Szóval kivettem 4 nap szabadságot, amelynek során ügyintéztem, befejeztem elmaradt feladatokat, tettem egy villámlátogatást Sopronban, megnéztem sokadszor a Reggeli a Tiffany-nált (cuki), és előszörre az Avatárt (seriously??), voltam a könyvesboltban, az erdőben, a manikűrösnél, az anyósnál, a Dömötöriben (szilvásgombóc torta!!), meg nem is tudom, miket csináltam még, volt egy hosszú lista teendőkkel, azokat, de nem is ez a lényeg, hanem. Ezalatt forradalmi váltásra ragadtattam magam, és kikapcsoltam a munkahelyi telefonomat 4 teljes napra, amelyen szabim alatt betegek és jóval gyakrabban kollégák szoktak felhívogatni, de sok barátom is ezt a számot ismeri. Egyszer ki kellett próbálni, és én nyugalomra vágytam. Izgatottan várom a fejleményeket. Agyonlőnek, beperelnek, kirúgnak, megsértődnek? Mi lesz?
Meg elolvastam a Bipoláris c. regényt is, mert megkaptam az egyik betegemtől karácsonyra, és már annyiszor kérdezte, hogy elolvastam-e, hogy kénytelen voltam, hát nem vagyok tőle oda meg vissza. Gondolom, az emberek szerint szeretnem kéne ezt a könyvet, ha meg nem szeretem, akkor biztos azért, mert pszichiáter vagyok és, mint ilyen, biztos nem a betegekkel lojális, úgyhogy szeretném leszögezni, hogy nem szerettem ezt a könyvet mint ember, mert unalmas és nem elég mély és nincs jól megírva, hanem lapos és klisékkel teli. A történet még oké, legyen. Jó, azt el tudom képzelni, hogy az unalmasságában esetemben valamekkora szerepet játszott a szakma-faktor, és laikus olvasónak határtalanul izgalmasak a pszichiátria udvarán cigiző különleges figurák, én meg tíz éve őket látom, ha kinézek az ablakon. Egyszer valaki mesélte, hogy a kolumbiai haverja fel nem bírja fogni, mit eszünk Marquez-en, semmi extra. De maga a szöveg, a megfogalmazás, a mondatok, a szavak, stílustalan volt, semmilyen. Sajnálom. A pszichiátriai részével egészen kevés problémám van, a betegséget, a gyógyszerelést, a környezetet viszonylag valósághűen ábrázolja.
És kifacsartam 25 db narancsot.