Azt meg olyan nehéz elmagyarázni, hogy mi benne a jó, mármint a gyerekvállalásban. Mert a negatívumok mind érthető, világosan megfogalmazható, racionális dolgok, a pozitívumok meg nem. Amikor még nem volt gyerekem, én is pontosan felfogtam, mit érthet az ismerősöm az alatt, hogy anyu fél éve nem aludta át az éjszakát, meg nem mehet sehova, mert három óránként szoptat, meg aggódik, ha beteg a gyerek, meg csomó plusz kiadás, és azt mondtam már, hogy fél éve nem aludtam három óránál többet, dehát megéri. Ezt a részt sose értettem, a semmibe révedő, fátyolos tekintet, ellágyult mosoly és "dehát megéri". Bőbeszédűbb, nagyobb kifejezőkészséggel bíró ismerődök esetleg "dehát megéri, mert annyira cuki". Megéri terhesnek lenni, szülni, nem aludni, szoptatni, aggódni, pénzt költeni évekig és örökké, csak mert annyira cuki. Hát pont így van tényleg.
Vannak azok a vélemények is, hogy most, kiskorában bele kell fektetni a gyerekbe a munkát, és akkor az majd a távoli jövőben meghálálja magát, majd mittudomén, híres lesz meg gazdag és hálás lesz nekünk és öregkorunkban meglátogat a kórházban és a Nobel-díj köszönőbeszédében is megemlít, ezekben nem hiszek, szerintem a gyerekeknek nem céljuk, hogy visszaadják a szüleiknek a törődést, másrészt én nem is érzem, hogy a Lány jelen pillanatban tartozna nekem valamivel, minden nap végére kiegyenlítődik ezidáig a mérleg, nincs mínuszban*. Persze, lehet, hogy a dackorszakban meg tinédzserkorában mínuszba megy, ezt nem tudhatjuk.
Azért elmondom, mi a jó benne. Egy puha, selymes kis lényt lehet naphosszat ölelgetni meg puszilgatni. A kis lény félig a férjem, félig én, de közben meg mégis egy harmadik, aki mindkettőnkre hasonlít. És mindig vannak imádnivaló kis szokásai: olyan, mint a szerelem, amikor a szerelmed apró kis dolgai, gesztusai, a kis mosolya, szemöldökfelvonása meg ezek lenyűgöznek, csak épp a Lány folyamatosan változik és új és új ilyesmikkel áll elő. Most épp az a kedvencem, amikor (naponta kétszer) rájön, hogy úristen, mekkora királyság két kézzel kapargatni a piros Klippan kanapé karfáját, hatalmas lelkesedéssel és koncentrációval veti bele magát a feladatba, és felnéz rám ragyogó arccal, hogy itt vagyok-e és látom-e, mekkora szuperséget talált? Meg amikor a mei taiban van és a fejét hátravetve felnéz rám és vigyorog, és összeérintjük az orrunkat. És persze irtó büszke vagyok rá, mert tudja rázni a csörgőjét, és a forgás és a kúszás keverékével rendszeresen elhagyja a műveleti területet (játszószőnyeg) és a parkettán teper tovább**, és lehet vele kukucs-játékot játszani már, annyira okos (az egy fejlődési lépcsőfok, hogy értékelje, ha eltűnsz és visszajössz). Szóval az is klassz, ahogy napról napra fejlődik és ügyesedik, és éhenkórász kis vadmajom-kölyökből lassanként emberkislánnyá változik. Hatalmas, kék szeme van, gyönyörű. Én néha meg is ijedek ettől, hogy mennyire szép és mennyire szeretem, mert olyan veszélyes és kiszámíthatatlan a világ és olyan törékenyek az emberek, és ez meg még olyan picike is, és jaj, nehogy baja essék, dehát ezt tudtuk előre, hogy én túlaggódó szülő leszek, nincs benne semmi meglepő.
*Igaz, hogy nem kellett feláldoznom a karrieremet, mert a gyermekszülést megelőzően élményekben és sikerekben gazdag tíz és fél évet töltöttem pszichiátriával, világhírű kutatókkal és kivételes klinikusokkal dolgoztam együtt, sokat nevettem, egy bizonyos határon belül azzal foglalkoztam, ami éppen érdekelt, mindenféle papírt megszereztem, és a vége felé már eléggé untam; valamint az alakom sem sínylette meg a gyerekszülést, sem túlsúlyom, sem terhességi csíkjaim nincsenek, gondolom, a sok pilates, tejmentes diéta, de főleg szerencsés genetika, szóval könnyen beszélek.
**Erre mondjuk nem tudom, mi a megoldás, mármint, tőlem kúszhat bárhová, de azért ahhoz elég hideg a padló, hogy hosszú ideig azon heverjen. Szőnyegünk meg nincs, mert utálom a szőnyeget. Öltöztessem melegebben? Szerezzek szőnyeget? De a szőnyeg csak egy dologra alkalmas, hogy porszívózni kelljen, utálom.