Azabaj, hogy már elég öreg vagyok ahhoz, hogy idegesítsen, amikor az OTP-ben letegez az ügyfélszolgálatos faszi, de ahhoz meg még nem vagyok elég öreg, hogy hiteles módon helyretehessem valami "na idefigyeljen, fiatalember..." kezdetű monológgal, szóval tehetetlen voltam. De komolyan, attól, hogy mínuszban van a folyószámlám, még nem leszek a haverja.
Később nézegettem ruhákat, ez némileg vigasztalóan hatott a hangulatomra, ugyanis normális ruhákat nem lehet kapni sehol (ez azért jó, mert nincs semennyi pénzem, és így legalább nem vágyakozom reménytelenül arra a szuper kis tizenkétezer forintos felsőre), trapéznadrágok nincsenek, csak szűk szárú, neadjisten cica; normális felsők helyett meg polchosszan a nyolcvanas évek mintái kismamablúzokon, értem én, hogy a divat örök körforgása meg ilyenek, de azért ugyanazokat a már akkor is kínos hibákat nem kellene húszévente elkövetni, különös tekintettel a cicanadrágra. Az Audrey Hepburn-ös kis fekete-fehér ruhák nagy napszemüveggel meg kalappal mondjuk tetszenek, de magam sem tudnám komolyan venni magam egy ilyenben.
Még később bloggerekkel találkoztunk a szimplakertben, ahol felismerni véltem némi párválasztási trendet a diplomás, nagyorrú bloggerlányok és a nagydarab, humoros, nemblogger pasik vonalon, valamint a cselekmény egy pontján egy sábeszdeklit és klasszikus szakállat viselő idős úriember mászott át-, majd vissza a szimplakert tetőkorlátján ismeretlen indíttatásból. (Update: Suematra is látta, szóval minimum folie a deux.)
Más nem történt. Nézzük meg ellenben a kedvenc tudományosmű-borítómat. Hát nem klassz? Ők írták.
