Voltam tegnap kiállításmegnyitóval egybekötött díjkiosztón, megjelent a novellám kis, jelentéktelen füzetkében, amelynek bevételeiből jótékony és értelmes célt (egy konkrét kórházat) támogatnak. De nem ez volt az igazán jó, hanem, hogy, mint kiderült, a bíráló bizottság egy személyből állt, akit bár személyesen kevéssé ismerek (vizsgáztam nála egyszer), azért eléggé kedvelek, szóval nagyon örültem, hogy ő olvasta a novellámat, és aztán kezet fogott velem és gratulált. Egy patológus professzorról van szó, aki álnéven detektívregényeket ír, és a valós életben is regényhősre emlékeztet, amennyiben kiemelkedően intelligens, ám rendkívül mogorva, szarkasztikus, dohányos, ősz hajú, kék szemű figura, ezenfelül még annyit tudok róla, hogy bridzsel.
Amúgy általában kedvelem a szarkasztikus, mogorva embereket, ez tulajdonképpen lehet, hogy furcsa.
Addig is hadd ajánljam az olvasóközönség figyelmébe Dr. Mortz blogját, nemrég találtam, és nem csak azért szeretem, mert orvosos, hanem főleg a stílusa miatt. "Elhanyagolt kerületből elhanyagolt beteg jön mentővel. Nincs még 45, de 15 évet simán hozzátagadhatna, minimum 60-nak néz ki, ha lány lennék, nem sok rózsát kapna a hajamból."
Sose mernék egészségügyes blogot írni, annyira kényes téma.
Azt találtam ki, még egyszer régen, amikor olvastam az arcmemória neurológiai alapjairól, hogy a szociális fóbiásoknak biztos rosszabb az arcmemóriájuk, mint az egészséges kontroll személyeknek. Ugyanis az arcmemória, mint feature, tulajdonképpen azt a képességünket jelenti, hogy apró különbségeket fedezzünk fel nagyon hasonló, de gyakran látott dolgokban. Az arcmemóriához elengedhetetlenül szükséges a gyrus fusiformis nevű agyterület épsége. A gyrus fusiformis sérülése esetén azonban másfajta deficiteket is leírtak, két esetismertetést olvastam, az egyikben a fenti területen agyvérzést szenvedett farmer nem tudta megkülönböztetni többé a teheneit, a másikban pedig a szintén itt sérült kutyatenyésztő nem tudta többé jól elkülöníteni a hasonlóbb kutyafajtákat, ami egyébként tönkre is vágta a karrierjét: az volt a foglalkozása, hogy kutyakiállításokon zsürizett, és ezt mondjuk nehéz úgy, ha az uszkárt sem tudod megkülönböztetni a labradortól.
Szóval, ha az arcmemória nem más, mint "apró különbségek felfedezése gyakran látott, hasonló dolgokban", akkor aki nem lát elég sok arcot, annál kevéssé alakul ki a képesség. A szociális fóbiások meg ugye eleve kevesebb ismeretséget szereznek, kevesebb időt töltenek emberekkel, illetve ha véletlenül igen, akkor is kevesebbszer néznek az arcukra, mint az egészséges kontroll személyek. Egy igazi klasszik szoc fóbiás kevesebb arcot néz meg élete során, és főleg kevésbé figyelmesen, mint ahány ebet az átlag kutyatenyésztő, legalábbis sajátélményből ezt gondolom.
Azután teszteltem a hipotézisemet reprezentatív mintán, azaz megkérdeztem három embert, aki ha most nem is az, legalább gyermekkorában szociális fóbiás volt (az egyik én vagyok a háromból), és mindegyik rossz arcmemóriáról számolt be. És akkor az előbb még ennél is tovább mentem a tudományosságban, ugyanis egy meglehetősen rossz szakdolgozatot kellene éppen értékelnem, és azt vettem észre, hogy túlságosan kíméletlen vagyok vele, és kb abban a stílusban írom az opponensi véleményt, ahogyan a rossz filmeket/könyveket szoktam szidni a blogomban. Úgyhogy gondoltam, kicsit inkább hanyagolom a témát, hátha holnap már jobban tetszik, és inkább utánanéztem, mit ír a tudomány fenti jelenségről. Nagyon kevés cikk van róla, és nagy részükben azt a hipotézist tesztelték, hogy a szociális fóbiások biztosan jobban megjegyzik a dühös arcokat, mint a semleges vagy vidám arcokat, persze nem tudták bizonyítani. Egy olyan cikket is olvastam, ahol a szerencsétlen résztvevőknek arcokat mutogattak, mielőtt azok előadtak volna valami kongresszuson, és lám-lám, a szociális fóbiások kevésbé emlékeztek később ezekre a fotókra, gondolom, ahelyett, hogy megjegyezték volna őket, inkább azzal voltak elfoglalva, hogy az előadásuk előtt ne ájuljanak el a félelemtől.
Szóval az elméletem nem bizonyított, majd ha egyszer még ennél is jobban ráérek, letesztelem igazából, és persze lesz benne fMRI is, mert az az izgi. Addig is az interneten bóklászó szociális fóbiások elmondhatnák itt a kommentekben, hogy jó vagy rossz-e az arcmemóriájuk, csupán az érdekesség kedvéért. Mármint engem érdekel.
A 2008-as kínai horoszkópom "szakmai" rovatában összesen hatszor (!) szerepel a "kihívás", ezen belül kétszer az "izgalmas kihívás" kifejezés. Egyszer a "hullámvasút" is, a biztonság kedvéért. Miért érzem úgy, hogy ez borzalmas és ijesztő? Miért nem mentem műkörmösnek? Emellett nem lesz egy fillérem se, csak további adósságokba verem magam. Ellenben, ha még egyedülálló vagyok, egy összejövetelen megismerkedhetek életem párjával, bár van egy olyan sanda gyanúm, hogy ezt az utóbbi részt csak a nők lapja café újságírója biggyesztette a végére a szingli olvasóközönség kedvéért.
Egyébként arra is rájöttünk tegnap, hogy feltehetően azért van némi diszkrepancia a blogom és a valós személyem között, mert én (az isolde blogot író valós személy) Nyilas vagyok Ikrek aszcendenssel, isolde (szül. 2003. jún. 7.) pedig Ikrek és az aszcendense Nyilas.
Eleinte én álldogáltam a Parázs Presszó előtt, és dohányoztam, mivel korán odaértem, nemdohányzó terembe akartunk ülni, nem volt nálam könyv, és egyedül unatkozni egy nemdohányzó teremben, nincsen annál szomorúbb. Aztán amikor bementem, kiderült, hogy az L. már ott ül egy ideje Pratchettel (utóbbi könyv alakban), és Agnus hangját is hallotta, de mivel látvány nem társult hozzá, úgy ítélte meg, hogy bizonyára csak hallucinál, esetleg a vendéglátóhelyen Agnus hangja kering a plafon alatt futó csövekben végtelenül. Később aztán kiderült, hogy - valahol másutt eközben - Agnus és Brainoiz a kissé eldugott nemdohányzó teremben beszélgetnek, bár még mindig nem világos, hogyan ért körbe a hang, ezek a régi épületek gyanúsak tudnak lenni. És még volt az is, hogy telefonos utasításokat követve érkezett Lucia, és a telefon, valamint apró lépteinek zaja alapján már rég látnunk kellett volna, de nem, ez kicsit olyan volt, mint amikor az Alien 2-ben a nyomkövető már jelez ezerrel, de nem látják a szörnyet (aztán rájuk ugrik, mivel pontosan felettük van egy szinttel feljebb) (Lucia végül nem bántott minket, csak lecseszett, amiért nincs gyerekünk, meg amiért a férjem állandóan ugyanazt a V for Vendettás pólót viseli, amit ő már legalább négyszer kiolvasott). És nem beszélve a mra sms-éről, ami úgy kezdődött, hogy "Sajnálattal vegyes sajnálattal tudatom..." és ebben a szellemben is folytatódott egészen a "mr.a. s.k." aláírásig.
Túl sokat, túl sokat beszéltek bajuszról és pacalról, és valakinek volt olyan ismerőse, aki a pacal mosásához egy külön mosógépet vásárolt, de nem baj, mert én közben red curry-t ettem átszellemült mosollyal, és itt ragadnám meg az alkalmat, hogy méltassam a méltán méltatható Parázs Presszót, remek hely, magyar és thai ételekkel, amely utóbbiak közül a pad thai kevésbé volt autentikus, a red curry azonban európai viszonylatban a tökéletesség határát súrolta, vicces volt egy étlapon látni sült banánt túrós palacsintával és fried rice-t tócsnival, egyedül a csapolt sör borzalmas. A társalgás egy jelentős részében furcsa módon a magyar nyelvről esett szó, helyesírást és nyelvrokonságot sem figyelmen kívül hagyva, és sokáig találgattuk azt is, hogy hívják a többféle nemzet konyháját ötvöző éttermet/ételt, mígnem Suematra sms-ben Mrs. Nerdhez fordult, és kiderült, hogy "fúziós"-nak. Továbbra is a kultúránál maradva annak a hangszernek a nevén tanakodtunk, ami műanyagból van, gyerekeknek való játék, fújni kell, és kis, színes billentyűk vannak rajta, de nem jöttünk rá, a kommentekben segítséget elfogadunk.
A gubacs nem tudom, eredetileg honnan jött, mindenesetre megtudtuk, hogy az L. édesapja gubacsfüzérből készített térelválasztó függönyt a szerző gondtalan gyermekkorában, ami a földig ért egészen amíg kutyájuk nem lett, aki kutya-fejmagasságig lerágta. Aztán hirtelen meztelennős kártyanaptárakról lett szó, amiket anno be lehetett cserélni erre-arra a megszálló orosz hadsereg hazánkban állomásozó tagjainál, ugyanígy a golyórágó is nagy népszerűségnek örvendett, és új mesehőst alkottunk a Gubacsfejű Golyórágó személyében (Pom-Pom, kivágott jelenetek). Emellett fordításról beszéltünk, főként Noiz aktuális élethelyzetének köszönhetően (melynek során vagányan szimbolikus motorjára pattant és elporzott a naplemente irányába), és L. felvetette, milyen remek könyvcím lenne a jelen bejegyzés címeként szolgáló kifejezés, amikor azonban szóba jött, hogy a homár halkan sikít, miközben leforrázzák, arra jutottunk, akár egy nagylemez címeként is figyelemfelkeltő lehet, biztosan nagy sikerű lehetne például Agnus és a Sikító Homárok nevű zenekar Lefordíthatatlan Obszcén Szójáték című cd-je.
Bár a mai napirajzon felfedezett sikító medúzák sem kutya, úgy értem, medúza-vonta szánon...?