsintasütőt már kidobtuk, új meg nincs, aztán átmentem a boltba, vettem palacsintasütőt, meg felsőket), aztán írtam a szerzőknek, hátha elküldik, most pedig sütök palacsintát.
Amit egyébként nem bírok kiverni a fejemből jelenleg, az a Lővér 25 teljesítménytúra. Akaromakaromakarom. Legyen már idén még egy hétvége, amikor jó idő van és ráérek Sopronba menni.
War is not the answer, for only love can conquer hate
Van pár területe a pszichiátriának, ami engem totál hidegen hagy, és az egyik ilyen az igazságügyi pszichiátria. Ez a hír most mégis elkezdett kicsit érdekelni, főleg inkább azért, mert az elkövető egy pszichiáter, és a beszámíthatóságot korlátozó kóros elmeállapotát (állítólag) a betegeitől hallott történetek váltották ki. Úgyhogy most el is mesélem. Természetesen a pszichiáterek mind zakkantak, mint az közismert, de hogy megzakkanhat-e annyira egy pszichiáter a betegei történeteitől, hogy kiirtson egy fél katonai támaszpontot, ez azért egy érdekes kérdés.
A tavalyi Fort Hood-i lövöldözésről van szó, ahol a támaszpont egyik dolgozója egyszercsak fegyvert kapott elő és 10 perc alatt gyorsan agyonlőtt katonatársai közül 13 embert, meg 32-t megsebesített. Allah Akbar felkiáltással mindezt. Aznap reggel elajándékozta a bútorait és pár példányt a Koránból a szomszédainak. A fickó (Hasan nevű) a támaszponton dolgozó katonai pszichiáterek egyike volt, és nem halt meg a lövöldözésben, hanem jelenleg folyik a pere, amelyben halálos ítélet is felmerül. A védelem szerint Hasan nem volt beszámítható, mert kóros elmeállapotban volt, mert másodlagos posttraumás stressz zavarban szenvedett, amelyet az általa kezelt katonák durva háborús sztorijai okoztak. (Természetesen létezik összeesküvéselmélet is, amely szerint nem egyedül dolgozott, segítői voltak, ki áll emögött, stb., de ezzel itt ma nem foglalkozunk.)
Az amerikai jogrendről persze fogalmam sincsen, Magyarországon a Btk-ban az van, hogy "nem büntethető, aki a cselekményt az elmeműködés olyan kóros állapotában - így különösen elmebetegségben, gyengeelméjűségben, szellemi leépülésben, tudatzavarban vagy személyiségzavarban - követi el, amely képtelenné teszi a cselekmény következményeinek felismerésére, vagy arra, hogy e felismerésnek megfelelően cselekedjék." Ami ebből fontos, hogy a beszámíthatóság nem egy embernek a jellemzője, hanem mindig csak egy adott bűncselekményre vonatkozóan adható meg: skizofréniában, személyiségzavarban, szellemi leépülésben szenvedő ember amúgy simán beszámítható, csak akkor nem, ha pont aznap, pont ott, pont annyira volt megőrülve, hogy ne fogja fel, éppen mit tesz. Ugyanígy pszichiátriai diagnózissal nem rendelkező ember is lehet beszámíthatatlan adott bűncselekményt illetően, ha pont aznap, pont ott, pont annyira volt megőrülve. A törvényben ugyan szerepelnek a leggyakoribb diagnózisok, de énidegen cselekedetekhez vezető tudatzavart, rövidzárlati cselekményt "sima" súlyos pszichés terhelés is okozhat (olyanokra kell gondolni, amikor Mari nénit ötven évig naponta borzalmasan megveri alkoholista férje, Mari néni egy kedd este fejbecsapja a baltával, majd elsétál a rendőrségre, bevallja, és közben mintha fel se fogná, mi történik éppen.) A kóros indulatot, rövidzárlati cselekményt a legnehezebb utólag bizonyítani. Jaés nem beszélve arról, hogy (legalábbis itthon) olyan is van, hogy 'korlátozott beszámíthatóság', amikor meg volt ugyan az ember őrülve a bűncselekmény idején, de azért nem teljesen, csak kicsit, így a büntetése nem marad el, de enyhíthető.
A poszttraumás stressz zavartól (PTSD) mondjuk eleve nem szokás beszámíthatatlanná válni, a másodlagos poszttraumás stressz zavarnak meg a létezése is kérdéses. A PTSD nagyjából azt jelenti, hogy ha valaki olyan eseményt él át, ahol az élete vagy a testi épsége súlyosan veszélybe kerül és utána ezt ismételten újraéli, ezzel álmodik, ébren is látja maga előtt, és ettől nagyon szenved, nem tud aludni, dühkitörései vannak, szorong, nem tud koncentrálni, a világ többé nem biztonságos hely. Autóbaleset, megerőszakolás, meg különféle természeti katasztrófák, földrengés, árvíz, és háborúk szoktak a kiváltó események lenni.
Aztán van az a jelenség, amikor a traumatizáltak elmennek a pszichiáterhez és elmesélik a szörnyű történeteket. Leírták, hogy traumatúlélőkkel dolgozó segítőkön megjelenhetnek a PTSD-hez hasonló tünetek, az eseteknek mintegy 4 %-ában: vagyis a segítők (pl. pszichiáterek) nem tudnak szabadulni a szörnyű történet emlékétől, és elkezdenek ők is az adott árvízzel, autóbalesettel és háborúval álmodni meg arra gondolni, szoronganak, dühkitöréseik lesznek, ésatöbbi. Egyes szerzők szerint ez a másodlagos traumatizáció valójában "nem egy betegség, hanem csak az orvos reakciója a történetekre", minket azonban kevéssé izgat, hogy betegségnek, tünetegyüttesnek, jelenségnek vagy reakciónak nevezzük-e, mivel nem hiszünk az ilyen megkülönböztetésekben már eleve. Az alábbi cikk szerint az ilyen tünetek okai: a nem megfelelő képzettség, az áldozatokkal való azonosulás, az elégtelen munkahelyi támogatás, és az elégtelen támogatás a család, barátok részéről. A védelem szerint tehát Hasan hallgatta-hallgatta a PTSD-s amerikai katonák háborús élményeit, gondolom, borzalmasabbnál borzalmasabbak, meg a bűntudatukat, meg hogy miket tettek ők. Egy ponton Hasan jelezte a feletteseinek, hogy szerinte a betegei háborús bűnöket követnek el, mert pl. civileket bántanak, ilyesmi, és hogy ezt ki kéne vizsgálni, de azok nem akarták kivizsgálni. Ebből gondolhatjuk, hogy a sztorikban az áldozatokkal azonosult, ahol az áldozat nem a rendelőben ülő szegény amerikai katona volt, hanem az, akit a rendelőben ülő szegény gonosz amerikai katona lőtt agyon a múlt hónapban Afganisztánban. Aztán addig-addig azonosult, míg fegyvert ragadott.
Nem fogom itt megmondani a tutit, ne számítsunk rá, hogy okosabb vagyok az amerikai katonai igazságszolgáltatás ügyvédeinél és igazságügyi pszichiáter szakértőinél, mittudomén, képes volt-e Hasan a cselekmény következményeinek felismerésére az adott pillanatban, és ha nem, akkor ez a szörnyű történetek miatt volt-e. Illetve, hogy ha Hasan úgy érezte, hogy háború van, és ő nem az amerikai katonák oldalán áll, akkor az egy betegség-e.
Az is egy kérdés persze, hogy ha a csávó ennyire nagyon rosszul volt már, akkor hogyhogy senkinek nem tűnt fel, például a pszichiátereknek, akikkel együtt dolgozott. Szerencsére én rengeteget dumálok a kollégáimmal, szerintem észrevenném, ha (a szokásosnál jobban) megbolondultak volna, és a munkakörnyezetemben hagyományosan működő, időnként enyhén paranoid színezetű kiterjedt pletykahálózat is kiváló védelmet nyújt a hasonló esetek ellen. Természetesen a magyar néplélek eleve különbözik az amerikaitól, kiborulás esetén mi valamivel kevesebbet lövöldözünk és többször leszünk inkább simán öngyilkosok. Mindenesetre ez a másodlagos traumatizáció ettől függetlenül is egy érdekes kérdés: hogy mit árthatnak nekünk a történetek. Hogy történeteket hallgatni sem veszélytelen.
Azon gondolkodtam még, hogy persze, tökéletesen fel szoktam ismerni magamon, amikor van az a pont, hogy nem bírok több szörnyűséget, pedig nekem nem is kell lövészárkokról meg árvízről hallgatni, hanem inkább családon belüli erőszakról meg gyermekbántalmazásról meg szeretteink haláláról. Amúgy szerintem könnyebb lenne háborúról meg árvízről hallgatnom, most nem azért, azok elég távoli dolgok, azok másokkal történnek meg, meg a híradóban, meg a filmekben. De tudom, hogy pl. véges számú történetet kell végighallgatnom szeretett férjek és testvérek elvesztéséről, hogy elkezdjek irracionális mértékben aggódni a férjem meg a húgom életéért, és véges számú családon belüli erőszak áldozatát kell végighallgatnom ahhoz, hogy idegbeteg legyek. Szerencsére az idegbeteg nálam kimerül annyiban, hogy zsörtölődöm, húzom a számat, blogbejegyzésekben nyafogok és a reggeli kávém előtt nem lehet hozzám szólni, és mindig hamar meggyógyulok egy kis szabadságtól vagy szerelemtől vagy erdei sétától vagy ruhavásárlástól vagy napsütötte réten heverészéstől*, szóval szerintem egyelőre nem fenyeget szekunder PTSD, de azért úgy meg tudom érteni a jelenséget.
A forrásom: az egész sztorit a Medscape Psychiatry-ben olvastam, itt, de csak regisztrációval nézhető. A cím egy Marvin Gaye-dal, de igazából a Middlemanből idézem, Noser mondja Wendynek, amikor az el akarja venni a gitárját, hogy leüssön vele egy szuperszámítógép által manipulált agyú maffiózó emberszabású majmot.
*Gondolkodtam, hogy ideírjam-e a rézangyal 55 %-os meggypálinkát, de nem fizet nekem a rézangyal a reklámért, valamint akkor még egy külön bekezdést kellene szentelnem az alkoholizmusnak is, és hová vezetne az.
Hadd tegyek fel nyaralási képeket is
Még azért magyarázkodom kicsit
A kommenteléssel meg valahogy több dolog is történt, egyrészt az, hogy idegbeteg lettem a magyarázkodástól - nem is attól, ha kritizálnak, hanem amikor félreértenek. Molly egészen pontosan megfogalmazta nekem, ezt: "belefáradtam a magyarázkodásba, a vitázásba, a fikázásba, hogy minden szavadat félreértik, belefáradtam, hogy a kommentelők mindig, mindent jobban tudnak. Nem kell jobban tudni, nem kell megmondani, majd én tudom, majd én megmondom." Persze, a kommenteknek ez csupán kis hányada, bezzeg amikor meg megírom, hogy sikerült az ilyen-olyan szakvizsgám és 25 ember gratulál, azt bezzeg szeretem. De amikor megmagyaráztam a szünetet, ahhoz a bejegyzéshez nem akartam kommentelést, mert majd én tudom, majd én megmondom,
aztán meg rájöttem, hogy mint minden tevékenységemben, ebben is ez az állandó azzal való törődés, hogy akkor most elismernek-e az emberek, megdicsérnek-e, tetszik-e nekik, akármennyire is nem akarom vagy nem figyelek rá, de mindig jelen van. Valamennyire mindig jelen van. És most ne legyen jelen, most legyen egy kis nyugi, legyen az, amikor mindenfélét ideírok és utána nem kapok visszajelzést. Vagyis nem annyit, meg nem azonnal, meg nem feltétlenül, meg nem kötelező jelleggel.
Mindemellett félre ne értsünk, én nem akarok leszokni az elismeréskeresésről, szerintem annál a világon nincsen jobb, mint amikor az emberek szeretnek, büszkék rád és elismernek, és szerintem klassz, hogy olyan vagyok, aki tud az ilyesminek örülni és motiválódni tőle. Én nem hiszek abban, amikor az emberek így rájönnek, hogy "az a baj, hogy mindig meg akartam felelni másoknak", hát persze, hogy meg akarunk felelni másoknak, úgy mégis mi más cél vagy öröm lenne az életben azon kívül, hogy a Mások büszkeségtől csillogó szemmel imádnak minket, és szerintem Mancikának volt igaza a Csinibaba c. filmben, amikor azt mondta, hogy "engem virággal dobáljanak, engem imádjanak!!"* Vannak persze végletek, meg vannak árnyalatok, meg vannak szomorú történetek, amikor az ember feladja a saját vágyait a mások kedvéért és aztán utálni kezdi emiatt a másokat, ésatöbbi, de nem erről akartam beszélni, hanem kifejezetten a kommentelésről.
*És utána disszidált, hogy celeb lehessen, és tényleg a csehszlovák kísérleti tévéhíradó tartalékos bemondónőjeként tért vissza nyitott tetejű piros sportkocsin.
Ilyen-olyan lelkizés
Ez a nyár, ez milyen jó volt, szerettem. Azzal töltöttem az egy hónap szabimat, hogy takarítottam, találkoztam új, régi, elhanyagolt és egyéb barátaimmal, kocsmákban, kertekben, ebéddel, vacsival, gyerekkel, anélkül, megírtam pár választ egy cikkhez, olvastam némi szakirodalmat, sajnos nagyságrendekkel kevesebbet a tervezettnél, de be kell látni, hogy mindig túltervezem, kirándultunk Sopronban, főztem be baracklekvárt, voltunk Szigeten, voltunk betegek (arról Kislány tippje alapján épp ma valószínűsödött, hogy Mycoplasma-fertőzés, ezért hosszantartó és atípusos és nem hat rá a szokványos antibiotikum). Laza volt, klassz volt.
Rájöttem Új Dolgokra az Életemmel Kapcsolatban, ahol élet alatt a munkahelyet értjük, és persze, ki tudja, megváltoztatnak-e ezek a felismerések a jövőben bármit is, vagy sem, majd utólag kiderül. Meglátjuk. Valamennyire rajtam kívül eső tényezőkön múlik.
Rájöttem még arra is, vagyis egy napon feleszméltem rá, hogy jaa, tudom már, mi a bajom nekem, az, hogy én nagyon szeretnék kertes házat meg elköltözni a panelból meg saját almafákról szedett almából sütni almatortát, és mégsem ennek érdekében cselekszem. Mert hát azért megoldható lenne, ha annyira akartam volna, dolgozhattam volna Cégnél (egy volt kolléganőm konkrétan ezért ment el gyógyszercéghez, mert házat akart, azóta lett neki), vagy mehettem volna külföldre, vagy magánrendelhetnék többet vagy csak azt, és ezek közül egyik sem csodamegoldás és ingyenpénz, de még ezeket se csináltam, hanem a kertes házam helyett kizárólag az elismerésre hajtok. Hogy engem okosnak tartsanak, rám büszkék legyenek, engem szeressenek, engem olyan kolléganőnek tartsanak, akire lehet számítani, meg emberséges, meg tisztességes, meg okos, meg széles látókörű, minden tekintetben szuper. Ezek nem rossz célok, ezek klassz célok, csak ezek között elveszett egy dolog, ami nekem fontos volt, amilyen életet én magamnak elképzeltem. Az alkohol- és drogfüggőség egyik diagnosztikai kritériuma, hogy "jelentős idő és aktivitás irányul a szer megszerzésére", vagyis naponta sok órát tölt az ember azzal, hogy a drogjára való pénzt, majd a drogját beszerezze, én naponta túl sok órát töltök azzal, hogy a többi ember jó véleménnyel legyen rólam. Túl sok órát. Egy drogos vagyok. Erre így rájöttem, aztán pár napon belül visszaestem persze.
Meg még arra is rájöttem, hogy - már megint - megette az agyamat a pszichiátria basszus. Arra a jelenségre gondolok, ami gyakran inkább pszichológusoknál, pszichoterapeutáknál szembetűnő, hogy normális emberi érzéseket tünetnek neveznek, ezt csinálom újabban magamon. Nem újdonság, világéletemben túlzásba vittem az önreflexiót, de idén nyáron azt vettem észre, hogy hülyeségeknek örülök, vajon miért? Mi állhat emögött, milyen projekció, hasítás, fixáció? Hogy dühös vagyok, hm, biztosan azért, mert amikor ő így viselkedik, az arra emlékeztet, amikor apám úgy viselkedett és ezért az nem normális, hogy dühös vagyok. Hogy embereket megszeretek vagy utálok és azon gondolkodom, hogy vajon miért pont erre az érzésre van szükségem pont itt és ez milyen személyiségpatológiámra utalhat? Ilyeneket veszek észre, hogy ilyeneken agyalok, én, aki ráadásul semennyire sem így gondolkodom, teljesen távol áll a felfogásomtól az ilyesfajta gondolkodás, és erre tessék. Mi lesz velem így még tíz meg húsz meg ötven év múlva? Még szerencse, hogy észrevettem. Hát, ez az örök kérdésem, hogy mennyire változtat meg a pszichiátria, mit csinál az emberrel, szörnnyé változom-e megfelelő számú év után, vagy mivé. Az általam ismert negyven-hatvan közötti pszichiáternők mind nagyon érdekesek, némely vonásaikat szívesen örökölném, de teljes egészében egyikükre sem akarok hasonlítani majd annyi idősen. Félek ettől, mindig. Hogy csinál velem valamit ez a munka, amit én nem szeretnék, és nem fogom időben észrevenni.
Visszatérve a lényegre, ez a nyár ez klassz volt, bebizonyosodott számomra, hogy amint kikerülök a Munkakörnyezetből, azonnal regenerálódom és a régi vagyok, és ez jó, és talán nem is lenne feltétlenül muszáj ebben mindig elbizonytalanodnom.