Innen. Cuki.
A kognitív viselkedésterápiás tankönyv olvasása közben megerősödött az a diszfunkcionális hiedelmem, hogy nem vagyok elég perfekcionista.
Lassan tetőfokára hág az izgalom, ugyanis évek óta szeretnék egy olyan joghurtkészítő gépet, amilyen a szüleimnek van (kis tégelyek vannak benne és nem drága), és végre találtam egyet a vaterán, ma vettem át, jelenleg van benne a cucc, aminek estére joghurttá kell változnia.
Tudomtudom, a tejből akkor is joghurt lesz egy idő után, ha csak hozzáadunk joghurtot és állni hagyjuk, de az nem olyan.
Egészen komolyan az agyamra ment a tárgykapcsolatelmélet, és rájöttem, hogy túl sok itt a tárgy, és integrálok és differenciálok és szelektálok és kiválogatom, mi kell, meg mi nem kell nekem az életben. Ez kell, ez nem kell. Ez se kéne most annyira (mármint ez a bloggerkedés), de rámragadt és nem jön le, hát nincs mit tenni.
Van az minden évben, amikor szétválogatom a ruháimat és elajándékozom azokat, amik nem kellenek, azt is imádom, lehet csinálni mámorosan, kidobálni mindent, ami antik, ócska, csorbát, töröttet, s ami új meg ép. Nem, nem félek attól, hogy kidobok valamit, ami később mégis kellene. A lomtalanítás direkt a kedvencem, a férjem szokott lefogni, hogy ne hajítsam ki az összes bútordarabot meg konyhaeszközt, amit valamiért nem kedvelek. Szóval gyűjtögetek, szelektálok, lavírozok, és "a bizonytalanságom tart biztonságban", hogy klasszikust idézzek.
De azt nem gondoltam, hogy valaha sorra kerülnek a könyvek is. Klassz.
A reményhal meg utoljára. Örülök, hogy velem egyidőben másoknak is feltűnik ugyanaz a probléma, bár kissé más interpretációban, de a lényeg ugyanaz. És akkor folytassuk a lavírozást az életben, mert ahhoz igazán értek.
Manapság meg nem tudok szabadulni a gondolattól, hogy lassan nyolc éve dolgozom itt és megengedtem, hogy a munkám felfalja az életemet, és a végén mégis itt állok üres kézzel.
Ja, mert az is az elméletem, hogy túl felszínes vagyok, és hogy erről is a munkám tehet, mert ha ott jelen akarok lenni rendesen és a teljes valómban napi nyolc órában, akkor ahhoz arra volt szükség, hogy odakint felszínes lehessek és agyatlanul sorozatokat bámuljak és hülyeségeken röhögjek, mert így volt meg az egyensúly és így volt túlélhető.
Volt benne tudatos rész, amikor kiléptem az írókörből, mert láttam, hogy nem fér bele és valamit be kell áldozni, és volt csak félig tudatos, hogy nem kerestem pénzt és kevés időt töltök a szeretteimmel, és akkora rendetlenség van a lakásban, hogy azt mutogatni kéne. De nem tudom, mit vártam cserébe. Mit vártam cserébe? Megbecsülést? Dicséretet? Pénzt? Nem is gondolkodtam ezen, csak csináltam, amit mondtak vagy amit kellett?
Szóval ezzel jár, ha az ember szabadságot vesz ki, hogy vizsgára tanuljon. Ha egy kicsit is kívülről nézek az életemre, már egészen furcsának tűnnek benne a hangsúlyok. És persze, általános jelenségről beszéltünk, Johnny elmélete az évi rendes szabadságról, hogy két-három nap delírium után az ember kitisztul és ráébred, hogy "uramisten, mit tettem az életemmel". Valójában nem gondolom, hogy erre van bármiféle válasz vagy teendő. Sőt, még azzal is tisztában vagyok, hogy a valóság az az, hogy feltűnően sok esetben azt csináltam, amihez kedvem volt, és hogy nem üres kézzel állok, hanem egy csomó mindenem van, de hagyjuk a realitástesztelést, az a gyengék menedéke.
A tanulással persze rettentően semennyire sem haladok, de majd az utolsó három napban gyorsan összeszedem magam, ez a titkos terv.
Azt mondja, "azért kedvelem, mert mindig olyan emberi", én meg ezen gondolkodom azóta, hogy ez egy bók? És egyáltalán ez mit jelent? Hogy emberi? Hogy őszinte, vagy néha ügyetlenkedik, vagy hiteles? Mert az Ember az olyan, az hiteles? Mert amelyik hazudik, vagy mindig csúcsszuper, vagy játssza az eszét, az nem emberi? Akkor az micsoda? Macska?
Teljesen feldobott engem ez a sztori, hogy tudniillik eszembe sem jutott a gyűrűs helyzetben egyáltalán részt venni, és különösen nem gondolkodtam semmiféle reális magyarázaton. Klassz, már azt hittem, hogy a régi elvarázsolt helyett egy ilyen gyakorlatias, talpraesett menyecske lett belőlem az utóbbi években és elveszítettem a világban (kissé értetlenül) szemlélődő üzemmódomat. Nem, nem tudom, miért örülök ennek.
Még az történt, hogy kölcsönkérték tőlem a Rend és rendetlenség c. Polcz Alaine könyvemet, úgyhogy előszedtem, és eszembe jutott belőle egy gondolat: hogy tudniillik van valamennyi párhuzam aközött, mennyire van rend az ember fejében, meg a szobájában/íróasztalán. Szóval körbesétáltam a lakásban ezzel a szemmel, ami nagyjából úgy nézett ki, hogy különböző helyiségek ajtajában állva, ujjal a szoba közepe felé mutogatva hangosan röhögök. Hát, ha akkora rend van a fejemben, mint ebben a lakásban, akkor az több mint kétségbeejtő.
Utazom a villamoson, hétfő, felhős ég, merengek az Élet Dolgain, fülemben zene, szememen napszemüveg. A szemközti ülésen egy leginkább perzsa kinézetű, harmincas, körszakállas fickó ül sötétkék melegítőben és felém pislog. Kisvártatva feláll, közelebb jön, lehajol, és az ülésem alól felvesz a földről egy hatalmas arany pecsétgyűrűt. Rám pillant és valamit beszél. Kiveszem a fülhallgatót, leveszem a napszemüveget, akkor éppen ott tart tört magyarságal, hogy én vesztettem-e el a gyűrűt. Elég nyilvánvaló, hogy nem, megmondom, hogy nem.
Forgatja a kezében tanácstalanul.
Tört magyarsággal megkérdezi, hogy kell-e nekem, ő mit csináljon vele, nem magyar. Az a válasz tűnik helyénvalónak, hogy nem, nekem ne adja, hiszen ő találta. Miközben felém nyújtja, észreveszem, hogy kis papírfül van a gyűrűn, árcédula és hogy hány karátos, közelebb hajolok és lopva kibetűzöm, hogy hetvennyolcezer forint. A fickó vállat vonva a sötétkék melegítőnadrágja zsebébe süllyeszti az ormótlan méretű pecsétgyűrűt és visszaül a helyére.
Visszarakom a fülembe a fülhallgatót és azon merengek tovább, hogy ezt most így hogy? Most ez mi volt? Most ez még a Valóság úgy egyébként? Mert amúgy semennyire sem zavarna, ha mostantól átalakulna az életem valami mágikusrealista regénnyé vagy urbánus fantasy-vá.