When you're 21, you're no fun
They take a polaroid and let you go
Say they'll let you know
So come on
Be is teszek egy kissé fura Ladytron videót, ha már így szóbahoztam.
Amúgy, vicces dolog ez az asszociatív tanulás, polgári nevén feltételes reflex. Tudjuk, ugye, ez az, amikor egyidejű eseményeket összekötünk a fejünkben, amikor Pavlov egyszerre csengőt ráz meg kaját ad a kutyáinak, és egy idő múlva már kaja nélkül, csak csengőszóra is vad nyáladzásba kezdenek, lásd az idevonatkozó Wulffmorgenthalert*. Én is állandóan csinálom, nem a nyáladzást, hanem hogy például tárgyakat meg illatokat meg zenéket kötök össze eseményekkel meg helyekkel visszavonhatatlanul, például rögtön lepereg előttem a fiatalságom, ha megszagolom a Guerlain: Champs Elysées nevű parfümjét vagy meghallom a Dire Straits Money for Nothing című számát példának okáért. És ezért nem szoktam nagyon szuveníreket venni, hanem ruhákat veszek más helyeken, és aztán jobban érzem magam a kombínón attól, hogy az Oxford Streeten vásárolt trikóban vagyok. Meg persze aztán hasonló okból kifolyólag kénytelen voltam Hajnalkának adni a lila szoknyámat, amit a Fiúval való első randikra vettem kifejezetten csábítási célzattal. (Kissé egyébként is érthetetlen, hogyan szerethettem bele első látásra egy hozzám nem különösebben illő szoknyába, amikor valójában nem is tetszik nekem a lila, dehát megesik az ilyesmi.) A Bangkok-Kanchanaburi két és félórás buszúton pedig oda és visszafelé is Jem: Finally woken című cédéjét hallgattam egymás után sokszor, persze annyira meguntam, hogy ma már csak néha veszem elő, de ha berakom, akkor máris melegem van és egy kissé kényelmetlen thai buszon utazom a szerelmemmel a harminc fokban februárban.
Csak arról jutott eszembe az ilyesmi, hogy emailezek a cseh csajjal (ő még kint van Utrechtben), ma például megírta, hogy az olasz fickónak új frizurája van. És akárhányszor az emailjeit olvasom és visszaemlékszem az ottani laborra, mindig egyszer csak felfigyelek, hogy jé, az szól a fejemben, hogy if you still love me please, forgive me, the crown of love is falling from me. Mert walkmanem vagy egyebem nem volt kint, úgyhogy miközben anno agyakat színeztem, az előző júzer által a gépre töltött zenéket hallgattam sokszor egymás után, gyakorlatilag Ladytront meg az Arcade Fire: Funeralt, és ha most a kinti munkára gondolok, elindul a fejemben ez a zene. Vicces.
*Klikk a képre, akkor nagyobb lesz.
Azabaj, hogy már elég öreg vagyok ahhoz, hogy idegesítsen, amikor az OTP-ben letegez az ügyfélszolgálatos faszi, de ahhoz meg még nem vagyok elég öreg, hogy hiteles módon helyretehessem valami "na idefigyeljen, fiatalember..." kezdetű monológgal, szóval tehetetlen voltam. De komolyan, attól, hogy mínuszban van a folyószámlám, még nem leszek a haverja.
Később nézegettem ruhákat, ez némileg vigasztalóan hatott a hangulatomra, ugyanis normális ruhákat nem lehet kapni sehol (ez azért jó, mert nincs semennyi pénzem, és így legalább nem vágyakozom reménytelenül arra a szuper kis tizenkétezer forintos felsőre), trapéznadrágok nincsenek, csak szűk szárú, neadjisten cica; normális felsők helyett meg polchosszan a nyolcvanas évek mintái kismamablúzokon, értem én, hogy a divat örök körforgása meg ilyenek, de azért ugyanazokat a már akkor is kínos hibákat nem kellene húszévente elkövetni, különös tekintettel a cicanadrágra. Az Audrey Hepburn-ös kis fekete-fehér ruhák nagy napszemüveggel meg kalappal mondjuk tetszenek, de magam sem tudnám komolyan venni magam egy ilyenben.
Még később bloggerekkel találkoztunk a szimplakertben, ahol felismerni véltem némi párválasztási trendet a diplomás, nagyorrú bloggerlányok és a nagydarab, humoros, nemblogger pasik vonalon, valamint a cselekmény egy pontján egy sábeszdeklit és klasszikus szakállat viselő idős úriember mászott át-, majd vissza a szimplakert tetőkorlátján ismeretlen indíttatásból. (Update: Suematra is látta, szóval minimum folie a deux.)
Más nem történt. Nézzük meg ellenben a kedvenc tudományosmű-borítómat. Hát nem klassz? Ők írták.
Az elmúlt héten példának okáért olyan keresőszavakkal találtak rám az emberek, hogy: csótány, tyúkszem, csipőprotézis, reménytelen szerelem, ágyszámcsökkentés, time to say goodbye, harántsüllyedés gyógytorna, cinizmus, etikátlan munkajog, őrült kényszerzubbonyban, anorexia, realizmus.
Szóval ennyire depressziv, lelombozó blogom van, nem jó ez igy, valaki egyszer narrativaelemzést végez a szakdolgozatához (történnek ilyen dolgok) és végem. Gyorsan le is irok olyan szavakat, hogy szerelem, nyári eső, szivárvány, munkahelyi sikerek, klassz ruhák, lottónyeremény, fagylaltkehely, győzelem, dicsőség, függőágy, álom valóra válik, pálmafás tengerpart, gyémántgyűrű, hegyi túra, világbéke, napraforgómező, boldogság, örök élet, ingyen sör.
Apropó lottónyeremény, ma egy pszichotikus öreg néni leirta nekem a jövő heti lottószámokat, szóval stay tuned.
Zürich, az meg olyan, hogy csuda. Hétvégén meglátogattam Anikóékat ott, akik egy hónapja disszidáltak, én meg már minimum két hónapja megvettem a repülőjegyet a meglátogatásuk céljából. Szóval csütörtök munkaidő végeztével kibuszoztam a reptérre és mindjárt megerősítést nyerhettem előítéleteimben, ugyanis a Budapest-Zürich járat utasainak nyolcvan százalékát tették ki szürke öltönyt és ízléses nyakkendőt viselő laptoptáskás úriemberek.
Később aztán kiderült, hogy Zürichben ugyan valóban vannak bankok, de főleg macskaköves utcák vannak, meg majdnem minden házon tetőkert, meg csöndes kis belső udvarok, meg egy hatalmas tó, hajókkal, amikre jó a helyi bkv-bérlet, és olyan tiszta, hogy látszik a kacsa lába úszás közben, ahogy viccesen lapátol, meg hegyek, amikre fel lehet menni libegővel, meg hegyek, amiknek hóval borított sipkái keretezik a látképet, meg kilátók, amelynek tövében az úri közönség Bratwurstot majszol, meg zöldnél zöldebb legelők diszkréten kolompoló tehenekkel, hogy komolyan azt vártam, mikor bukkan fel valamelyik lanka mögül a teljes Trapp-família dalolva.
Meg Starbucks.
Elképesztő, hogy ilyen körülmények között is lehet élni, na. Fura amúgy, hogy három hónap Hollandia nem váltotta ki belőlem ezt az érzést, de Hollandia nekem túl lapos volt asszem, a szó eredeti és átvitt értelmében egyaránt. Svájcban meg három napot voltam, annyi idő alatt nem lehetett megunni.
Összefutottam ezalatt a csavarhúzós fiúval is, aki mit sem veszített könnyedségéből, sőt, mi több, éppenséggel véletlenül Svájban él, St. Moritz-ban erdész, és olyanokat mesélt, hogy a faluban például mindenki síoktató, de ilyenek, hogy Edward herceg síoktatója, meg George Clooney síoktatója, valamint, hogy tegnap például az volt a feladata, hogy kicseréljen néhány táblát az erdőben. Jó messzire voltak egymástól a táblák, hegyet mászni is kellett, de ebédidőben pont kiért egy zöld rétre tehenekkel, ott lefeküdt egy kicsit és aludt egyet a biztonság kedvéért. Amúgy német-magyar kettős állampolgár ez a fiú, legutóbb össze is zavarta a vámosokat a négy útlevél, amikor együtt utazott Magyarországra a svéd-francia barátnőjével.
Mit mondjak még. Néztünk modern művészetet, amikor esett az eső, meg pop-art és comic-art galériát, bár az inkább csak egy bolt volt, de azért tetszett az Audrey Hepburn montázsuk. Láttunk szép autókat, meg azt a házat, ahol Lenin kiötölte a nagy októberi szocialista forradalmat egy kis virágzó fákkal teli térre néző szobában. Olyan hangosan csiviteltek a madarak ott a város szívében, hogy az már szinte zavaró volt. Egészen érthető egyébként, hogy ilyen körülmények között az embernek olyasfajta gondolatai támadnak, hogy amikor a bőség kosarából majd mindenki egyaránt vehet. Meg láttunk sárkányos kutat, meg vacsiztunk és boroztunk az erkélyen, meg sütöttünk racklettet egy másik napon, meg ettem a kedvenc kecskesajtomat, meg lebarnultam, meg fáj a lábam a hegymászástól ma is.
Hát nem, nem volt nagy kedvem hazajönni ezúttal.
Változik a rendszer, nem fizet vizitdíjat a tűzoltó, katona, vadakat terelő juhász, titkosszolgálati dolgozó. Hehe.
1. mikor jön már rá valaki, hogy az is egy kicsit abszurd, hogy az orvosoknak meg fizetni kell?
2. honnan tudjam, ki a titkosszolgálati dolgozó? Vagy van ilyen igazolványuk, hogy a magyar állam titkos kormányügynöke? Rajta van a névjegykártyáján, hogy kém? Munkáltatói igazolást hoz a... van valami neve a magyar titkosszolgálatnak? Ilyen sokat sejtető rövidítés, mint a CIA meg a KGB?
3. Képzeljük el azt a szituációt, amikor valaki a pszichiátrián azt hangoztatja, hogy ő tulajdonképpen titkosügynök. Esetleg annyira titkos, hogy papírja sincs róla. Vicces helyzeteket vizionálok.