Barátnőim egy sztorim kapcsán lebölcsbuddhistáztak a gesztenyepüré-evés közben, szerintem jobban hasonlítok hisztériás nyugati nőcire, mint Buddhára, külalakban legalábbis nagyon remélem. A szokásos Hogyan kezeljük volt szerelmeinket- jellegű sztori volt. Mindjárt eszembe jutott, amikor a péntek esti bulin Kolléga, amíg üvöltöttem a fülébe, hogy hangosítsa fel a zenét, átkarolta a derekamat, mire én: "Áááááááá, jééézusom, átkaroltad a derekamat!!!!" Ez vajon a megfelelő bölcsbuddhista reakció? Én mindenesetre örülök, hogy el tudom szórakoztatni magam.

A szüret, amiért hazamentem Sopronba, természetesen elmaradt az eső miatt, de legalább ettünk gesztenyepürét a Dömötöriben a lányokkal. Szeretem azt a várost. Van egy bizonyos hangulat, amit eddig csak Sopronban találtam, este, eső után. Olyan tiszta, éles és hideg a levegő, mint amilyen a hegyek közt, és minden látvány nagyon kontrasztos. Meglepően sötét van, szurokfeketék a fenyőfák kontúrjai, az utcalámpák pedig erős aranyszínnel világítanak. Az úttest sötét, a tócsák meg a lehullott, vizes levelek visszatükrözik az aranyszínű fényt. Tökéletes csend van, nagyon messziről hallatszik egy vonat fékezése, meg a cipőm kopogása, semmi más. Mintha nem is igazi lenne, hanem valami kontraszt-kiemelő szűrővel felvett művészfilm. (Nemtom, van-e ilyen szűrő, most találtam ki.)

Több ésszerű oka is lehet annak, ha valaki szombat reggel délután kettőkor jelentősen szédül egy buszmegállóban ácsorogva, én mégis a péntek esti vodka-martinikat hibáztatom. Csak három volt, de valamiért mégis sikerült az este egy adott pontján kidőlnöm, sajnos félbeszakítva ezzel nagyonérdekes beszélgetésemet bizonyos kékszemű informatikus-zsenivel, nevezzük el Redford után Robertnek. Miután klassz dolgokat mesélt a virtuális valóságról (helló, google :-)), valahogy szóba jött, hogy a pasim is, meg én is vidékiek vagyunk. Erre előállt az "önző gén" elmélettel: mindenki a saját tulajdonságait, illetve, legalábbis az ahhoz hasonlókat szeretné tovább öröklődni látni, ezt pedig úgy érhetjük el legegyszerűbben, ha hozzánk leginkább hasonlítóval párosodunk. Nem hittem volna, de ezek szerint mégis van tudományos magyarázat olyan, misztikusnak tűnő tényekre, ha a férfiről, amellyel párosodom, kiderül, hogy ugyanabból a vidéki városból származik, mint én, a szomszéd utcában nőtt fel, valamint együtt elsőáldoztunk, az egyik legjobb barátnőm szomszédja, egy oviba, általánosba és gimibe jártunk, valamint alkoholista apáink jól ismerik egymást a helyi krimóból.
Irodalomról beszéltünk, és elég részeg voltam ahhoz, hogy el tudjam magyarázni, hogyan akarok írni, ő pedig elmesélte, hogy a kolumbiaiak máig sem értik teljesen Marquez nagy sikerét: számukra ő csak leírta, ami történik. Robertnek voltak az egyetemen kolumbiai évfolyamtársai, és higgyem el, egyikük sem lepődött meg különösebben az olyamin, ha mondjuk teszemazt véres könnyeket kezdett el sírni szerda reggelre virradóra az előszobafal. Nagyon klassz! Azt mondta nekem a srác, hogy "azért emlékszik a történeteimre, mert egyik ismerőse sem mesél még csak hasonlókat sem." Éppenséggel foglalt vagyok, és sosem kezdenék olyan, nálam sokkal okosabb és idősebb pasival, aki az év nagy részét az USÁ-ban tölti, de azt meg kell állapítanom, hogy az ilyesmivel le lehet venni a lábamról.

TOP 5 bókok az életem során:
1995. "Eszméletlenül szexi az az anyajegy, teljesen beindulok tőle." (frissen megismert kézilabdázó fiú egy buliban, egészen addig le akartam operáltatni.)
2000. "Hogyhogy? Dehát maga nagyon okos nő!" (infektológus mesterem azon tény hallatán, hogy megbuktam a német középfokú szóbelin.)
2002. "Ezt még soha, senkinek nem engedtem meg." (Göri egy ágyjelenet során.)
2004. "Szerintem Te pont az a nő vagy, aki szeretnél lenni." (Ákos, az előszobában.)
2004. "Lenyűgözőek a történeteid." (Robert, miután életemben másodszor beszélgetek vele egy házibulin.)

Tegnap megnéztük az Elemi ösztönt, elég jó. Igazából azóta vagyok Sharon Stone-rajongó, és még ma is megállja a helyét a film. Sajnos, nagyon durván diétát sértettem, ami két szelet lasagne-t, tiramisut, édes spanyol fehérbort és csokis kekszet is jelent. Az elmúlt egy évben körülbelül nyolcszor fogtam bele fogyókúrába, ez idő alatt összesen kb. hat kilót híztam, és visszagondolva azt a törvényszerűséget fedeztem fel, hogy mindegyik fogyókúrám a mr.a tévé előtti kanapéján ért véget, egyet kivéve, amikor a mr.a egy McDonaldsba rángatott be valahonnan hazafelé menet éjszaka. És azt is észrevettem, hogy ha megyek hozzá videózni, mindig egy csomó édességet viszek magammal, gondolom, a tudatalattim megjegyezte, hogy ez az a hely, ahol meg lehet enni az ilyesmit.
Nem baj, ennyi belefér, ma is voltam munka után edzeni, most megyek még csak hazafelé, és valójában hullafáradt vagyok, de el fogok menni legalább egyikbe a két betervezett buli közül, majd holnap hajnalban hazavonatozom másnaposan szüretelni, fél év után találkozom apámmal, amely már önmagában kimerítő lesz, vasárnap este visszajövök, hétfőn hajnalban elmegyek edzeni, onnan dolgozni, onnan módosított adásvételi szerződést aláírni, kedden Pécsre, szerda reggel edzeni, onnan dolgozni, onnan fodrászhoz, onnan Lillához Phare-pályázat-meetingre, amelyre eddigre már valamikor megírtam a kapcsolódó dokumentumokat, csütörtökön csak dolgozni megyek, de ügyeletes vagyok, bent alszom, péntek délelőtt elkéredzkedem a melóból és elrohanok hitelszerződést kötni, és a havi fizetésem felét fogom odaadni egy közjegyzőnek tízperces melóért, onnan visszamegyek dolgozni, igen, a hét folyamán elküldöm a szükséges drogprevenciós cuccot a nyomdának, beszerzem a másikat a grafikustól, kitalálom a kutatásunkban használni kívánt kérdőívet, és megtanulom lepontozni a másikat.
Ez a terv.
Rengeteg teendőnek hangzik, de:
ma délután, az edzőterem öltözőjében megkérdezte tőlem egy harmincévesforma, klasszul kinéző nőci, hogy vajon honnan a Magyar Pszichiátriai Társaság XI. Vándorgyűlése márkájú hátizsákom, megmondtam, szóba elegyedtünk, illetve beszélni kezdett hozzám. Kiderült róla, hogy orvoslátogató már nyolc éve, de három évet kihagyott, mert megszülte az ötödik gyerekét, mostanában ez már nem olyan jó meló, mint rég volt, de ha nagy gáz van, majd elmegy fitness-edzőnek, biztos felveszik valahová, hiszen nyolcadik lett a fitness világbajnokságon, csak nyolcadik, de megmondták neki, hogy nem lehet első, ha nem kokszol, elég gáz, hogy ennyi év után kellett neki elmagyarázni, és a summa cum laude orvosi diploma nem volt elég hozzá, hogy magától rájöjjön. A csaj bombázó volt, öt gyerekkel, fitness-bajnokságokkal, orvosi diplomával. Szerintem az ilyen embereknek meg kéne tiltani a létezést, vagy legalább bezárni őket valami rezervátumba, hogy ne frusztrálják embertársaikat. És nem a diplomáját irigylem vagy a külsejét, van nekem is: csakhogy szerintem mindehhez így együtt rengeteg energia és bámulatos időbeosztási képesség szükséges, na olyanom nekem sose lesz.
Egyetlen dolog vigasztal, hogy lehet, hogy csak kamuzott.

Ja, meg még az is van, hogy a két gép közül, amelyek az orvosi szobában találhatók, az egyik már szinte tökéletesen használhatatlan a mérhetetlen (illetve, percekben mérhető) lassúsága miatt, a másik pedig négysoronként fagy le, úgyhogy minden szó után el kell menteni az éppen írott kórrajzot. A rendszergazdánk tanácstalan, ami egyébként jellemző tulajdonsága, de tényleg eszméletlen öregek ezek a gépek. Valaki nem akarja számítógép vásárlásával támogatni kórházunkat? Esetleg? Köszönöm.

Szóval ezt azért nem teljesen értem, hogy nyáron sokkal kevesebben voltunk itt (orvosok), és mégis minden nap négykor hazamentem, a köztes időben pedig volt érkezésem blogolni, emailezgetni, és lakást keresni az interneten. Most meg minden nap megállás nélkül dolgozom, hatnál előbb még nem mentem haza ezen a héten, és nem volt időm blogot írni. Különben élek, meg jól vagyok. Kitaláltunk egy kutatást, amibe lehet, hogy belefogok. Elbírálta a bank a hitelemet, megkapom, csak módosítani kell az adásvételi szerződésen kedd délelőttig, ami enyhén szólva borítja a jövő hét elejére tervezett programomat.
Most mennem kell.

Check this out :-)

Ja igen, rajongók figyelmébe ajánlom.

Azt még elmesélem, hogy munkaügyben összefutottam Görivel a napokban. Eldicsekedett vele, hogy mennyit fogyott és milyen jól néz ki, majd jegygyűrű díszítette szívdöglesztő jobb kezével érzékien felcsippentette a dzsekim sarkát, kicsit széjjelebb húzta, dévaj pillantást vetett az alakomra, és így szólt:
- Namivan, terhes vagy?
Ha nem tudnám, hogy a dagadt nőkre bukik, azt hinném, görény.
Ma reggel viszont azt mondta a pasim személyi edzője, hogy nem nagyon kell fogynom. Bár azért a rakat pénzért, amit fizetünk neki, mondhatná gyakrabban is.

Nikét még csak két éve ismerem, mindemellett barátok vagyunk, és elég sok minden hülyeséget elmondok neki magamról. Nagyon szeretem, ahogy reagál az elnyafogott problémákra/elujjongott örömhírekre: a legtöbb emberrel ellentétben ugyanis nem akar minél több részletet megtudni, hanem beéri annyival, amit el akarok mondani; és nem akar tanácsokat adni, hanem hagyja, hadd csináljam a magam módján. Akármekkora hülyeséget mondtam, sosem nézett rám úgy, hogy "nabazmeg, tebetegvagy."
Egészen máig, amikor bevallottam neki, pedig finoman adagolva, a büfénél, hogy, szóval, képzeld el, újabban, egy teát kérek, reggel, érted, reggel, erdeigyümölcsöset, munka előtt, egy édesítővel, hatásszünet, edzeni járok. Te tényleg nem vagy normális, ezt mondta a szája, a nézése meg, hogy te beteg vagy, bazmeg.
Hát igen.
Világéletemben imádtam aludni, és szinte semmi - komolyan - nem képes arra késztetni, hogy a szükségesnél akár öt perccel előbb hajlandó legyek felébredni (komolyan, még forró szex sem, semmi). Mindig rettentően irigyeltem a Nike- és Adidasreklámokban szereplő nőket, akik reggel, munka előtt futni járnak (pláne, hogy futni is utálok.) Egyszer ráadásul olvastam egy riportot talán J-Lo-val? lehet, hogy másvalaki volt, mely szerint a sztár reggel öttől hétig személyi edzőjével edz. Meggyőződésemmé vált, hogy nők reggel csak a sportcipőmarketingesek elborult képzeletében edzenek, kivétel a sztárok és szuperhősök.
Szóval, amikor reggel negyed hétkor sietek az utcán edzőcuccal, ilyenkor még sötét van és minden néptelen. Amikor izzadok az edzőteremben, közben nézem az órát, és arra gondolok, hét óra, a Halandók még otthon alszanak. Amikor reggel nyolckor lezuhanyozva várom a hetes buszt az álmos arcok között, akik most keltek fel. Akkor elgondolkodom, hogy sztár egészen biztosan nem vagyok, és azt sem hinném, hogy az életem valójában egy sportcipőmarketinges kedd esti rémálma, tehát: konkrét Szuperhősnek érzem magam.
Vagy kattant vagyok.
Nyugi, az ilyesmi nem szokott nálam sokáig tartani.