Láttátok ezt? Vadiúj főoldal.

Nagyszerű véletlen folytán beleolvastam ma életem első Magyar Vizslájába, még egy kis kutyafej is van az elején, és sokban hasonlít a női magazinokra. Számos szó esett a Maldív-szigetekről, ékszerekről, szobabicikliről, voltak a hátoldalon viccek, valamint a képen látható emberek mellé kis szövegdobozban oda volt írva, hogy melyik ruhadarabjuk milyen márkájú, hol lehet kapni és mennyibe került. Sajnos kisvárosi-alsóközéposztálybeli származásomnak köszönhetően tökéletesen képtelen vagyok elhinni, hogy létezik olyan cipő, ami többe kerül, mint két Budapest-Bangkok repülőjegy (illeték nélkül); ezenfelül hiányoltam a szépségápolás rovatot, hiszen lehet, hogy valaki arra kíváncsi, milyen szemránckrémet használnak jóképű, illetve csúnya politikusaink (lehet kapni ugyanis tesco gazdaságosat egy ezresért, meg azt a svájci kaviárkivonatosat hatvanezerért, és azért az nem mindegy, hogy a jövedelemadómból mennyit fordítanak szemránckrémre). Bár az egyik képen látható néni pont úgy nézett ki, mint az Előtte-Utána rovatokban az Előtte, lehet, hogy a következő számban folytatódik.
Ez a helyzet, hogy képtelen vagyok a politikai propagandát komolyan venni. Lehet, hogy azért, mert nem nézek tévét, így reklámokat sem, és az átlagnál alacsonyabb a direktmarketing-tűréshatárom, amennyiben létezik ilyen szó.
Vagy csak nem kellett volna megennem az esti kávém után még négy Ferrero Pocket Coffee-t, de semmilyen más élelmiszer nincs nálam.

És még:
"You are just like Jack Torrance from the Shining. You are a little claustrophobic, irritable, and you don't like it when people interrupt you when you are working. When you get worked up, you really change into another person. That's why people get scared of you when you say you are in 'The Zone'. You should really be in an insane asylum."
That's exactly where I am, bitch.

További tévésorozatokkal kapcsolatos észrevételem még, hogy amióta nem nézünk Gilmore girlst, körülbelül negyedannyi kávét iszom, ellenben a húgom péntek esténként át szokott jönni vacsorázni.

Most meg szünetet tartottam a fordításban*, ezt a blogot találtam és vihorászom rajta eszetlenül, mivel úgy tűnik, senkit sem zavart össze annyira a baljós dátum, hogy pszichiátriára kerüljön. Azért kicsit félek, mi fog történni éjfélkor.

* Egyezzünk meg valamiben, többet nem írom le, hogy ez-meg-az akkor történt, amikor szünetet tartottam a fordításban, mert az elkövetkezendő egy hónapban ezt gyakorlatilag bármely tevékenységemről el lehet majd mondani.

És még...
isolde: - Nekem tulajdonképpen már megvolt a 15 perc hírnevem.
Bright: - Mert?
isolde (viccesen kihúzza magát): - Én voltam isolde!
Bright (még jobban kihúzza magát): - Én pedig doktor Drake Ramoray!!

Tegnap olyan remekül foglaltam össze a kutyafalkák rangsor-kialakítás céljából művelt agresszióját a virtuális térben való kötekedéssel, hogy én is meglepődtem. Mármint azon, hogy ezt gondolom, mert amíg nem írtam le, nem gondoltam végig. Majd egyszer felkeresem az összes flamert, szociometriai adatokat gyűjtök róluk, és jól publikálom valami humánetológiai szaklapban.

Péntek, tizenharmadika, telihold, és ügyeletes vagyok a pszichiátrián. Remek horrorfilm-klisé lehetne.

Járok mozgásterápiára is, lelki és/vagy szellemi épülésem érdekében, szerdánként fél hattól fél tizenegyig tart, és amennyire eleinte utáltam és nevetségesnek tartottam, most annyira kezdem szeretni. Az elméleti alap, hogy az ember egy nagy csomó élményt akkor szerez, amikor még nem tanult meg beszélni (csecsemőkorban), és ugye ha nem beszélünk, akkor nem tudunk "szavakban" gondolkodni, vagyis gondolatainkat nyelvi formába önteni. Ezek a kiskori élmények, meg azok az élmények/érzések/benyomások, amiket felnőtt korunkban valami más miatt nem tudtunk nyelvi formába önteni, ott kavarognak és bugyborékolnak a tudattalanunk sötét mélyében. Ezért aztán a mozgásterápián fél délután ugrabugrálunk meg fetrengünk a földön, meg tükrözzük egymást, meg mindenféle egyéb vicces vagy fárasztó feladatot végzünk, a végén pedig el kell mondani, hogy ki mit csinált és mit érzett. Meg közben is van olyan, hogy amit a fejedben "szavakkal" gondolsz, azt mozogd el. Aztán mondd el, milyen volt. A lényeg, hogy a nyelv-alapú és az érzelem-alapú gondolkodás között kialakuljon egy oda-vissza működő útvonal. Igazából többet nem tudok erről, mert nem mélyedtem el még ennyie az analitikus irodalomban (mert analitikus módszerekhez tartozik), de olyasvalaki dumált rá, akinek hiszek.
A mozgásterápia gyökereiről annyit, hogy II. világháborúból visszatért katonák egy csoportjánál feltűnt, hogy jobban vannak, mint a többi, kevésbé álmodnak a csatamezővel, nincs magas vérnyomásuk, miegymás, és kiderült, hogy ezek mind járnak ugyanahhoz a tánctanárhoz. Persze rögtön lecsapott valamelyik pszichológus-kutató az esetre, és továbbfejlesztette.
Egyáltalán nem vagyok benne biztos, hogy tényleg működik, de mivel kellemes élmény, egy próbát megér, és ha jónak tartom, akkor megtanulok esetleg én is ilyen csoportot vezetni. Nemrég kezdtem, úgyhogy fél év múlva tudok bővebben nyilatkozni.

Bright megvédte szakdolgozatát, valamint megkérték, hogy ugyan, tartson már egy előadást a témából az egyetemen. Biztosan utálták a kint várakozó többiek, mert amíg vártak a vizsgára, és mindenki szétparázta magát, ő halálos nyugalommal Sandmant olvasott. Tulajdonképpen azt sem tudom, hogy öltönyben ment-e végül vagy a Donnie Darkós pólójában.

Anneshirley hamarosan szülni fog, tök izgulok. Mostanában különben állandóan gyerekekről meg szülésről hallok, főként mivel az eddigi szinglicsapatból átkerültem egy családos kollégák uralta osztályra, úgyhogy manapság azt gondolom, tényleg nagyon jó lehet, ha van gyereked. Majd lesz nekem is, de először még férjhez megyek. Bár egyelőre képtelenek vagyunk összeegyeztetni, hogy egyszerre vegyünk ki szabadnapot és utazzunk haza lefoglalni a Városházát, de szerintem ez nem ilyen tudatalatti tiltakozás, hanem tényleg nem érünk rá.

Asszertív erőszakmentes kommunikációról szólva, nemrég olvastam egy bejegyzést valamelyik blogban, amelyik jól összefoglalta, de sajnos elfelejtettem, hogy hol. A két legfőbb dolog mindenesetre az, hogy 1. ne minősítsük a másik embert sehogy, maximum a viselkedését minősítsük, 2. valóban jobb, ha a mondatban szereplő alany az ÉN. Haladóbbaknak van egy ilyen séma, hogy milyen sorrendben mit mondjunk: 1. megfigyelés 2. érzelem 3. igény 4. kérés. Tehát például a "megint nem mosogattál el, büdös disznó, bezzeg a meccset meg bírod nézni" helyett az "ó, látom, megint rengeteg a mosatlan, hát ez eléggé elszomorít. Úgy szeretnék egy kicsit rendezettebb lakásban élni, kérlek, segíts be egy kicsit jobban a házimunkába" kiszólás javasolt. (Kivéve, ha egyszerűen csak sértegetni akarjuk a másikat, mert akkor a "büdös disznó" a jó választás).
Megkockáztatom azt az észrevételt, hogy ha focirajongó férjünk olyan családból érkezett, ahol a büdösdisznó-stílusban folyt a csevej, akkor nem biztos, hogy fogja érteni a mi erőszakmentes kommunikációnkat, hanem azt fogja válaszolni, hogy "ne szomorkodjál, hanem mosogass". De azért legtöbbször beválik. Szerintem az lenne a jó, ha az ilyeneket - asszertív tréning, erőszakmentes problémamegoldás - minimum középiskolában, mondjuk osztályfőnöki óra kereteiben oktatnák a gyerekeknek, nem pedig csak azokban a felsőoktatási intézményekben, ahol a későbbi üzletkötéshez/tárgyaláshoz ez szükséges. Mert az életben is kell, és bár jó esetben az ember megtanulhatja a szüleitől, de ez egyáltalán nem biztos.

Mostanában a fordításomon kívül csak a Klinikai viselkedésterápiák c. könyvet olvasom egyébként, ami amellett, hogy elég uncsi, kb nyolcas betűmérettel van szedve, én meg két hete nem találom a szemüvegemet, úgyhogy idegesítő is.

Olyanokon megy itt a téma (a munkahelyemen), hogy hogyan közöljük az emberrel, ha bajunk van vele. Például, tegyük fel, piszkálja az orrát, akkor szólhatunk neki, hogy: "Az orrpiszkálást undorítónak tartom." vagy "Undorító vagy." vagy "Ble, ble, ble, hányingerem van tőled." Utóbbi két esetben ne számítsunk érdemi válaszreakcióra, mert ha magát a személyt minősítjük (te undorító vagy) és nem pedig a tettét/mondatát/viselkedését (az orrpiszkálás undorító), akkor az illető megtámadva érzi magát, és érzelmi alapú választ fog adni, ami vagy támadás, vagy menekülés, magyarul vagy orrba vág, vagy otthagy a francba. (Más kérdés, ha épp ez volt a cél.)
Egyrészt vicces volt, hogy pont most jött ez fel, amikor épp sajátélményem is volt az esethez. Másrészt meg én is egy csomószor minősítek, amikor nem kéne, azt szoktam mondani, hogy "hát te hülye vagy, bm", valamikor meg nem azt mondom, hanem azt, hogy "zavar a viselkedésed", és az ember nem is gondolná, mekkora különbség van a válaszok között. (Ki hitte volna.)
Na jó, valljuk be, hogy az egész okoskodásnak egyetlen célja volt: hogy az orrpiszkálás keresőszóval is rám lehessen találni.

Hadd írjak egy kicsit naplót. Ezt találtam:

És aztán Sopron, augusztus, éjszaka, Fő tér, macskakövek, hűvös szél; néha esőcseppek is, egy macska, és nagyon nagy csend. Az a csend, amikor béke van, amikor minden a helyén van a világban, ebben a városban, ebben az estében, ebben a pillanatban. Amikor ott vagy, ahol szeretnél lenni, nyugodt vagy, komoly, fázol kicsit. Összhang, talán az a jó szó.

Milyen klassz volt már.

Jól van, kezdek belerázódni. Az itteni munkába. Bár lehet, hogy csak attól vagyok ilyen kiegyensúlyozott, hogy mind a magán, mind a céges mobiltelefonomat otthonfelejtettem. Még így is van persze egy vonalas.
És kaptam emailt a brennbergi posztom kapcsán egy nyugdíjas bányamérnöktől. Igen, többek között az ilyenekért szeretek blogot írni.