Some people can be bad
Ezúton szeretném válogatott átkaimat szórni azokra a kollégákra*, akiket megkértem, hogy ne hívjanak három kib. napig, mert betegállományban leszek és szemműtétből fogok lábadozni, és ennek ellenére mégis felhívtak különböző feladatokkal és nyűgjeikkel. Persze, csak miután számtalan emailt írtak, de arra szemfülesen beállítottam out of office autoreply-t.
Tudom, ki kell kapcsolni a telefont, nem pedig bekapcsolva hagyni és utána magunkat áldozatnak beállítva rinyálni, de most legalább tudom, mire számíthatok.
*Természetesen kivétel, aki csak azért hívott, hogy a hogylétem felől érdeklődjön, de ez egy személy.
Let not Time deceive you
Azon is szoktam gondolkodni, hogy 2007-ben írtam egy bejegyzést, amire konkrétan emlékszem, arról szólt, hogy bizonyára majd arra az évre fogok úgy visszaemlékezni, mint fénykoromra, idézem:
"Asszem erre az évre fogok például majd úgy visszatekinteni, mint fénykoromra. Ó, emlékszem, amikor még ösztöndíjjal utazgattam Európa-szerte, amikor még szerettem a munkahelyemet plusz izgalmas tudományos munkát végeztem, csomó barátom volt, boldogan éltem a férjemmel, ó, amikor az ember még felfedezhetett klassz új zenéket, amikor még jó filmek is mentek a mozikban, és még nem romlott el a szemem annyira, hogy ne tudjak olvasni, amikor még ismert blogger voltam és belefértem a szürke kockás szoknyámba, na azok voltak a régi szép idők."
És hogy lesz olyan idő, amikor már ki fogok égni és nem fogok érdekes kutatásokért lelkesedni sem elméletben, sem gyakorlatban, valamint, hogy nem fogok mindig beleférni a szürke kockás szoknyámba, az nyilván kézenfekvő volt, de mégis honnan vettem, hogy el fog romlani a szemem? Semmi jele nem volt. Vigyázni kell ezzel a jósolgatással. Basszus, boldogan élek a férjemmel még mindig, reménykedjünk, hogy az sose fog elromlani.
Amúgy basszus, de jó volt! Hiányzik nekem is nagyon az a lelkesedés, amivel szerettem a munkámat és a munkahelyemet. Kár érte. Igazán nem rajtam múlt.
Magyarázat is
A valóságban az történt, hogy ugye a retinaleválásomkor végzett műtét mellékhatása lehet szürkehályog, ami nálam kialakult, és mostanra érte el azt a szintet, hogy azzal a szememmel már a táblát se láttam, nemhogy olvasni tudtam volna a rajta lévő számokat. Furcsa módon ez nem okozott nekem különösebb panaszt, habár a látásromlásra fogtam, amikor egyszer előadás előtt leestem a pulpitusról, valamint amikor elfelejtettem megkínálni a nálam lévő vodkásüvegből a bal látóteremben mozdulatlanul és néma csendben ülő, sötét ruhát viselő Marit, aki meg is sértődött ezen. Mindenesetre, tegnap kaptam műlencsét, eddig jól vagyok.
A szürkehályogműtét közben meg azt mondta a szemész, hogy lám, úgy viselkedik a szemem, mint egy myop (=rövidlátó) szem, azaz olyan, mintha mondjuk mínusz nyolcas lenne. (Nem, én sem tudom, mit jelent az, hogy egy szem viselkedik.) Ezért vált le a retinám, mivel a súlyos rövidlátóknál magasabb a retinaleválás kockázata. És a súlyosan myop szemem ellenére azért nem vagyok mégsem rövidlátó, mert a szaruhártyám a helyzethez alkalmazkodva úgy görbült, hogy kiegyenlítse ezt, és normál látást hozzon létre.
Nem az első eset, hogy a túlzott alkalmazkodóképességem sodor bajba.
A lentebbi történet majdnem szóról szóra igaz, habár egyes mondatokat William Gibson írt, nem én.
Valahol máshol eközben
Amikor kimászott a liftből, a recepciónál ugyanaz a fiú ült. Odakint már este volt, majdnem teljesen sötét. Amíg a taxira várt, azzal szórakozott, hogy pocsolyákban tükröződő neonreklámokat vizsgálgatta egyik, majd másik szemével, míg az utca túloldalán egy kapualjban drogos fiatalok lökdösődtek. A várost és a kikötőt elhatároló régebbi utcák szűk mezsgyéjének szélén, egy hivatalosan nevenincs területen voltak, ahol oktagonárusok keveredtek turistákkal és hazafelé siető, öltönyös üzletemberekkel. A távolban felsejlettek az egyesült mamutcégek kvarchalogén fényben úszó, irdatlan kockái.
Az egynapos sebészeti műtők moduljai egy tizennyolcemeletes, régi bérház hatodik szintjén helyezkedtek el. Funkcionálisan berendezett, hideg csempével borított egységekből álltak, ahol a fehérbe öltözött technikusok között műtősruhás segédszemélyzet kísérgette a különféle testrészeiken kötést viselő klienseket. A sebészek nagyüzemben dolgoztak, egy-egy implantbeültetés 7-8 percet vett igénybe. Tudatosan választotta ezt a helyszínt, igényes munkát akart. Elmehetett volna a Corvin-negyed kínai utcáinak valamelyik zugsebészetére is, ahol az embert még előjegyzésbe sem veszik, csak besétál a műtétre, azok meg egyszerűen belenyomják az implantot a fejébe.
Az effajta városok olyan embereknek valók, akik szeretnek mélyen lenni.
Az implantot hasonló körültekintéssel választotta ki. Eleinte multifokális lencsét szeretett volna, egy 19-es Rezoom IOL-t nézett ki magának, habár épphogycsak ki bírta volna fizetni: a multifokális lencsék ára helyi pénzben 200.000 egység körül mozgott. Végül, némi mérlegelés után mégis unifokális lencsét választott, amely nem került sokkal kevesebbe, de ennek költségét a kormányzati biztosító fedezte. A multifokális lencsék nem rugalmasak, mint az emberi szemlencse, hanem egyszerre vetítik a retinára a különböző távolságokban észlelt képeket, ezért sosincs egy éles kép, hanem több szellemkép, amiből az agy kiválasztja, ami kell. A lány világéletében alapos volt, ezért az adathálóra felcsatlakozva kapcsolatba lépett néhány ismeretlennel, akik hasonló lencsét kaptak. A felhasználók egy kis hányada elégedetten lelkesedett az eredményért, nagyobb számuk azonban rengeteg bosszantó utóhatásról számolt be: furcsa fényeket, őskori televíziókra és olcsó kínai szimstimekre emlékeztető szellemképeket láttak. Ketten közülük több hónap szenvedés után költséges és veszélyes műtéttel távolíttatták el az implantot, és volt, aki most gyűjtött ilyen beavatkozásra. A szellemképek, fényudvarok és elmosódott körvonalak főként olyankor jelentkeztek, ha a vizsgált tárgy és a háttér színe hasonló volt, valamint ködben, félhomályban és éjszaka. A lány mindennél jobban bízott saját agya neuroplaszticitásában, ez nem volt vitás, de munkájából adódóan ködben, félhomályban és éjszaka is tökéletes biztonsággal kellett mozognia.
Nem engedhette meg magának, hogy szellemeket lásson.
A műtétet a körzet híres, határontúli retinasebészenőinek egyike végezte. Korábbról ismerte már a sebésznőt, annak idején a retináját is ő operálta. A műtét előtt az egyik technikustól hosszúkás tablettát kapott, amely igen enyhe idegnyugtatónak bizonyult. Bevette, bár nem volt rá szüksége: kiképzése lehetővé tette, hogy ennél jóval félelemkeltőbb körülmények között is higgadt tudjon maradni. Vagy legalábbis látszólag.
Az operáció helyi érzéstelenítésben történt, mindvégig ébren volt. Fájdalmat nem érzett, csak némi nyomást az implant behelyezésekor. Tizenöt perccel később már a taxira várt a sötét utcán, és a szemerkélő eső miatt kabátját összehúzva hasonlítgatta régi és új szemének látásélességét a tükröződő neonokon. Alig érzékelhető volt a különbség.
A hasonló implantbeültetések után néhány nap pihenést javasolnak, és a lány úgy döntött, ezúttal kivételesen betartja ezt az utasítást.
Három napot szánt a pihenésre. Megbízói már türelmetlenkedtek.
Még két dolog
Akkor most már nem bírom tovább magamban tartani, nem érdekel, ha kivet magából a társadalom, vagy legalábbis a fiatal fővárosi értelmiség: be kell vallanom, hogy én utálom a medvehagymát, és ha már itt tartunk, a Petőfi rádiót is.
Nem az a kérdés, hogy mi a válasz
Szégyen és gyalázat, mennyire semmitmondó lett ez a blog az utóbbi időben, megmondom, miért. Azért, mert a fontos témák, amelyeken manapság 24/7 gondolkodom, azok vagy a karrieremmel / munkahelyemmel kapcsolatosak (nagyjából a hol szeretnék lenni 5 év múlva c. témakör), és ezeket talán jobb nem fejtegetni az interneten, mert hamar mindenki erről fog pletykálni az ember munkahelyén. Hát, ez van, nem írhatok ide ezekről. De azért gyorsan leszögezném, hogy nem, nincs kilátásban munkahelyváltás.
A másik téma az a "gyermek utáni vágy", hogy az orvosi szakkifejezést idézzem, magyarul amikor nem a karrierválságommal foglalkozom, akkor azzal, hogy hogyan eshetnék már teherbe. Ez meg mégiscsak túl személyes téma ahhoz, hogy az interneten írjon róla az ember, meg nem is vagyok benne biztos, hogy népesebb olvasótábor lenne kíváncsi a peteérésem időpontjára és az aktuális hormonszintjeimre. (Csak álszerénykedem, igazából meggyőződésem, hogy meg tudnám írni vicces, élvezetes, kalandos, ám szívszorító stílusban.) (Nem ám, csak túlzok, szívszorítóban biztos nem, abban sosem voltam túl jó. Hányszor sírtál a blogomon? Na ugye.) Szóval, túl személyesnek tartom jelenleg, aztán lehet, hogy ez fog változni.
És az volt még, hogy olvasom az A year to live c. könyvet, és abban volt, hogy gondoljunk vissza a kisgyermekkorunkra, és próbáljuk meg felidézni, hogy mi volt akkor a leghőbb vágyunk, amit nagyon szerettünk volna. Ez lehet, hogy nehéz, és sokat kell rajta gondolkodni. Nekem azonnal és nagyon határozottan eszembe jutott, és az volt az, hogy "hagyjanak békén", tudniillik az emberek a kéréseikkel meg a problémáikkal. A családom egyik ága ugyanis olyan, aki mindig akar valamit, panaszkodni, szívességet, vagy csak beszélni hozzád és hogy hallgasd meg, én pedig arra vágytam gyermekkoromban, hogy a nagymamám ne meséljen a betegségeiről, az apukám ne építsen bele a legómba, ésatöbbi. Konkrétan emlékszem, hogy arról álmodoztam, hogy a mi utcánk melletti másik utcában lesz valahogy egy házam, amiről csak én tudok, és minden nap, iskola után először oda megyek haza, ott egy pár órát nyugisan eltöltök, olvasással, Barbie-zással vagy akármi, és csak utána megyek haza a családomhoz. Ne értsünk félre, nem gondolom, hogy ez olyan nagy baj vagy életre szóló trauma, de amikor megkérdezik, mire vágytam gyermekkoromban, akkor nem kérdés, hogy erre.
A következő kérdés a könyvben az az, hogy nézd meg, hogy a mostani életedben ehhez képest mi a helyzet, mi valósult meg. Tehát abból a vágyamból, hogy az emberek hagyjanak békén a kéréseikkel és a problémáikkal. Ööö. Ja, hogy direkt olyan szakmát választottam, nem mások tanácsára, hanem saját magamtól, és űzök most is többnyire lelkesen, aminek az a lényege, hogy az emberek jöjjenek a kéréseikkel meg a problémáikkal, és sírjanak és panaszkodjanak nekem? Érdekes választás. És ne értsünk félre, nem azt akarom mondani ezzel, hogy hirtelen megvilágosodtam vagy meghasonlottam, és be se jövök többet dolgozni, hanem csak így elcsodálkoztam ezen, hogy nahát.
Meg várom, hogy április vége-május eleje legyen, és lehessen csinálni fenyőszörpöt!!! Tavaly júniusban találtam ki a fenyőszörpöt, de akkor már késő volt, és azóta ezt várom.
You wouldn't steal a handbag
Most komolyan olyan köztársasági elnökünk lesz, aki lopta a doktoriját? Nem találok szavakat.
Update: vagy mégsem. Én különben titkon sajnálom magát ezt a figurát, vagy inkább szánakozom rajta, egy sportoló, aki a politikába ártotta magát és öregkorára ezt kell megérnie. Ebből is csak az a tanulság, hogy, ööö? Nem tudom, mi. Ne csaljunk soha?
Helyesbítés
Ma meg megkaptam a MÁV-igazolást, és utána megtudtam, hogy azért tartják vissza a béren kívüli juttatásokat, mert meg fogják emelni. Istenem, teljesen kikészít ez az érzelmi hullámvasút.
Six o'clock already I was just in the middle of a dream
Nem akarok túlzottan negatív lenni, de ma egy órával korábban kellett kelni a szokásosnál, majd reggel közölték a rádióban, hogy az egészségügyi dolgozók beharangozott fizetésemelésére leghamarabb 2012 augusztusában* kerülhet sor, majd bejöttem dolgozni és közölték, hogy azért a béren kívüli juttatásainkat addig is gyorsan eltörlik a biztonság kedvéért (ez havi 6000 forint Spar-utalványt jelentett), majd szóltak, hogy megérkeztek a MÁV-igazolások (közalkalmazottként évente összesen 12 alkalommal 50%-ért vonatozhat az ember, és a tavalyi papírom, bár nem telt be, de március 31-ig érvényes), szóval mindenkié megérkezett kórházunkba, kivéve az enyém. Mondtam, hogy húsvétkor szeretnék Sopronba utazni, azt mondták, ne is reménykedjek.
Sajnáljatok.
*Most én ezt hajlamos vagyok úgy értelmezni, hogy "leghamarabb 2012 augusztusában, legkésőbb 2052 decemberében, és addig is titkon reménykedünk a maja világvégében, mert akkor nem kell kifizetni", de én általában bizalmatlan vagyok minden fennálló rendszerrel szemben, ne hallgassatok rám.
Főleg a tűzoltókról
A múltkor meg tűz volt, de úgy, hogy a házunk folyosóján nem lehetett látni a füsttől és levegőt kapni is csak az ablakban. Egy idős néni lakik a szomszédban, nála volt a tűz. Füstszagot éreztünk, kinéztünk a folyosóra, és ott téblábolt a néni fia halálra válva, hogy most jött haza, nem tud bemenni a lakásba a füsttől, már hívott mentőt, tűzoltót. Jöttek is a tűzoltók szirénázva, hat-nyolc kigyúrt* fiatalember, teljes tűzoltószerkóban, mint a filmekben, sisak, oxigénpalack, vizestömlő, walkie-talkie, kikapcsolták az áramot a biztosítószekrényben (így: "Melyik a lakásé?" "Á, csapd le az összeset a gecibe."), behatoltak a lakásba, aminek már az ajtaját se lehetett látni a füsttől, kihozták a nénit, bepakolták a mentőbe, eloltották, amit kell, összepakoltak, elmentek. Hát, le a kalappal, gyerekek, örülök, hogy valami még működik ebben az országban. A néni remélem, jól van, nyilván füstmérgezést kapott, de saját lábán kísérték ki, a ház sértetlen, pár napig füstszagúak lesznek a függönyeink. Utána egy rendőr körbejárta a lakásokat, mindenkit megkérdezett, jól van-e. Nem értek hozzá persze, de kívülről úgy tűnt, higgadtan és hatékonyan dolgoztak, és ezt jó volt látni, nem csak azért, mert a tűzoltóság alapvetően cool, hanem nyilván azért is, mert az elcseszett egészségügyből jövök, valamint nagyon sokat ügyintéztem is mostanában, én már nem is reménykedtem, hogy valakik valahol még értik a dolgukat, lehet rájuk számítani, segítenek megoldani egy vészhelyzetet.
*Johnny szerint manapság viszonylag kevés a riasztás, és ezért egész nap kondiznak. Ezt ő irigykedve mondta, de szerintem nincs ezzel semmi probléma, az lenne a baj, ha egész nap neteznének.
Your home is where your books are
És ha már kultúránál tartunk, most pedig befrissítem az olvasónaplómat így két év után. Van benne néhány félkész bejegyzés, meg még több hiányzó. Lesz, amiről csak két mondatot fogok írni, és lesz, amiről semmit. Komolyan elnézést kérek a feedben olvasóktól.
3 dolog, amit utálsz bennem
Megkaptam én is az ukránmedvés díjat IKL-től, köszönöm. Három dolgot kell elárulnom magamról, amit még nem árultam el. Most szerintetek van ilyen? A polgári nevem meg a telefonszámom kivételével, amit még nem írtam ide? Kilenc éve írom ezt a blogot, és már legalább két ilyen játék is megtalált, de lehet, hogy három, amikor elárultam a maradék dolgokat, de megpróbálok valamit kiötölni.
1. Kétszer elloptam könyvet könyvtárból és még mind a kettő nálam van. Az egyik középiskolás koromban történt, amikor megismerkedtem a Csavarhúzós fiúval, aki kétnyelvű nevelést kapott, és bár magyarul beszélt, jobban szeretett németül olvasni. Az arany virágcserép volt a kedvenc könyvem, és kölcsön akartam adni neki, de németül nem volt meg sehol, csak a könyvtárban. Bementem a könyvtárba, betettem a táskámba és kijöttem. A másik egy Garcia Lorca verseskötet, aki a kedvenc költőm volt egy időben, és nem lehetett kapni tőle kötetet. Egyetemi éveim alatt drogprevenciós oktatóként dolgoztam, néha három-négy napra elutaztunk vidéki városokba, ahol koleszokban laktunk és a kolesz könyvtárában ott volt ez a könyv. Megnéztem a cetlijét, az elmúlt kb. tíz évben senki sem vette ki, úgyhogy hazahoztam. Minden azért jutott most eszembe, mert Húgom kölcsönadta az A year to live című, leginkább halálról szóló, buddhista könyvet, amiben azt írják, hogy jó dolog megadni a tartozásaidat, mielőtt meghalsz, és ezt érzelmi síkon is értik, de tárgyi síkon is, a csávó például elmesél egy sztorit, amikor ellopott egy Buddha-szobrot egy boltból, de utána megküldte az árát a boltnak, és erről eszembe jutott, hogy basszus, tényleg, vissza is küldöm ezeket a könyveket a megfelelő könyvtáraknak. Remélem, van ilyen rubrika a leltárban és nem kell miattam hetekig dokumentálniuk.
2. Érvényes GMC (brit orvosi kamara) regisztrációval rendelkezem már egy ideje, melyet nem használok semmire.
3. Intellektuális hanyatlásom ugyan nem mostanában kezdődött, de ezen a téren mindig vannak új távlatok. Régen sosem néztem tévét, nem is volt tévém kilenc évig, és amióta van, azóta is jobbára sorozatok darálására használom, a tévéműsorra csak nagyritkán kapcsolunk át. Azonban az utóbbi időben szórakozásunkká vált a férjemmel, hogy a Maradj talpon! című lyukba leesős vetélkedőt nézzük, ahol trivia-kérdéseket tesznek fel és a helyes válaszból néhány betűt megmutatnak. Mi azzal szórakozunk, hogy olyan szavakat mondunk, lehetőleg a válaszadót megelőzve, ami a betűk tartalmát illetően megfelel a kiírtaknak, de egyáltalán nem válasz a kérdésre, hanem totál hülyeség. (Pl. fodros gallér, _S_ _Ó, és mi azt mondjuk, ZSIDÓ*). És ezen röhögünk. Elég aggasztó.
A díjat pedig továbbadom, nem muszáj megcsinálni, csak ha gondoljátok:
Az a feladat, hogy három dolgot kell megosztani, amit még nem tudunk rólatok, meg ki lehet tenni a macis képet, meg tovább lehet adni három bloggernek.
*Zsabó a helyes megfejtés.
Körkép
Szóval elmentem vasárnap a Careers in white nevű állásbörzére, ahol orvosokat keresnek külföldre. A kiállítók 80%-a Németországba keresett orvosokat, nagyjából bármilyen orvost, a nyelvtanfolyamot fizetik. Az tutifix, hogy soha az életben nem fogok tudni annyira németül, hogy németül pszichiáterkedjek német betegeken, úgyhogy ezekhez nem mentem oda. Volt még a 3 ismert, Skandináviába közvetítő cég, akik Dániába, Norvégiába és Svédországba keresnek, a pszichiátereket külön imádják, fél éves nyelvtanfolyam előzi meg a munkába állást Budapesten, a nyelvtanfolyamon a házastárs is ingyen részt vehet, a nyelvtanfolyam alatt havi 700 Eurót fizetnek. Megkérdeztem a csajtól, hogy most komolyan, mi a tapasztalat, fél év alatt meg tudnak tanulni a magyarok dánul egy munkaképes szinten? Azt mondta, igen. Mondjuk, kapásból fel tudnék sorolni úgy tíz ismerős pszichiátert, aki megtanult dánul, svédül vagy norvégül és most ott dolgozik, úgyhogy nem lehetetlen. Nekem persze nincs kedvem Skandináviába költözni, sem megtanulni bármelyik nyelven, én kifejezetten arra voltam kíváncsi, hogy angol nyelvterületen mi a pálya.
A németesek közül némelyik ügynökség szívesen kiküldött volna az Arab Emirátusokba, valamint egy darab Angliába közvetítő ügynökség volt, akik az ottani állami egészségügybe közvetítenek teljes állású orvosokat (tehát nem átmeneti munkára, helyetteseket, és nem RMO-kat, hanem állandó meló). Ezeknek feliratkoztam a listájára, hogy hadd küldözgessenek állásajánlatokat. Nem voltak elragadtatva attól, hogy pszichiáter, mert a csaj szerint a brit pszichiátriában protokollok vannak, amit be kell tartani, és a keleteurópai pszichiátereknek ez gyakran nehézséget okoz (hehehehe. azt el tudom képzelni), valamint tényleg kell tudni angolul, és ez is gyakran nehézséget okoz. Nevet és email címet, valamint a diploma évét kellett felírni egy A4-es táblázatba. A táblázatban a fölöttem lévő összes sorban olyan nevek szerepeltek, amik mellett a végzés éve 2012 volt, vagyis ezek a mostani hatodévesek az egyetemen, még nem végeztek, de amint végeznek, már mennek is. Hát, ezek a jóképességű gyerekek se fogják kivenni az epekövemet öregkoromban. Amíg írtam fel magam, odajött egy fiú, és elmondta az ügynökség képviselőjének, hogy nem ő az orvos, hanem az anyukája, akinek van egy gyermekgyógyász, meg még vagy öt másik szakvizsgája, egy gyermekgyógyász és egy természetgyógyász magánrendelése, de most már inkább disszidálni szeretne, mit ajánlanak. Hát azért ez elég aggasztó. Remélem, a szemészem még legalább április 10-éig Magyarországon marad, mert akkorra van hozzá kontroll időpontom.
Szeretném leszögezni, hogy ezekre én kizárólag hobbiból járok, mivel a férjem nem akar disszidálni jelenleg, és nekem sem sürgős, viszont szeretek képben lenni a lehetőségekről, valamint a regisztráltak között kisorsoltak egy iPadet, de nem nyertem meg sajnos.
Something rare is precious
"Csukott ajtó mögött ül mindig, sokszor van irodán kívül, nem tudni róla semmit. Az a baj a titokzatos főnökkel, hogy akkor sem elérhető, ha gond van. Erőltessünk magunkra nyugalmat, és kezdjük el figyelni a főnököt, akár egy tudós egy titokzatos őserdei állatot." (Használati utasítások főnöktípusokhoz a Díványon.)
Rendben, mostantól követni fogom a Filozófust* egy kamerával tébolydaszerte. És narrálom is majd, David Attenborough modorában. Akkor sem fogom persze kiismerni, de legalább megnyerek vele valami filmfesztivált, az egészen biztos.
*Ő igazából nem klasszikus titokzatos, inkább egy ritka, kevert típus.
Girl with a digital camera
Rendben, tudom, hogy ez nem tumblr, de ez milyen jó már. Innen.
The trouble with eating Italian food is that five or six days later you're hungry again
Ezenfelül, mert az élet egy folyamatos örömforrás, voltam főzőtanfolyamon is a Makifood főzőiskolában, azzal kapcsolatban pedig az a disclaimer, hogy ingyen mehettem oda, hogy cserébe írjak róla a blogomon. A Lucia is volt ugyanebben a főzőiskolában valami furcsa japán... valamin, de én akkor nem értem rá, így én az olasz tanfolyamra mentem, úgyhogy képzelhetjük a meglepődésemet, amikor pontosan ugyanazok a nyers rákok vártak tisztításra, mint amiket ő is tisztított. Eleinte kissé nyűgös is voltam, mert egyrészt álmos voltam, másrészt úgy tűnt, a séf, aki egy olasz fickó, maga is álmos, és semmi kedve főzni, és nekem se volt. Ráadásul félig angolul, félig magyarul elkezdett minket faggatni arról, hogy mit tudunk az olasz konyháról, mi a különbség az észak-olasz és a dél-olasz ízek között, én meg semmit sem tudok. Meg is mondtam, hogy semmit nem tudok, de nem küldtek haza.
Azért itt elmondom az Olaszországgal kapcsolatos kulináris élményeimet. Első. Kiskoromban (13 körül?) egynapos buszos utazás Tarvisióba, ahol egy piac volt, ahol olcsó bőrkabátokat árultak. Kaptam bőrkabátot, meg totál lenyűgöztek a hegyek, mert azelőtt még nem láttam akkora hegyeket. A Magyarországról magunkkal hozott szendvicseket ettük. Másodszor Velencébe utaztunk anyukámmal meg húgommal, szintén egynapos buszos kiránduláson. Velence szép volt, és hazafelé megálltunk valami beachen is egy félórára. A Magyarországról magunkkal hozott szendvicseket ettük. Kétszer utaztam Alitaliával, egyszer New Yorkba, egyszer pedig Athénba, mindkét alkalommal Rómában szálltunk át, New Yorkba menet elvesztették a csomagunkat, de három nappal később megérkezett. Nem emlékszem, milyen kaját adtak a gépen. Egyszer pedig 3 napot töltöttünk Nápolyban húgommal, amikor is végig szakadt az eső, ettünk valami felejthető pizzákat, meg egy túl édes csokifagyit, azonban ide kapcsolódik az egyetlen valamirevaló olasz ételélményem, az pedig a szállásunkon kapott reggeli, amit a két nagyon kedves homoszexuális tulajdonosfiú szervírozott és az almatortát ők maguk sütötték.
Összességében, nagyon szeretem az olasz konyhát, a tésztákat, a rizottókat, a pesztót, mindent, amiben bazsalikom, rukkola, paradicsom vagy sajt van, de hogy nem az olaszoknál szerettem meg, az biztos.
Ezután elkezdtünk főzni, és elég hamar belejöttünk. A séf is, meg mi is. A menete az úgy történt, hogy a séf, akit amúgy Patricionak hívnak és mexikói, megcsinálta a receptet nagyon kis adagban, mi megkóstoltuk, aztán párokban elkészítettük magunk is a rendelkezésre álló hozzávalókból. Az első fogás csillis garnélarákok voltak, úgyhogy hamar azon kaptam magam, hogy nyers rákot pucolok. A rákokat azután megsütöttük olívaolajon, fokhagymával, chillivel meg tejszínnel, és megettük. Patricio azt mondta, hogy ez a nagymamája receptje. Elég finom lett. Nem tudom, most akkor olasz vagy mexikói-e a nagymamája, de a rákok szempontjából ez végülis mindegy volt már akkor*.
Ezután pesztós-kecskesajtos pirított kenyeret készítettünk, na, az annyira finom volt, hogy azért már önmagában érdemes volt odamenni. Mondom, én imádom a barna kenyeret, az olívaolajat, a bazsalikomot, a rukkolát és a kecskesajtot, és ezen nagyon nem is volt más. Némi fenyőmag. Nagyon fincsi volt és fél perc alatt kész.
Utána még főztünk gombás rizottót, ahol Hajnalka, aki eljött velem, rengeteg újdonságot tudott meg a rizottókészítés fortélyairól, ami azért meglepő, mert ő rendszeresen és igen profi módon főz rizottót, de úgy, hogy húsleves alaplét használ hozzá, amit ő maga főz húsból és fagyaszt le önkezével kis adagokban a rizottóhoz. A rizst az olaszok al dente eszik, ezen elég sokat röhögtünk, hogy tudniillik Patricio szerint már rég készen volt a kaja, de mi még mindig azt mondtuk rá, hogy nyers, a mi verziónkra meg ő fintorgott, mert szerinte túlfőztük. Amúgy mind a kettő nagyon finom volt, mondjuk amiben ennyi vaj van meg parmezán, ott sem lehet szerintem nagyot hibázni. És volt még kukoricadarából készült palacsinta szárított paradicsommal és sajttal, az sem volt rossz. De a második legfinomabb dolog a kecskesajtos szendvicskék után a limoncello krém volt, ezt mi már nem főztük meg, hanem csak Patricio elkészítette nekünk, megmutogatta, mit hogyan kell, majd elfogyasztottuk. Isteni volt.
A recepteket megkaptuk kinyomtatva, a kajákat többségében megettük, bár mindet nem bírtuk felfalni. Összesen 3 órás volt a program, ezalatt megfőztünk 5 receptet, ezek közül néhányat kétszer (mert egyszer Patricio, egyszer mi). A séf jó fej volt és aranyos, csomót viccelődött, de azért odafigyelt, hogy mit művelünk, megdicsért, kijavított. Angolul beszélt többnyire, vagyis félig magyarul, kb. "és amikor olívaolaj forró, then you put gomba in it, and after that you add some tejszín". Két asszisztens csaj volt jelen, akik többször felajánlották, hogy tolmácsolnak az angolul nem tudóknak, de erre nem volt szükség, mert mindenki tudott a jelenlévők közül.
A BGF tankonyhájában volt mindez, ami meg tényleg úgy néz ki, mint az akciófilmek üldözős jeleneteiben a konyhák. És tök jó nehéz fém serpenyők vannak, olyanok, amikkel ha leütsz valakit, az tényleg elveszti az eszméletét. Nem, ezt nem próbáltuk ki.
*Lapzárta után megtudtuk, hogy Patricio félig olasz, félig mexikói, így feltehetőleg mindkét országból van nagymamája.
It's been a long, cold, lonely winter
Előtte meg, mármint mielőtt Londonba utaztam volna, Sopronba utaztam, és legyalogoltam a szokásos körömet Brennbergben, ahol hó volt. Hó. Így nézett ki. Sopron összes többi részén plusz 10 fok volt és napsütés.
Utána két napig izomlázam volt, ami elég elkeserítő, tekintve, hogy 16 km-ról beszélünk elhanyagolható szintemelkedéssel. Van egy útszakasz, a Mukk felé, ahol minden egyes alkalommal, amikor arra járok, nordic walking-botos emberek jönnek szembe, és most láttam kiírva, hogy ez sífutópálya, nyáron nordicolásra ajánlott. Ezenkívül a vasfüggöny túraútvonal (ami az az út, amelyik az osztrák-magyar határon megy és végig nyírfák vannak, mert régen az volt, hogy fehér törzsű fákat ültettek az országhatárokra, hogy a levegőből lehessen látni, hol van a határ), szóval az út része lett valami zarándokútnak, ezért most km-enként nagyonszép csillivilli táblákon ki van írva, hogy még hány km Mariacell gyalog. Elég jó. Mármint, nagy híve vagyok a gyaloglásnak, bármilyen céllal is történjen.
Az orchideás könyvet olvastam útközben, ami egy riportkönyv, úgyhogy be is lelkesültem, hogy riportkönyvet kell mégiscsak írnom Brennbergbányáról. Küldjetek pénzt. A férjem szerint kevés embert érdekelne egy ilyen könyv, de ez engem nem zavar.
Ja, mert szabin voltam egy hétig, és ezalatt csak háromszor kellett bejönnöm a munkahelyemre és egyszer a mellékállásomba és ezért érek rá ennyire utazgatni a Brennbergbánya-London tengelyen. De már elmúlt.
I'm not dead, let's have dinner
Voltam Londonban, mert ott volt dolgom, de ha már dolgom volt, kinéztem, hogy mikor van valami jó koncert, volt is Laura Marling, úgyhogy összekötöttem ezzel, meg találkoztam húgommal, sétáltam parkban, ahol már nyílik egy csomó nárcisz meg kikerics, meg elmentem a Baker street 221/b-be, ha már egyszer rajongó vagyok. Ez a Sherlock Holmes-múzeum, nagyon klassz, de mondjuk ne számítsatok tőlem objektív, visszafogott véleményre, kívülről pont ugyanúgy néz ki a ház, mint a filmben, és amikor bemész az ajtón, akkor ott van az a lépcső, amin a filmben gyakran szaladgálnak, én már attól készen voltam, hogy "OMG!!!! a lépcső!!!".*
Azt hiszem, négy szintes a ház, az alsó szint a viktoriánus ajándékbolt, ahol Arthur Conan Doyle műveit, ólomkatonákat, pipát, kalapokat, meg effélét árulnak, a többi szint pedig be van rendezve úgy, mint Sherlock Holmes lakása, fotelek, hegedű, kandallópárkány, és mindenhol a használati tárgyai, nagyítók, dokumentumok, stb. Folyton emlékeztetnem kellett magamat, hogy ez nem olyan, mint pl. a Freud-múzeum, hogy tényleg ott van az a kalap, amit Sigmund Freud tényleg viselt és ezen a kanapén analizálódtak a neurotikus menyecskék, mert ebben a fotelben nem ült igazából Sherlock Holmes, mivelhogy ő nem létezik, hanem kitalált személy. A szomszédban Mrs. Hudson vendéglője van. Csináltam pár igen homályos képet a telefonommal, de azért felteszem, hogy lássátok, hogy tényleg ott jártam.
A koncert is tetszett, a sok-sok szomorú énekesnő közül, akiket az L. szokott ajánlgatni, Laura Marling lett az, akinek meg is jegyeztem a nevét és már 3 album óta a kedvencem. Ülős koncert egy viszonylag kisméretű helyen, nagyon-nagyon természetes és közvetlen hangulatú volt, jó fejek, aranyosak, viccesek és mindenféle megjátszástól mentesek voltak (Laura, meg a zenekara is), és nekem ez nagyon bejött. Két dologtól tartottam kicsit, egyrészt, hogy Laurának élőben nem olyan szép a hangja, mint lemezen, mert ezt sose lehet tudni ezeknél a nőknél, másrészt meg, hogy unalmas lesz, ezzel szemben az első három szónál hallottam, hogy jesszusom, de szép hangja van, és egyáltalán nem volt unalmas. Játszott sima egyszál-gitáros számokat, meg zenekarral is. A zenekaros számai engem az öreg Joni Mitchellre emlékeztetnek, amikor már nem volt olyan szép szoprán hangja, ellenben izgalmasabb, mélyebb és erőteljesebb számokat írt. Igen, tudom, én is röhögtem azon, hogy Laura Marling harmadik albuma "sokkal sötétebb, keményebb és erőteljesebb". (A How I met your mother-ben mondják ezt, és azt hiszed, hogy valami kemény rockról beszélnek, és aztán kiderül, hogy Norah Jonesról). Egy, a koncerten készült videót teszek be, nyilván nem valami szuper minőségű, ellenben pont ott voltunk.
Ingyen laktunk hotelban, ugyanis amikor legutóbb Londonban voltunk, 2010 őszén, akkor igencsak elégedetlen voltam a hotellal, overbookoltak és áttettek minket egy másik, sokkal messzebbi hotelba, meg hideg volt és undokok voltak és rossz irányba igazítottak útba a recepción, és ezt megírtam a tripadvisoron, és erre írt egy emailt a manager, hogy ezer bocs és hadd adjanak egy éjszakát ingyen, vigasztalásul. Gondoltam, mekkora hülyeség, miért mennék el egy napra Londonba, és miért mennék olyan hotelbe, ahol nem éreztem jól magam? Most meg pont egy napra mentem, úgyhogy írtam nekik, hogy áll-e még az ajánlat, és visszaírtak, hogy igen, jöjjek nyugodtan az ingyen éjszakámra. Klassz. Most nem volt hideg és normálisak voltak és nagy szobánk volt.
Persze, így is elköltöttem egy rakat pénzt, mert London rettenetesen drága, plusz venni kellett Camdenben csipkeruhát, meg Body Shopban testápolót, meg Accessorize-ban esernyőt. Vásárlás szempontjából eléggé globalizációellenes nézeteket vallok és nagyon szeretem, hogy még a mai világban is vannak olyan dolgok, amiket nem lehet mindenhol kapni, csak bizonyos országokban vagy helyeken.
Londonban ezúttal kedvesek és közvetlenek voltak az emberek, sütött a nap, nárciszok nőttek a parkokban, és ez még így két napra is nagyon-nagyon jólesett az itthoni több hónapos reménytelenség után. De most komolyan, én azzal töltöttem a januárt és a februárt, hogy gonosz, frusztrált, kelletlen ügyintézők, asszisztensnők és ápolónők próbáltak undokul lepattintani, ennek csak a tizedét írtam le ide, de nagyjából heti háromszor fordult elő az, hogy állok piros kabátban és egy asszony magyarázza az apehnél, a bankban, a bérosztályon, vagy az egészségügyben, hogy takarodjak onnét, mert nem vagyok benne a gépben vagy hasonló. Már komolyan elgondolkodtam azon, hogy a piros kabátommal van valami baj. És amikor nem ez volt, akkor meg a sok reménytelen, feketébe vagy szürkébe öltözött, szomorú emberrel utaztam a koszos bkv-n, akiknek a fele hajléktalan, akik részegek voltak vagy üvöltöztek egymással vagy nejlonzacskóból ették a káposztát és nem tudtam, mikor kapom el a rühöt, a tetűt vagy az influenzát, szóval nagyon remélem, hogy tavaszra azért ez a nyomorult város is képes lesz egy kicsit regenerálódni, mert ez így nem állapot. És ezt most nem azért mondom, mert ebben az országban már nem lehet élni se, tudom, hogy London is tele van őrültekkel meg bűnözéssel és ott is elkaphatod a metrón az influenzát (hát, a rühöt azt nem tudom), de mondom, a reménytelenség üdítően hiányzott.
*A félreértések elkerülése végett: tudom, hogy Sherlock Holmes nem egy sorozatszereplő, hanem könyv, és még abban sem egy fiatal, imádnivaló Aspergeres csávó, hanem egy középkorú, viktoriánus detektív kockás sapkában (habár megjegyzem, a tipikus sapkát nem A. C. Doyle találta ki, hanem későbbi korok.) Valamint a sorozatot nem a Baker street 221/b-ben forgatták, a valóságban a Baker street-i szobák sokkal kisebbek is, mint a sorozatban, bár nagyjából ugyanúgy vannak berendezve. Mondjuk koponya pont nem volt a kandallópárkányon. Szóval igazából nem azon a lépcsőn szaladgálnak, hanem egy pont ugyanolyan lépcsőn, és Watson blogját se John Watson írja, hanem a BBC marketingesei, de ne engedjük, hogy ez összezavarjon, reality is overrated.
Oh, no, space monkeys are attacking!
Lucy Liu lesz Dr. Watson a CBS Sherlock-sorozatában, ami a BBC-sorozatnak ugyan állítólag nem a remake-je, de azért modern környezetben játszódó Sherlock Holmes-sorozat.
Eddie Izzard megmondta már rég ebben a zseniális standup-ban.
And also I can kill you with my brain
Lam: - Többet kéne innunk. Emlékszel, két éve nyáron, amikor annyit ittunk, milyen jó volt.
isolde: - Igen, az klassz volt... De azóta megkomolyodtam.
Lam: - Nem, már akkor is komoly voltál.
Basszus, azt hittem, akkor még bohém voltam és felelőtlen, több százezer forint mínuszban volt a számlám és Got The Blues For Red volt a körömlakkárnyalatom.
Na jó, valójában már oviban is komoly voltam.