Persze, azt már én is elhatároztam, hogy ezekről az évekről majd úgy fogok beszámolni, mintha teljesen direkt, saját elhatározásból csináltam volna. Akkoriban eldöntöttem, hogy fontosabb számomra a hivatásom, a szakmám összes területének megismerése és integrálása, mint a lakás vagy autó. Azon kollégák és mentorok társaságát kerestem, akiktől valóban tanulhattam, és minden alkalmat megragadtam, hogy magamba szívjam a tudást és hogy szélesítsem látókörömet - legyen az éppenséggel egy új, izgalmas idegtudományi probléma, gyanús pszichoterápiás módszer, a pszichiátriát kritizáló ideológia, vagy Lacan. Esetenként idegtudósok, máskor filozófusok társaságába keveredtem, de mérhetetlenül sokat tanultam betegeimtől, hallgatóimtól is. Izgalmas, szellemi kihívásokban bővelkedő évek voltak, ha érdeklődésemet megragadta egy-egy probléma, akár hétvégenként és szabadnapjaimon ástam bele magam a téma irodalmába, nagy nehézségek árán külföldi szakmai rendezvényekre utaztam, és ó, igen, akkoriban még minden egyes kongresszusi vagy tantermi előadásra vadiúj powerpoint diákat készítettem. Halmokban állt a lakásban a vasalnivaló, a mosatlan kávéspoharak, és a pubmedről kinyomtatott és félig elolvasott szakirodalom. A munkaidőn túl is gyakran bent maradtunk, teszteket vettünk fel valamelyik kutatásba, és a tudás fájáról ettem egész doboz bonbonmeggy-generikumokat ettem meg pár óra leforgása alatt. BB-től eltérően ideológiai támadásoknak mondjuk nem tettem ki magam, bár többnyire megvolt a véleményem, de a Halak aszcendensem által meghatározott gyávaság és a neveltetésemmel kapott mérhetetlen rugalmasság révén általában elkerültem a konfliktushelyzeteket. Nemritkán száz forintom se maradt hónap végére, és alig néhány pár új cipőt tudtam magamnak vásárolni egy-egy szezonban, ámde kárpótolt mindezért a pszichiátriának és határterületeinek felfedezésére indított, határtalanul izgalmas utazás.
Valami ilyesmit fogok nyomatni öregkoromban, mintha totál így terveztem volna, szó se lesz benne véletlenekről, meg arról, hogy "megyek amerre visznek, vagy sodródom."
Többek között azért hasznos önismereti csoportokba járni, mert az ember ott visszajelzéseket kap és azok alapján korrigálhatja az önképét, én például egész sokáig abban a hitben éltem, hogy alig eszem édességet, mégis dagadt vagyok, de a háromnapos intenzív dinamikusan orientált mozgás- és táncterápiás sajátélmény-csoporton végre a szemembe mondták, hogy "pofátlanul tolod az édességet és mégse hízol."
Ez most csak arról jutott eszembe, hogy két órával ezelőtt kaptam egy doboz bonbonmeggy-generikumot egy betegtől és már a felét megettem.
"Embereknek van a legnagyobb súlya életedben, embereknek, akiket ismertél. Ezen az éjszakán egyszer s mindenkorra megértettem ezt. Hagytam, hogy elröppenjenek a könnyű emlékek, amelyek kellemesek ugyan, de hozzám kötődnek csak. A guadarramai fenyőerdő. Az Ulm utcai napsugár. Csupa könnyű dolog, illanó, de teljes boldogsággal gazdag. Jól mondtam: teljes boldogsággal. De aminek legnagyobb súlya van az életedben, az a néhány ember, akit ismertél. A könyvek, a zene, az megint egészen más. Bármivel gazdagítanak is, csupán eszközök, hogy eljuss az emberekhez. Persze, csak az igazi könyvek, az igazi zene. A többi száraz, rideg dolog. Ezen az éjszakán egyszer s mindenkorra tisztáztam ezt a kérdést."
A Nagy utazáson kívül semmilyen más könyve nem tetszett, az viszont nagyon.
Tetszik nekem a Buda Béla könyve eddig, meglepően könnyed és személyes hangvétellel indít, amelyben a szerző bevallja, hogy "pszichiáter lettem, ha nem is szabályos." Valamint, hogy fiatal éveiben ahelyett, hogy lakást és autót szerzett volna, inkább olvasott, társadalomtudósok közé keveredett, különféle ideológiai bírálatoknak tette ki magát, a "tudás fájáról evett", és nagy nehézségek árán külföldi szakmai rendezvényekre utazott. Arról nem nyilatkozik, hogy ez utólag hogy vált be, megbánta-e, hogy nem a pénzszerzésre fordította az energiáit, hanem holmi okoskodásra meg világmegváltásra. Sajna nem önéletrajz, hanem a pszichiátria története, így többet nem mesél magáról a szerző, hanem otthagyjuk szerencsétlent a hatvanas években lakás és autó nélkül. Ehelyett áttérünk Thomas Szaszra meg a magyar pszichiátria helyzetére, amelynek során nyilvánvalóvá válik, hogy a szerző nem hagyott fel azzal a szokásával, hogy ideológiai bírálatoknak tegye ki magát. Részemről naivan várom, milyen visszhangja lesz a könyvnek, vagyis, hogy lesz-e egyáltalán.
De ez milyen érdekes, hogy emberek képesek feltenni az életüket egy ügyre vagy egy hivatásra, és csak azzal foglalkozni, és nem venni házat meg autót, hanem a szakmáról olvasni és az ideológiákban elmélyedni. Becsvágyból teszik ezt, vagy miért? Ne értsünk félre, nekem is van tudományos érdeklődésem, előszeretettel olvasok szakmai könyveket és járok képzésekre szabadidőmben a saját pénzemből és lakáshitelt ugyan szereztem, autóm sose volt, de én legalább szenvedek emiatt, mert tudok a külvilág létezéséről és hiányzik nagyon a külvilág*. Az autó is, de főleg az erdő, a regényolvasás meg a lekvárfőzés. Van, akinek nem hiányzik a külvilág? Nem szereti annyira? Nem érdekli? Vagy csupán a nemi sztereotípiáról van szó, hogy a férfiaknak muszáj valami maradandót alkotniuk? Igen, azért kérdezek hülyeségeket, meg azért érdekel, mi motiválja a embereket egy komplett szakmai életútra, mert éppenséggel a saját motivációm nem a legfényesebb korszakát éli, ha fogalmazhatunk így. Egyszerűen túl nagy ára van.
*A "külvilág" alatt jelenleg mindent értünk, ami nem pszichiátria, a scifi-akcióhorror-filmektől a flamenco-n át a borsófejtésig.
Ja, vasárnap volt nyolc éve, hogy blogot írok, idén elfelejtettem megemlékezni erről. Tudjátok, első bejegyzés, önazonosság, narratív szelf, van történetem, de nem a történetem vagyok, ésatöbbi. De, a történetem vagyok.
Mondjuk hallgassuk a Baseballs-tól a The Look-ot, ha már ilyen csúful kihagytuk a Roxette koncertet.
Olyan dolgok történtek, hogy már egy ideje néztem a borsót a zöldségesnél, fejtetlen, hüvelyes borsó, és arra vágytam, hogy borsót fejthessek, meg elkészíthessem a Mariska Mama Borsólevesét, ami a családunkban öröklődő titkos recept. (Oké, nyilván még egy csomó ember készíti így a borsólevest, de én azokkal még nem találkoztam.) Úgyhogy amikor már nem bírtam ellenállni, akkor hirtelen felindulásból kivettem a múlt héten két nap szabit, elmentem a piacra, vettem mindent, ami jól nézett ki, csináltam zellerkrémet (az egy szendvicskrém, ha szereted a zellert, akkor szereted), meg zellerkrémlevest, meg a Borsólevest, meg csirkét zöldborsóval, meg ügyintéztem meg még többet ügyintéztem, meg összefutottam Kislánnyal és kimentünk a Könyvhétre, ahol D. ideadta a Buda Béla új antipszichiátria könyvét, beleolvasva egyáltalán nem annyira anti, viszont nagyon budabélás, majd mesélek, ha kiolvastam. Kávéztunk D.-ék standjánál és odajött egy pasas fényképezőgéppel, hogy ő a Metró újság fotósa és holnap lesz melléklet a könyvhétről és hadd fotózzon le minket és tegyen bele, mondtuk, jó, engedtük, hogy könyveket tegyen az asztalra és fotózgasson, erre másnap nézem a metróújságot, nincs is benne. Nagyon szomorú vagyok. De legalább hatékonyan vigyáztam Kislányra, nehogy könyveket vegyen.
Ezenkívül volt a háromnapos mozgásterápiás hétvége, ez az a képzés, amibe évezredek óta járok és még mindig hátravan egy év, komolyan, hosszabb, mint ... bármi. De a hétvége jó volt, Horányban voltunk egy vízparti helyen, és Horány gyönyörű.
Aztán bementem hétfőn dolgozni és kettő és fél perc alatt ömlesztettek rám ezer feladatot meg egyéb hülyeséget és komolyanmár. Háztartásbeli akarok lenni. Akartam befőzni eperlekvárt is, de arra már nem volt időnk, és mire megint szabira megyek, már tuti nem lesz eper.
Meg még az is volt, hogy beléptem az orvosi kamarába, vagyis nem tudom, beléptem-e, mert bevittem az űrlapot, fotót, meg a hűtlenség miatti büntetés 3000 forintot (aki kilépett akkor, amikor nem volt kötelező tagnak lenni, attól most szedtek 3 rugót, hogy máskor több esze legyen), és azt mondta a Néni, hogy "köszönjük, két héten belül elbíráljuk, hogy elfogadjuk-e a kérelmét". Kamarai tagság nélkül júniustól nem praktizálhatsz, úgyhogy van értelme, hogy az a pár orvos, aki még itthon lézeng keleteurópában, ne nyerjen felvételt*.
Mondtam viccből a Mesternek, hogy ha nem vesznek fel, elmegyek műkörmösnek, mire igen komolyan elmesélte, hogy van egy idősebb reumatológusnő ismerőse, aki hétvégenként Bécsben takarít.
*Persze nyilván arra gondolnak, hogy ha épp fegyelmi eljárás alatt állok vagy eltiltottak a szakmától vagy letöltendő börtönbüntetésemről jöttem kimenőre.
Kaptam Susie-tól egy biciklit, természetesen macska és szingliség híján sajna így sem hozom a pesti bloggerlány archetípust, ellenben nagyon boldog leszek vele, azt már látom. Meg fog változni az életminőségem és az élettel való elégedettségem, és nem, nyugi, nem a nagykörúton fogom zavarni az autósforgalmat, a mi környékünk meg a munkahelyem felé vezető útvonal is meglepően jól ellátott bicikliutakkal.
Egyébként ez annyira klassz és mindig meglepődöm, amikor az emberek így mindenfélét adnak. Úgy értem, küldenek sós uborkát Bécsből, nyitott orrú cipőhöz való csipkezoknit Londonból, holnap megkapom Buda Béla új antipszichiátria-könyvét, csak érte kell menni, és ilyenek. Mondjuk, nem tudom, mit csodálkozom, volt olyan kutatásom, amelyik az altruizmusról szólt, tudományos eredmények szerint is létezik.
Megyek, veszek rá néhány lakatot.
És még az volt, hogy beadtam a felvételi kérelmemet az orvosi kamarába (az előző részek tartalmából: nem volt kötelező, most megint az lett, visszalépők 3000 forint büntetést fizetnek hűtlenségükért, meg esetleg az elmúlt évek tagdíjtartozását is, visszalépés nélkül nem praktizálhatsz orvosként), és azt mondta a néni, hogy "köszönjük, két héten belül értesítjük, hogy elfogadtuk-e a kérelmét".
Ja, oké.
Rendelés előtt bemegyek tejért meg esetleg valami kekszért a kisboltba, látom, hogy le van árazva a Győri Édes Jóreggelt. Vagyis, a kedvencem, a zöld, 40 % gabonás alá oda van ragasztva egy, a bolt logójával ellátott A4-es lap, és rá van írva, hogy "gabonás Jó Reggelt keksz 145 helyett 90 forint"*. Eléggé apróra vannak összetörve, de kiválogatok pár jobb állapotút. Veszek boldogan 4 db-ot, meg némi tejet, viszem a pulthoz fizetni.
Eladó fiú: - 880 forint.
isolde (csodálkozva): - Olyan sok? Miért?
Fiú: - Hát 145 a keksz, 300 a tej.
isolde: - De nem 145 a keksz, hanem 90.
Fiú (felháborodva): - Mióta? Én annyiért nem tudom eladni!
isolde (ártatlan csodálkozással): - Le van árazva, oda van kiírva, hogy csak 90.
Fiú (odamegy a polchoz, megnézi a papírt, visszajön a pulthoz): - Jó, ez akkor is 145 forint, én 90-ért nem tudom eladni.
isolde (whatever, a rendelőben úgyis van még egy tartalék keksze): - Hát, köszi, akkor nem kérem.
Fiú (morogva kiüti a gépből a kekszeket) - Akkor 300 forint lesz.
isolde (győz a kíváncsiság): - De... akkor miért van kiírva, hogy le van árazva?
Fiú (odamegy a polchoz, letépi az A4-es lapot, és apró gombóccá gyűri): - Az nem arra vonatkozik, nem a 40%-os gabonásra, hanem a sima gabonásra!
isolde (elgondolkodik, mert szívesen venne sima gabonásat is akár, de sajnos emlékei szerint "sima gabonás" jóreggelt keksz nem létezik, és már nem akarja tovább feszíteni a húrt, ezért békével távozik).
*Igen, tudom, hogy rendesebb szupermarketekben alapból ennyi, de ez a kisbolt.
isolde: - És képzeljétek, pár hónapja vettem az intersparban magokat 53 forintért és a magokat elültettem, öntözgettem, és felneveltem belőlük egy bokor bazsalikomot, és most nem eszem belőle, mert sajnálok letépni belőle. Dehát úgy a szívemhez nőtt.
Kolléganő: - De ha levágsz belőle egy darabot, utána megint megnő ám.
Arról beszélek, hogy vajon én meg tudnék-e tanulni dánul*, ha angolul meg tudtam tanulni, de németül nem. A Filozófus azt válaszolja erre, hogy Dániában azért biztos nem ennyire színes és izgalmas. Mennyire igaza van. A hamisítatlan keleteurópai káosz, kaland, dráma, izgalom, műbalhé, rinyálás, rockandroll. Hát igen.
*Dániába mindig keresnek egy csomó pszichiátert, de nem hiszem, hogy meg tudnék tanulni dánul. Vagy hogy meg akarnék.
Ma azt mondták a pszichiáterek, hogy én valójában egy szomorú nő vagyok.
Sóhaj.
A vasárnapi ügyeletem reggelén visszahallottam, hogy egy betegünk szerint inkompetens és gonosz vagyok, ami egy félreértésen alapuló igazságtalanság, este a fejemhez vágták az ápolók, hogy inkompetens és gonosz vagyok, amiért a munkám során nem a nekik tetsző (és akár valóban vitatható) döntést hoztam, a kettő között pedig elolvastam 4 db tudományos cikket arról, hogy a stressz és a negatív érzelmek hogyan rontják az immunrendszerünk működését a hipotalamusz-hipofízis-mellékvese tengelyen keresztül.
Hétfő reggel meg azt mondták a pszichiáterek (a Tudós és a Filozófus ezek többnyire), hogy valóban van bennem Gonoszság. Basszus, én meg itt rendes vagyok meg embereknek segítek ahelyett, hogy rég eladtam volna a lelkemet meg anyámét is az ördögnek és a Világ Gonosz Úrnője lennék vagy valami. Nem csoda, hogy állandóan rinyálok.
Edzőterem, öltöző, félig felöltözött jócsajok.
Jócsaj1: - ... otthon már alig férnek el a ruháim a szekrényben.
Jócsaj2: - Én a múltkor mindent kiselejteztem, az összes régi ruhát kidobtam, amit nem hordok. Csak azt a csipkés kisruhát tartottam meg emlékbe, amiben megkereszteltek, meg az első Levi's-emet.
Azt mondta a férjem, hogy szerinte ne írjak a blogomba arról a legendáról, hogy a gyógyszercégek pénzt ajánlanak az orvosoknak gyógyszerbeállításonként, vagy ha mégis írok, akkor számítsak rá, hogy majd felkapja valamelyik nagyobb hírportál, belinkelnek, hogy lám, gyakorló pszichiáter erről ír a blogjában, és akkor ki tudja, miféle bajom lehet. Beperelnek rágalmazásért, aztán írhatok ócska ismeretterjesztő könyveket életem végéig. És akkor még nem beszéltem azokról a dolgokról, amiket magamtól is tudtam, hogy nem fogok beleírni a blogomba.
Hát jól van. Csak hát ez az egész helyzet így annyira szomorú.*
Persze, van jó része is, a fiatal orvosok gondolkodásmódja például egy csomószor még mindig meglepően jó a kérdésről és az is érdekes, hogy miért. De azt se írom le.
*Persze, lehetne azt gondolni, hogy csak irigykedem, mert nekem személyesen még sose ajánlottak pénzt ilyenért, de még utazást se, és idén már tollakat kellett vásárolnom az írószerboltban, mert ide az isten háta mögé még repitollat sem hoznak. Nyilván.
Még azt is mondták pszichiáterek a múlt héten (azon kívül, hogy túl nagyok az anyagi elvárásaim), hogy én nárcisztikus vagyok, meg hogy én konzervatívan öltözködöm*. Ez a(z egyik) hátránya annak, ha az ember pszichiáterekkel dolgozik, a folyamatos visszajelzés meg reflexió, állandóan ilyeneket mondanak, hogy szerintem te ilyen vagy, meg szerintem te olyan vagy. Miért érzik kötelességüknek ezeket mindig közölni? Nem lehetne, hogy szépen megtartják maguknak, vagy megbeszélik a hátam mögött, mint minden normális munkahelyen? Klassz dolog, persze, meg az ember fejlődését segíti az állandó visszajelzés, de napi szinten ezt hallgatni rettenetesen fárasztó.
*Amúgy szerintem nem öltözködöm konzervatívan, 3x annyi Martensem van, mint kosztümöm, arra pedig kifejezetten büszke vagyok, hogy sikerült kifejlesztenem magamban némi egészséges nárcizmust.
Az egyik aerobicedző csaj mindig megkérdezi óra elején, hogy mindenkit ismer-e, voltunk-e már nála, persze, nem emlékezhet mindenkire, és van, hogy tőlem is megkérdezi, aki már sokszor volt az óráján. De a múltkor! Rám nézett, kicsit erőltette az arcmemóriáját, aztán feltette nekem azt a kérdést, hogy: - És te, voltál már valaha alakformáló órán?
Azt mondták a pszichiáterek a múltkor ebédnél, hogy csak ne rinyáljak itt a pénz miatt, Magyarországon mindenki így él, örül, ha törleszti a hitelét, és ne a budai menedzser barátaimat vegyem alapul (?). Jól végzett munka mellett állandóan leégve lenni és gürcölni a normális, join the fucking club*. Halál komolyan kezdtem úgy érezni, hogy velem van a baj, lett szakvizsgám meg PhD-m, aztán máris mekkora az arcom, azt képzelem, hogy majd szabadok lesznek a hétvégéim és havonta vehetek új cipőt és még akkor se lesz mínuszban a számlám, vagy micsoda. Hogy vissza kéne venni az elvárásokból. Az élet ilyen, nehéz, igazságtalan, és az egy irreális elvárás, hogy ne így legyen. És inkább örüljek annak, amim van, hogy van hol laknom, olyan munkám van, ami érdekel, férjem, aki szeret, jóval többet utaztam az átlagmagyarnál és csak az egyik szememen van szürkehályog. Méghogy szabad hétvégék meg kertkapcsolat, mit is képzeltem.
Aztán hazamentem és megkérdeztem a férjemet, hogy tényleg nagy-e az arcom és nyugodjak-e bele, de azt mondta, a magyar az egy defetista** társadalom, ne dőljek be nekik.
Nem tudom, mit gondoljak.
*Hey! Join the fucking club, ok!? I thought I was going to be the starting center fielder for the Boston Red Socks. Life sucks, get a fucking helmet, allright?! "I'm not happy. I'm not happy." Nobody's happy, ok!?
**Én nem ismertem ezt a szót, de azt jelenti, hogy kishitű, aki nem hisz a győzelemben.
Szóval kifejezetten nagy mázli, hogy én olyan helyen dolgozom, ahol a gyógyszercégek még csak meg sem környékeznek, még utaztatni se akarnak, nemhogy pénzt adni, a múltkor már odáig jutottunk, hogy tollat kellett vásárolnom a boltban, mert azt se hoznak, és így nem kerülök döntéshelyzetbe. Mondjuk, jönne az X gyógyszercég, hogy minden Y gyógyszer új felírásáért adnak 15 ezer forintot, nekem meg kb. 18 éves korom óta van mínuszban a folyószámlám, akkor még talán elküldeném őket az anyjukba. De ha már gyerekem lenne, és be akarnám íratni németórára meg úszni, mert jó a nyelvérzéke és rossz a tartása? Pszichiátriában egyáltalán nem annyira egyértelmű a gyógyszerelés, így is egy csomószor egy csomót gondolkodom rajta, hogy mit adjak, kell-e kombinálni. Adjak-e az antiszichotikum mellé antidepresszívumot is, vagy ne. Vagy melyiket.
És a "szponzoráció" mögötti alapötlet ugye valójában az, hogy 1. eldöntöd, hogy a betegnek az Y hatóanyagú szert fogod felírni, mert neki az való a betegségére, legyen mondjuk citalopram hatóanyag, 2. ha ebben már biztos vagy, akkor megnézed, melyik cég gyárt citalopram tartalmú szert, 3. a hat cég közül annak az ugyanolyan hatóanyagú szerét írod fel, amelyik fizet. Nem a szponzor hatására döntöd el, hogy melyik szert adod, csak a szer kiválasztása után kezdesz el gondolkodni a márkanéven. A betegnek teljesen mindegy, melyik cégtől szedi pontosan ugyanazt a szert.
Nekem ettől nyilván elveszne az objektivitásom, bár ez nem jó szó, mert eleve nem létezik objektivitásom: például a depressziót gyógyszerrel és pszichoterápiával is bizonyítottan hatékonyan lehet kezelni*, de mivel én pszichoterapeuta is vagyok, rögtön kiszúrom a pszichoterápiázható eseteket és azt nyomatom, hiába szegény beteg már rég gyógyszert szeretne. Ha mondjuk fizetne az a cég, amelyik azt az antidepresszívumot gyártja, amelyik kifejezetten a testi tünetekkel is járó depresszióban hatásos, akkor hirtelen iszonyú sok depressziós betegnél venném észre a testi tünetek meglétét. De én olyasvalaki vagyok, akit minden reklámmal meg lehet venni, én még életemben nem vettem olyan öblítőt, aminek ne mondták volna el minimum napi 20x a nevét a tévében, és megérzem a fornetti illatát a metróban és rájövök, hogy nincs otthon kenyér, venni kéne pár bagettet. Minden reklámot implicit beszopok és nincsen problémám a kognitív disszonancia feloldásával, én meg tudom magyarázni magamnak, hogy miért van szükségem még egy új cipőre. Velem mi lenne, ha ezzel kéne szembesülnöm? Tutira kikészülnék. Egy ponton talán úgy döntenék, hogy végülis, kinek ártok ezzel, mindenki jól jár, és onnantól próbálnám azt hinni, hogy nem befolyásol a döntésben. Jó esetben, ha az ember nagyon észnél van, a beteg talán valóban nem kap más szert, mint amit amúgy is kapnia kéne. Nem tudom.
De mekkora aljas szemétség amúgy jószándékú, lelkiismeretes orvosokat ennek kitenni? Szerintem ez rettenetes. Igen, az a rettenetes, hogy fiatal orvosoknak ilyen helyzetekkel kell megküzdeniük, mindenféle különösebb iránymutatás nélkül, kijössz az egyetemről, szembesülsz a keleteurópai valósággal, hogy ti. ötszámjegyű a fizetésed, és akkor jön az orvoslátogató ezzel. De megkérdeztem csupán a mintavétel végett egy háziorvos rezidenst is, ott sem különbözik a helyzet, ez nem csak a pszichiátria problémája. És akkor még nem beszéltem a pszichiátria rendszerének egyéb szintjein történő nagy rácsodálkozásaimról. És igen, tudom, ezeket évek óta halljuk, és valahavolt kedvenc Főnököm a fejét fogná, hogy dehát ő ezt évtizedekkel ezelőtt már megmondta, de mit csináljunk, más szinten hisz el valamit az ember, amikor a saját szemével látja.
Dehát ez rettenetes.
*Jó, erről is megoszlanak a vélemények, de ebbe ne menjünk bele.