Játék és muzsika tíz percben

Meg lettem szólítva a játékba, úgyhogy here we go. Hosszú, önfeltáró bejegyzés lesz, ABC-sorrendben.

1. Björk: Hyperballad. Ez a szám arról szól, hogy a csaj a családjával egy hegyen él egy szakadék mellett, és minden reggel, mielőtt a többiek felébrednek, kimegy, és ledobál apró tárgyakat, és elképzeli, mi lenne, ha leugrana vagy leesne. Utána visszamegy és kiegyensúlyozottan éli hétköznapjait. Na, ezt én is szoktam csinálni. Mármint képletesen. Nem, a valóságban nem dobálok ki evőeszközöket a panel tizedikről.

2. Dido: Sand in my shoes. Lehetne bármelyik Dido-szám egyébként. Volt az az időszak az életemben, amikor albérletben laktam a Zichy Jenő utcában, szingli voltam és reménytelenül szerelmes, és nagyon szerettem ott lakni, mert valamiért azt az albérleti szobát éreztem először otthonomnak. Volt illata is az otthonomnak, a L'Occitane-ban vettem, a Dido pedig az otthonom zenéje volt, akármikor hazaértem, rögtön benyomtam a lejátszóba. (Rengetegszer vagyok képes meghallgatni ugyanazt a CD-t). Egyszer egy pszichoterápiás csoporton részt vettem egy relaxációs gyakorlatban, amikor el kellett képzelni egy helyet, ahol kellemesen és biztonságban érzed magad, és én a szobámban voltam a Zichy Jenőben és Dido szólt.
A Sand in my shoes pedig arról szól, hogy hazajön a nyaralásból és próbál visszakapcsolódni a hétköznapokba, és akkor hallgattam sokat, amikor Thaiföldről hazajöttünk, és egy kicsit Koh Phanghanra emlékeztet ezért.

3. Joan Jett: Bad reputation. Joan Jett egyébként az I love rock and roll c. számáról lehet ismert (amit szintén szeretek), és ez a zene volt az, amit először hallgattam lázadásból tinédzserkoromban. Mármint, előtte is hallgattam a kötelező lázadós-zenéket a Doorstól a Sziámiig, de a Joan Jettet senki se hallgatta rajtam kívül, ezért ez nem csak a Rendszer ellen jelentett lázadást, hanem lázadást jelentett a kortársnyomás által rámerőszakolt szuicid bongyorhajú betépett vernyákolással szemben is. Mindig csontig feltekertem a hangerőt, amikor a szomszéd túl hangosan hallgatta a Danubiust, és már akkor is éreztem, hogy kissé ironikus a Bad Reputation c. számmal lázadnom, amikor eminens tanuló vagyok ötös magatartással, sose drogoztam, szűz vagyok és most nyertem meg a biológia oktv-t, de azért jó volt.

4. Kert: Ödipusz és a szfinx. A Kert nevű zenekar szerintem már nem létezik, ezt a számot meg sose hallottam tőlük koncerteken, de a lényeg nem is a szám, hanem a szövegkörnyezet, ugyanis ez szólt, miközben életem első szexuális élményeit szereztem a dal születéséül szolgáló stúdió padlószőnyegén.
De hagyjuk a részleteket.

5. Moloko: Forever more. Szintén abban az időszakban lett a kedvencem, amikor az isolde még szingliblog volt, zöld háttérrel futott és pasikról szólt, és szabad voltam, de senki se szeretett, mondjuk akkoriban sokféle zenét hallgattam, de ez megmaradt. Mert nagyon sok lendület van ebben a számban, annak ellenére, hogy a szövege nem túl optimista, a hatása mégis bizonyítottan antidepresszív.

6. Alanis Morrissette: Ironic. Mondjuk, ez alap. Alapszemélyiségem. Jó régen felfedeztem a számot az édi kis klipjével (majd felteszem), aztán később jól be is futott és ma már eléggé elcsépelt is, de attól még... így van ez.

7. Joni Mitchell: All I want. Ezzel a dallal hippikorszakomnak hódolunk, amikor még hosszú szoknyában jártam hosszú hajjal, és abban hittem, hogy peace, flowers, freedom, happiness. Nagyon szép kis szám, főleg, ha úgy hallgatod, hogy közben utazol valahová és süt a nap.

8. Pink Floyd: Wish you were here. Szintén alap, ha csak egy számot kellene választani, ezt választanám, bár mostanában nem sokat hallgatom, de még mindig az egyik legjobb számnak tartom ever. Nagyon rövid, nagyon egyszerű, a dallama és a szövege is, és mégis tökéletesen kifejez mindent, amit a magányról tudni kell. Ennek megfelelően magányos időszakaim zenéje volt, ültem a Kőfalon, néztem le a ködbe burkolódzó Városra, szél hajtotta a száraz faleveleket és hallgattam a walkmanemen nagy beleéléssel, hogy we're just two lost souls swimming in a fish bowl, year after year.

9. Yes: And you and I. A Yestől mondjuk sok számot választhattam volna, általában ez volt a kedvencem, megjegyzem, egy 1977-es dalról van szó. Elég sokat is írtam már a Yesről, röviden összefoglalva az első szerelmem ismertette meg velem, és bár a szerelem maga hamar a múlt ködébe veszett, a Yes-rajongásom megmaradt, függetlenül attól, hogy aktuálisan éppen milyen korszakomat éltem. Mert jó zene.

Két dal van, amit felírtam a listámra és ki kellett húzni, mert így lett kilenc, de azért megemlítem szegényeket: Portishead: It's a fire és Skunk Anansie: Twisted, mindkettő igazi szenvedős szám, és sokat hallgattam őket akkoriban, amikor még nem voltam öreg cinikus és képes voltam a magam számára is hitelesen szenvedni lelki izéken.
Most tovább kéne adnom kilenc embernek, de igazából ezekkel én mindig gondban vagyok, mert még azt se döntöttem el, hogy én magam szeretem-e ezeket a láncleveleket vagy utálom (asszem, nem különösebben szeretem, de végülis belefér), és akkor honnan tudjam, ki az, aki szereti, és alig várja, hogy továbbküldje neki valaki, és ki az, aki utálja és csak nyűg neki? Na jó, felsorolok kilenc embert, de tényleg csak az csinálja meg, akinek van kedve hozzá, akinek nincs kedve, az vegye úgy, hogy nem is szerepelt itt: blogtogon, chain, gloria, karlsruhe, lobo, nyulontul, robin, susie, suematra. Azt kell csinálni, hogy írni kilenc olyan zeneszámot, ami valamiért "fontos", és továbbadni kilenc bloggernek.