So you think you can tell Heaven from Hell

2009.11.22. 18:31 - címkék: - 58 komment

Azon a banális kérdésen gondolkodom néha ebben a félévben, hogy a Tudás. Hogy engem úgy neveltek, hogy állandóan tanuljak, mert egy dolog két dolog boldogít a világon, 1. a megszerzett tudás, 2. a ruhavásárlás. Az a jó meg a követendő, ha az ember tanul és tanul és okosodik és tud dolgokat. Ha nem tud dolgokat, buta és/vagy tájékozatlan, akkor az égő. Én ezt űzöm is valamilyen szinten, jó tanuló voltam, még egyetemen is, pedig ott néha kínos volt strébernek lenni, ezért csak ritkán vállaltam fel és sokkoltam olyanokkal a kortárscsoportomat, hogy szeretem a mikrobiológiát. (Különben azt vettem észre a mai fiatalok körében, hogy már nem égő annyira, ha érdekel, amit tanulsz. Vagy ahogy Agnus fogalmazott: "A tanulás az új nemtanulás." Ez igaz?)

Nem a tanulás és tudás volt általában a fő specialitásom különben, hanem az ezek feletti szorongás. Hogy például én ezt úgysem fogom megérteni soha, mivel kisvárosból jöttem, a szüleim nem diplomások, és különben is hogy jövök én ahhoz, hogy fej nélküli lovasokat lássak. Vagy csak szimplán mindig felmerül valami, amit nem tudok, és akkor rosszul érzem magam, hogy miért nem tudom, amikor már rég tudnom kéne. Ennek egy része objektív tény és tényleg tudnom kéne, mert már tanultam, vagy szakmám alapvetése, vagy általános műveltség. Más része meg nem. De nem is az a lényeg, hogy kellene-e tudnom valójában vagy sem. A lényeg, hogy tudás=menő, nemtudás=nem menő. Olyan hangsúllyal voltam képes megkérdezni egyszer az exemtől, hogy "nem tudod, mi az a zsenília?", hogy utána 3 napig nem állt velem szóba. Az a fixa ideám téveszmém, hogy a kiegyensúlyozott élethez szükséges, hogy az ember egy bizonyos szinten művelje a szakmáját, mindig eligazodjon a térképen, tisztában legyen az aktuális divattrendekkel, még ha nem is követi őket (lila szín, sötét körömlakk, térd felett érő csizma), tudja, melyik José Arcadio kicsoda a Száz év magányban, tudjon kívülről verseket, ránézésre képes legyen megbecsülni egy étel kalóriatartalmát, álmából ébredve is képes legyen idézni a Firefly-ból vagy a Middleman-ből, és tudja mondatban használni azt, hogy interszubjektivitás.* 

Nagyjából huszonöt éve tanulok mindig valamit, és vannak azok az emberek, akik meg nem. Végeznek a munkájukkal és hazamennek és kertészkednek vagy makraméznak vagy játszanak a Halo 3 ODST-vel vagy mittudomén, mit csinálnak. Az milyen lehet? Nem unalmas? Persze, én is nyugodtan lazíthatnék és darálhatnék sorozatokat a kanapén heverve, mint ahogyan teszem is, csak közben nyomaszt, hogy "hű, már megint sorozatokat darálok valami értelmes helyett"; és amikor kiderülnek a lyukak a Tudásomban, akkor rosszul érzem magam. Amikor meg van valami, amit csak én tudok, vagy én tudok a legjobban, akkor jól érzem magam és lelkes örömmel okoskodom. 

Azt gondoltam, hogy ez azért nagyjából az átlagos hozzáállás, aztán beszéltem a Gyógytornászlánnyal. Egy kiegyensúlyozott, mindig mosolygós fruskáról van szó. Így:
Gy (vidáman): - De jó lesz, most itt végzek, aztán elmegyek először futni, aztán úszni meg szaunázni. Mi az, amit eszel, mi van a tésztádon?
isolde: - Pesztó.
Gy (vidáman): - Micsoda? Azt nem tudom, mi, de nem baj.
Teljesen boldogan lehet élni anélkül, hogy tudnád, mi a pesto. Vagy hogy akarnád tudni. Nem mindegy? Én ezekre így döbbenten rá bírok csodálkozni. Az olasz csávó Utrechtben még sosem hallott róla, hogy létezik eszperantó nyelv, vagy egyáltalán, mesterséges nyelvek, és vígan élt. A cseh csaj sosem hallott még Keresztapa c. filmről, és vígan élt. Vannak orvosok, akik ugyanannyit tudnak, mint én, vagy kevesebbet, de nem zavarja őket egyáltalán. 

Vagy ott van Martin Eden, Jack London hasonló című regényében, amit most ebben a bekezdésben eléggé el fogok spoilerezni, csak akkor olvassunk tovább, ha nem zavar a spoiler, én szóltam. Tehát Martin Eden egy tanulatlan matróz, aki beleszeret egy arisztokrata lányba, Ruth-ba, aki persze vissza se köszön neki. Martin csodálja a gazdag, művelt társaságot, és hogy szóbaálljon vele a lány, úgy dönt, hogy megokosodik. Éjjel-nappal tanul, szavakat, kiejtést, mindent, minden szabad percében, sok évig. Tényleg okos lesz és művelt és már nem emlékszem, honnan, de lesz pénze is, bekerül az áhított társaságba, akikről kiderül, hogy üresfejű sznobok. Megtetszik az áhított lánynak, akiről kiderül, hogy üresfejű liba, szóval totál csalódás az egész, a matrózok között se érzi már jól magát, mert azokhoz képest túl okos, meg sehol se, és a történet tragikus véget ér. És még a tragikus vég is valahogy megnyugtató, mert tényleg annyira érthetően céltalanná vált az élete ezek után, nincs más választása. (Ma már persze Martin Eden nem érne tragikus véget, mert találna egy csomó magához hasonló embert az interneten, és csetelne és twitterezne velük magas szellemi színvonalon, és szerkeszthetné a wikipediát is, meg írhatna énblogot, ahol rinyálhatna, hogy mennyire magányos érzés, ha mindenki hülyébb nálad és Ruth egy liba, és írhatna véleményblogot, ahol kifejthetné a világról alkotott lesújtó meglátásait, és flame-elhetne, és nézhetne cuki cicás videókat youtube-on. De ez mellékszál.)

Biztos gondoltak erről már valamit a filozófusok és pszichológusok (ú, fogalmam sincs. De égő!), meg nem is hiszem, hogy van egy Válasz, hogy most akkor "tudás vagy nem". Gondolom, azért tanulunk, mert azt képzeljük, hogy utána jobb lesz valami, mondjuk összejöhetünk Ruth-tal, és/vagy azért, mert örömet okoz. Ez embertípus, temperamentumdimenzió? Hogy van, akinek az okoz örömet, ha megtanulja kívülről Az ember tragédiáját minden nyelven, és van, akinek meg az okoz örömet, ha beszívva napozhat a jamaikai strandon, miközben reggae szól? Vagy a tanulásfüggőség csak egy tévút és igazából mindenki boldogabb lenne a jamaikai strandon? Vagy a henyélés a tévút és okosnak lenni evolúciós előny és a ma embere csak menjen szépen és töltse idejét hasznosan, flow-élménnyel?

És akkor persze még vannak állítólag olyanok is, hogy performációs IQ, sőt kreativitás meg érzelmi intelligencia, de ezekre itt nem térünk ki, mert ez a bejegyzés a tárgyi tudásról szól. Asszem. 

*Az interszubjektivitást igazából nem gondolom, csak az L. kedvéért írtam bele. 

Navigare necesse est

2009.11.22. 10:37 - címkék: - 3 komment

Pótlóbusszal dolgozni menni vasárnap hajnalban novemberben, mit vétettem én, hogy ezzel büntet a sors.Nem beszélve arról, hogy tegnap átmentem az edzőterembe, és az volt kiírva, hogy "technikai okok miatt határozatlan ideig zárva". Nem valami jól hangzik.

Hamarosan azonban elutazunk a bolygó egy olyan pontjára, ahol nem kell hajnalban kelni, nincs pótlóbusz, sőt egyáltalán nincs BKV, nincs összefirkált lift, rácsosajtós panellakás, nincs alsó szomszéd, nincs interspar, nincs menza, nincs vizit és nincsenek pszichiáterek. Előre azon szomorkodom, hogy milyen rossz lesz a január és a február, amikor nem csupán tél lesz és biztosan ezer dolgom, de akkor már nem lehet várni az utazást. Ki kell találnom addig egy másik utazást. Mondjuk kéne pénz és akkor februárban meglátogathatnám a húgomat Londonban. 

Apukám tengerész, mit vártatok.  

And on the radio you hear November Rain

2009.11.20. 23:54 - címkék: - 11 komment

Vajon ha azt olvasom, hogy "a tárgy és szelfreprezentációk hagyományos topografikus-statikus szemléletét, ami az internalizációkat passzívan elszenvedő, patomorfizált csecsemő képét rajzolja ki, felváltja egy dinamikus, elvárásokra épülő reprezentáció szemlélete, ahol a csecsemő aktívan szervezi a szelf és a másik tapasztalatát, integrálja cselekvéseit, affektusait és percepcióit, folyamatosan interakcióban maradva, pillanatról pillanatra újraalkotva a partnerral való viszonyt", és erre az a reakcióm, hogy "jaaj, de cuuukiii!!!!", akkor az már annak a jele, hogy gyereket akarok?

I can't help about the shape I'm in

2009.11.20. 14:40 - címkék: - 4 komment

Voltam ma kongresszuson, mert kellett már egy kis változatosság a munkából, meg mert megneszeltem, hogy a résztvevők kapnak ajándékba egy könyvet, amire kíváncsi vagyok. Számtalan, a mindennapi betegellátás során nélkülözhetetlen dolgot tanultam, például hogy George Washington tulajdonképpen azért halt meg, mert lovaglás közben megfázott, amelyet a korabeli orvosok a korabeli viszonyoknak megfelelően kezeltek, azaz eret vágtak rajta egy csomószor, egészen addig, amíg bele nem halt a vérveszteségbe. Valamint, hogy Peter Green, a Fleetwood Mac alapító tagja skizofréniában szenved és élete egy szakaszában csavargóként élt, majd sírásóként dolgozott, illetve elektrokonvulzív terápiával kezelték a korabeli orvosok, de ma már jól van és ismét koncertezik. Sőt, bele is hallgattunk a korabeli gitárjátékába (38. a Rolling Stone magazin "a világ száz legjobb gitárosa"-listáján), ami ugyan szerintem még mindig fura egy kongresszuson, de ez a szám megtetszett. Bezzeg akkoriban még igazi zenét játszottak igazi zenészek, ugye-ugye. Senkiháziak kezében van a popszakma.

Vaguely life fades away

2009.11.18. 12:09 - címkék: -

Van az, hogy nekem semmi érzékem nincs az időhöz, nekem ne magyarázza senki, hogy az egyik év ugyanolyan hosszú, mint a másik, vagy az egyik hét ugyanolyan hosszú, mint a másik, én a tizenhét éves szememmel nézem magam vagy a hetvenévessel, és minden lehetséges évfordulót elfelejtek és ha meg is jegyzem, akkor se tudom, hányadik, kb. semmilyen évszámot nem tudtam megtanulni történelemből és nem is érdekelnek. Most viszont kiszámoltam, hány éves leszek idén, harminckettő! Durva.

Sokkal nagyobb probléma, hogy nincs még 2010-es naptáram, és nem tudom eldönteni, hogy maradjak-e a piros Moleskinnél, szeretem és nincs jobb ötletem, de nem jó a minden évben egyforma naptár, összefolynak tőle az évek. 

I know I'm strange but what are you?

2009.11.18. 11:48 - címkék: - 11 komment

Történelmi pillanatok egyike, amennyiben pályafutásom során ma először kérdezték meg tőlem, hogy szcientológus vagyok-e. Remekül szórakozom. 

"I'm considering alcoholism as a new carrier path"

2009.11.16. 15:55 - címkék: - 4 komment

Úgy mégis, mennyi önismeretbe kellett volna járnom, hogy ne izgasson, ha állandóan elégedetlenkedik velem a főnököm? Rendben, túlérzékeny vagyok, mert régen voltam szabin és nehéz időszak áll mögöttem, de akkor is. Én nem vagyok ehhez hozzászokva.

Pedig tegnap még hogy szerettem a szakmámat, ma meg már másfél óra után ellenállhatatlan vágyat kezdtem érezni, hogy megnézzem, mennyiért és milyen robbanószereket lehet rendelni a neten elmenjek inkább zongoristának egy kuplerájba. Mondjuk a Filozófus szerint "olyan itt dolgozni, mintha egy harcmezőn egyik lövészárokból rohangálnál a másikba", és ő csak tudja.

Na mindegy, most elmegyek  a másik munkahelyemre, hátha ott jobb.

Facebook oldaldoboz

Olvasok is

Írj nekem levelet

Köszönöm

Extra köszönet

A designt a Yummie médiaügynökség szállította