Voltam tegnap Rupa and the April Fishes koncerten a műpában, klassz volt. Én tudok képzeletben is ugrabugrálni, nem zavart, hogy ülni kellett. Volt mellettük néhány számnál egy helyi vonósnégyes is. De a legdurvább persze az, hogy a csaj mindemellett orvos.
Az Anikó jutott eszembe valamiért a koncertről (szerintem azért, mert a csajnak a mozgása és az öltözködési stílusa is hasonlított rá), és hogy fiatal korunkban bennünk is megvolt ez a fajta zenére ugrálós életöröm az összes nehézség meg dráma ellenére, és hogy 17-18 éves korunkban gyakorlatilag minden szombaton hajnalig táncoltunk (vagy ameddig a szüleink elengedtek plusz két óra), és zenészekkel lógtunk, és milyen jó volt. Hogy tetszett volna nekünk akkoriban ez a zene.
Azt mondta Rupa valamelyik felkonfban, hogy az amerikaiak nem isznak és énekelnek együtt, biztos azért ennyi ott a gyilkosság, ami persze vicc, de az én életminőségemen jelentősen javítana, ha rendszeresen lehetne inni, táncolni és énekelni együtt. És nem, nem arra gondolok, hogy felveszem a szép cipőmet, elmegyek taxival az ötkertbe, elszopogatok egy mojitót négyezer forintért és megnézem, milyen színű szemüvegkeret a divat ezen a héten.