A menopauzáról egyenesen a lobotómiára térünk át hátborzongató orvosi esetek rovatunkban ma. Ha nyugdíjas koromra lesz egy punkzenekarom, így fogom nevezni. Tante Isolde és az Utolsó Lobotomizáltak. Onnan jutott eszembe, hogy a múltkor kiderült, hogy a munkahelyemen, a szakrendelő részén, azokban a szobákban, ahol mostanság rendelünk, nemrég még páciensek laktak, például olyanok, akiknek sebészetileg elroncsolták a homloklebenyét, mert ugye egy időben az egy elfogadott kezelése volt a pszichózisnak, és konkrétan ezt a kifejezést használta a kollégám, "a ti folyosótokon laktak az utolsó lobotomizáltak".
Ezen eléggé megdöbbentem, mármint azon, hogy "nemrég", mert azt hittem, utoljára úgy száz évvel ezelőtt csináltunk lobotómiát és akkor hogy élhettek itt még nem annyira régen az átépítés előtt is az utolsó lobotomizáltak? Meg amúgy is csak azt tudtam a munkahelyemről, hogy régen TBC szanatórium volt, aztán meg szakrendelő, de kiderült, hogy a kettő között krónikus pszichiátriai betegek otthona is. Így aztán most nem tudom, hogy Sally, a kísértet az A épület padlásán akkor most tüdőbeteg volt vagy pszichotikus?? És még csak az a nővér találkozott vele személyesen, aki már nyugdíjba ment, a többiek csak távolról látták vagy hallották, ahogy a padláson csapkodja az ajtót, szóval senkit sem tudok megkérdezni. (hacsak nem költözöm be pár napra a padlásra egy kamerával kísértetre vadászni) (megígérem, hogy live-streamelem majd) (amúgy nem értem, miért hívják Sally-nek, amikor az nem is norvég név).
De azt megkérdeztem a kollégáimtól, hogy de miért, mikor csináltak utoljára lobotómiát Norvégiában? A hetvenes évek közepén. Utána is néztem: Norvégiában 1974-ben végezték az utolsó lobotómiát, és összesen körülbelül 3000 emberen végezték el - az elég sok, Norvégia ezzel majdnem világelső a lakosságarányos lobotomizáltak számában, csak Dánia előzi meg. Ezek a norvégok nem viccelnek basszus. A norvég kormány 1996-ban anyagilag kompenzálta a lobotómián átesett pácienseket, kaptak 100.000 norvég koronát (az kb 3,5 millió Ft most, nem tudom, a kilencvenes években mennyinek számított). Ebben nem csak az a durva, hogy a norvég kormány foglalkozott az üggyel, hanem, hogy 1996-ban még volt elég, még élő, lobotomizált pszichiátriai beteg: összesen 450 (az sok!!!) lobotómián átesett páciens vette fel a pénzt 1997 végéig.
Hát én ezen teljesen leakadtam, mert hiába vagyok itt öt éve, még mindig az a téveszmém, hogy ez itt a Fejlett Nyugat, ahol minden korszerűbb, mint odahaza a nyolckerben. És én 1996-ban érettségiztem, itt akár találkozhattam is volna igazi, élő, lobotómián átesett páciensekkel? Ez mennyire durva?! Mármint az én kis fejemben a frontális lobotómia a köpölyözéssel meg az érvágással van egy szinten, vagyis azt képzelem, hogy az én születésem előtti sötét középkorban történtek.
A lobotómia különben többféle sebészeti módszer összefoglaló neve, a legismertebb a transzorbitális lobotómia, ami a szemüregen keresztül történik. Főleg az USÁ-ban és a nyugati országokban volt elterjedt gyógymód, a keleti blokkban kevésbé: a Szovjetunióban 1950-ben betiltották (Norvégiában még +24 évig ment). Magyarországon is végeztek lobotómiákat, de sokkal kevesebbet, mint a nyugati országokban, sajnos nem találok pontos számot, csak annyit, hogy "néhány száz" alkalommal. Az ötvenes években, legalábbis a keleti blokkban a lobotómia szinte teljesen eltűnt a pszichiátria eszköztárából, részben, mert feltalálták az első antipszichotikus gyógyszereket, részben pedig, mert mindvégig eléggé megosztotta a pszichiátereket is, hiszen a súlyos, pszichotikus betegből csinálunk egy súlyos, szellemileg leépült, adott esetben epilepsziás vagy mozgáskorlátozott beteget, ami se nem túl etikus, se nem költséghatékony.
Az, hogy Magyarországon csak ilyen kevés lobotómiát végeztek, nem csak azért volt, mert annyira jó fejek és etikusak a magyar prszichiáterek, hanem azért is, mert itt találta fel Meduna László 1934-ben a Lipóton a kámforral, majd pentiléntetrazollal előidézett sokk-kezelést: rájött, hogy az epilepsziás rohamok "gyógyítják" a pszichotikus tüneteket, és elkezdett azzal kísérletezni, hogyan válthatna ki gyógyszerrel, ellenőrzött körülmények között epilepsziás rohamokat. Nyilván ez sem a világon a legetikusabb dolog, de azért mégiscsak elegánsabb, mint a jégcsákányt betolni a szemüregeden keresztül. Meduna összesen 110, katatón skizofrén pácienssel végezte el a beavatkozást és le is közölte az eredményeit: kb a fele lett jobban, senki se halt meg vagy kapott súlyos, maradandó mellékhatásokat. A gyógyszeresen előidézett epilepsziás roham végül azért nem terjedt el szélesebb körben, mert 1938-ban két olasz rájött, hogy még egyszerúbb, ha elektromos árammal csinálják ugyanezt, és abból lett az elektrosokk (mai nevén elektrokonvulzív terápia, de ez egy másik történet, amit egy másik alkalommal mesélünk el). Meduna természetesen egy ponton az USÁ-ba emigrált, ahol haláláig dolgozott, többek között megalapította a Journal of Neuropsychiatry nevű tudományos lapot.
Mivel az első lobotómiát is a harmincas években csinálták, de addigra Meduna már kísérleteit végezte a magyar pszichiátria szívcsakrájának számító Lipótmezőn, így ide nem annyira tört be a lobotómia módszere. Inkább az elektrosokk lett elterjedtebb később is (ami rosszul hangzik meg minden, de lényegesen sokkal etikusabb és hatékonyabb is a homloklebeny sebészeti roncsolásánál). Egyébként az idegsebészeti módszerek használata pszichiátriai kórképekben önmagában nem elrugaszkodott ötlet, hiszen sok pszichiátriai betegségnek már mintha kezdenénk kapiskálni az idegrendszeri hátterét, vagy legalábbis úgy teszünk. Manapság a Tourette-szindróma és súlyos, máshogyan gyógyíthatatlan kényszerbetegség esetén merül fel idegsebészeti beavatkozás, itt egy cikk a kényszerről. Természetesen a beteg beleegyezésével és altatásban, civilizált körülmények között megy az ilyesmi, és akkor is többnyire mélyagyi stimulációt használnak, ami nem roncsol el agyterületeket örökre, hanem visszafordítható. Én még egy pszichiátriai beteggel sem találkoztam, akinek mélyagyi elektródája lett volna, de Parkinsonosokkal igen, nagyon futurisztikus.
Az ilyen kollektív bűnösségben különben sajnos semennyire nem tudok hinni, nulla bűntudatom van, amiért a huszadik században A Pszichiáterek (pláne a norvégok) durva és etikusan erősen megkérdőjelezhető módszerekkel éltek, mint ahogy azzal sem tudok mit kezdeni, amikor külföldön élő magyar ismerőseim szégyellik magukat a magyar kormány egyes húzásai miatt, vagy amikor a ma élő németektől elvárjuk, hogy szégyelljék magukat a holokauszt miatt, meg ilyenek. Ez így nem fér a fejembe, hogy miért kéne, én nem vagyok sem a magyar kormány, sem a huszadik század elejének pszichiáterei, a saját tetteimért vagyok hajlandó felelősséget vállalni és másoktól is ezt várom el, de ez mellékszál.
És akkor a feminista vonalat még meg sem említettem, valamiért a női páciensek esetében gyakrabban alkalmazták a lobotómiát, különböző források szerint 60-75%-a a lobotomizált eseteknek nő volt. Ha most lenne végtelen időm és kifogyhatatlan ösztöndíjam, szívesen foglalkoznék ezzel a témával, mármint a "hogyan néztük be a nők tüneteit direkt vagy véletlenül a pszichiátriában a 20.században és napjainkban". A másik témám, amiről szívesen írnék egy pszichoanalitikus szemszögű médiatörténeti értekezést, hogy miért kell minden egyes Disney-filmben kinyírni a főszereplő gyerek anyját már vagy a film kezdete előtt, vagy a főcím előtt és mit szólt volna Freud mindehhez (vagy Lacan?). Anyádnak meg kell halnia, különben nincs kaland. WTF. Szerencsére ezeket mind megírták már nálam okosabb emberek.
A folytatásban a Crass nevű, nyolcvanas évekbeli feminista punkzenekar Poison in a Pretty Pill c. száma, a Penis Envy c. albumról (ami mennyire tökéletes albumcím már egy klasszikus, nyolcvanas évek feminista punkzenekarnak).