A kis Fiú beteg most épp, hatodik napja, lázas, köhög. Aggódom.
Egyébként pedig január 11 óta tart a betegségcunami, felváltva lázasak, hányósvírus, köhögősvírus, az egyik jobban lesz, mire a másik rosszabbul. Nagyon rossz, az is, hogy nyilván túlaggódom és mindig a legrosszabb betegségkimenetelek és legsúlyosabb dolgok jutnak eszembe, az is, hogy sajnálom a szegény kis beteg izékéket, az is, hogy ilyenkor még a szokásosnál is rosszabbul alszunk, amelyik épp jobban van, az nem bírja a bezártságot, és természetesen a kiszámíthatatlanság, az állandó újratervezés. Hogy az elmúlt hetekben kb. nyolcszor fordult elő, hogy felsóhajtottam, hogy jó, akkor mindenki jobban van, fellélegezhetünk, és azonnal lázas lett valamelyik. Én is elkaptam, mindet, de viszonylag jól viselem. Az aggódást rosszabbul.
Durva ez, hogy mennyire meghatározza a gyerek betegsége a mindennapokat, a múltkor megkérdezte a Lam, hogy hogy hogy vagyok, mire kb. azt válaszoltam, hogy a Fiú épp jobban, de a Lány csúnyán köhög. Ebben benne van, hogy hogy vagyok, nem? Egészen meghatódtam, amikor ezután megkérdezte, hogy jó, és én hogy vagyok? Istenem, el is felejtettem már, hogy én is lehetek valahogy. Én valaha egy ember voltam, aki így meg úgy volt? Érdekes.
Biztos lazábban kéne venni mindezeket, de nem tudom, hogyan. Úgy tudnám lazábban venni, ha legalább nagyjából tudni lehetne előre, mi várható, meddig és mennyire lesznek betegek. Ja, hogy az életet nem lehet tudni előre, bocs.
De legalább már nem csak úgy általánosságban a telet utálom, hanem a fővárosi, urbánus telet, amikor 28 fok van az oviban és napi fél órára mennek ki, és mindenhol autók vannak meg influenzás emberek. Blöe.