My baby don't care for shows

Megnéztük a Lány, kertben c. darabot, amit Bozsik Yvette rendezett önéletrajzi ihletésből, jó volt. Tudjátok, van az a jelenség, hogy ha az ember nagyon ritkán jár moziba, akkor nagyobb az esélye, hogy tetszik neki a film, mert maga a moziba járás, filmnézés élménye megdobja, plusz nem látott egy csomó sokkal jobb filmet abban az évben viszonyítási alapként, és nem tudja, hogy van jobb is. Ugyanígy aki nagyon ritkán olvas, az ha mégis elolvas egy könyvet, nagyobb eséllyel tetszik neki. Nem tudom, mennyire bizonyított ez az elmélet, mindenesetre mi olyan népek vagyunk, akik ritkán járnak színházba, és nekem majdnem mindig tetszik, amit nézünk, szóval lehet benne valami.

A Lány, kertben különben nagyon más, mint amire számítottam, mert pörgős, színes, börleszkes, filmszerű, látványos, kissé zűrzavaros, táncolnak benne, énekelnek, néha beszélnek is meg fotóznak, vetítik a Bozsik Yvette leánykori fotóit és van Szabó Győző meg Nina Simone. Nagyon klassz a főszereplő lány, ahogy sosem feltűnő, de végig jelen van és közben felnő a színpadon. Szerintem túl szájbarágós az, amikor a fotókat vetítik, meg amikor ki van írva, hogy "1986 Szkéné színház", jól van, kevesebből is megértettem, hogy Bozsik Yvette életéről van szó, de azért oké. Még amikor vettem a jegyet, olvastam valami kritikában a fanyalgást, hogy Bozsik önmagáról szóló előadást készít és ez rossz szájízt okoz, nos, én blogokhoz vagyok szokva, én ugyan nem találom szokatlannak, ha valaki a saját történetét meséli.

Kapunk egy régi Ellenfény-számot, amiben a darabról írnak, úgyhogy hazafelé a villamoson végig azon röhögünk. Én kérek elnézést, amiért kisvárosi suttyó prolilány vagyok, mindemellett engem az ilyen mértékű modorosság felettébb szórakoztat.

"A honnan és a hová, és persze az útközben Bozsik féktelen tempójú előadásának főszereplője. Nem követünk pontos kronológiát, a történet nem ledaráltatik, hanem a szemünk előtt alakul: az események hol borzongatóan különös látomásba csapnak át, hol pedig egy artisztikus futam koppan nagyot a hajdan volt valóság kemény betonfalán. Keserű szembesülések, feloldott és feloldhatatlan indulatok, máig kísértő rémképek és kalandos élménnyé szelídült traumák közt szlalomozunk a rendező-koreográfus nyomában."

Meg kell tanulnom így írni, ezt különben hol tanítják?

I don't know about you, but I need some chocolate

Persze, van, amikor az ember egy-egy alkalom erejéig nosztalgikusan visszanyúl a fiatalkori problémamegoldó stratégiáihoz, de azért az előbb magam is elcsodálkoztam, hogy meg bírok enni egy tábla egészmogyorós milkát tíz perc alatt.

Ezért tart itt ez az ország

Például azért is jó túlvállalni magadat, mert amikor az egyik, múlt hónapban elvégzett plusz melóról kiderül utólag, hogy ja, ezt nem fogják kifizetni egyáltalán, akkor még mindig van remény, hogy a többit esetleg ki fogják. Jobban meg kéne válogatnom a munkaadóimat.

Comrade, there's a man there who says he's an alien

Sajnos az uborka (amit végül dB vett nekünk Bécsben a piacon, bizony, kedveseim, Bécsből hozatom a sósuborkát) elfogyott, mire a vodkához értünk, de azért megfelelően keleteurópai volt a hangulat, kiderült, hogy hatnál több ember is elfér a konyhánkban és Lucia kiválóan passzol a tűzhely és a polc közötti kis mélyedésbe. Megnéztük a grúz filmet, ami úgy kezdődik, hogy Vova hazaér a melóból, de az asszony leküldi kenyérért, majd őt meg egy járókelőt leszólít egy másik galaxisból jött ember, véletlenül megnyomnak egy gombot a kezében tartott furcsa eszközön, és ettől a Pluke bolygón találják magukat, ami egyáltalán nem rázza meg őket, hanem egykedvűen tudomásul veszik. A bolygó egy hatalmas sivatag, amelyben rozzant emberek közlekednek rozsdás repülő vasakkal és társadalmi berendezkedésük van, amely szatirikus tükröt állít a sajátunk elé.
Később kinekteztünk, meg felkopogott az alsó szomszéd, meg kiderült, hogy a mr.a nagyjából mindenkit ver mozis trivia játékban, vagy jól tippel, és amikor azt hittük, hogy elfogyott a vodka, akkor kiderült, hogy az L. mindig tart magánál fél üveg Nemiroffot arra az esetre, ha befagyna a szélvédő.

Feelings are intense, words are trivial

Mondjuk amikor sétáltam hazafelé a napfényben, két kézzel magamhoz ölelve cipeltem a kölcsönkapott csillivilli kávégépet és a fülhallgatómban Tori Amos épp azt énekelte, hogy all I ever wanted, all I ever needed is here in my arms, akkor azért kicsit megálltam röhögni.

Hey remember that time when my favorite colors were pink and green

Néha az emberek azt csinálják, amit mondok, máskor meg nem, és ez kizárólag attól függ, hogy rajtam van-e a szemüvegem. Szuperfegyver. Elképesztő. Valamint még az történt, hogy nem megyünk Amerikába egy évre, bár szerettünk volna. Azért ne essünk kétségbe, leszek még Kaliforniában housewife. Vagy más. Vagy Brennbergbányán. Figyeljetek csak.

Ez a kétezredik bejegyzés ebben a blogban.

Happiness comes in small doses folks

Először is, bementem reggel dolgozni, és közölték, hogy többet nem lesz kávé az osztályon, mármint az a fajta rendszer, hogy beadunk pénzt a közösbe, abból veszünk kávét, amit a presszó típusú géppel megfőzünk, az megszűnik, aki akar, hozzon be magának nescafét és melegítsen vizet és igya azt, ettől teljesen kiborultam, és könnybe lábadt szemmel közöltem, hogy én akkor nem fogok ide bejárni, mert azt nem várhatják tőlem, hogy bejárjak egy olyan helyre reggelente, éveken át, ahol nincsen kávé és bár vészhelyzetekben nagy segítség tud lenni a nescafé 3 az egyben, azért azt nem gondoljuk komolyan, hogy életvitelszerűen fogyasszam. Úgy eldöntötték nélkülem, hogy meg sem kérdeztek. Halál komolyan megfordult a fejemben, hogy átkérem magam másik osztályra, ha itt ilyen team van, akik még a kávéban sem tudnak megegyezni. Mindegy, ezt előadtam drámaian, akkor megegyeztek egy alternatív megoldásban, úgyhogy egyelőre lesz kávé. Nem, nem gondolom, hogy ebben bármi kóros lenne, az ember ragaszkodjon az élet apró örömeihez, ami esetemben normális kávé reggelente. Ööö, két normális kávé, mert egyet iszom otthon, egyet bent. És persze, kibírtam volna, ha megszűnne a benti kávé, mindazonáltal ne legyenek illúzióink, onnantól nem lettem volna kedves azokkal, akik ezt tették velem.

Másodszor meg írtak az Illytől, hogy lehet, hogy küldenek egy Francis Francis X7-est, persze, csak egy hétre kipróbálásra, but still. Gyanítom, hogy ez ugyanaz a trükk, amikor a dealeredtől megkapod az első adagot ingyen, utána úgyis kialakul az olyan mértékű sóvárgás, hogy megveszed magadnak az anyagot akármennyiért. Persze, elképzelhető, hogy túl sokat foglalkoztam az addikciók szakirodalmával az utóbbi napokban, de azért magamat ismerve gondolhatjuk, mekkora sírás lesz a vége, amikor majd vissza kell adni. Kivéve persze, ha nem tetszik, végülis még csak képen láttam. Meglátjuk.

További nehézsége az életnek, hogy nem lehet sós uborkát kapni, mégiscsak meg kellett volna vennem Bécsben a piacon, és így mit fogok adni a bloggereknek, amikor jönnek hozzánk nyolcvanas évekbeli grúz scifiparódiát nézni? Sajnos nem lehet kapni jó uborkát sem, mert nem most van az uborkaszezon, így el sem tudom készíteni, bár egyszerű. Hogyan fogunk így sós uborkát harapni a vodkához a keleteurópai panelrengetegben. És gondoltam még, hogy csinálok grúz töltött lepényt, azaz hacsapurit, de kiderült, hogy ez az az étel, amit még chiliesvanilia is elrontott, ráadásul egy egyszerű étel, én pedig sosem tudtam egyszerű ételeket elkészíteni, emlékezzünk csak a sztrapacskámra. Mindegy, max kapnak sonkás zsömlét, az még megy.

Szerinted a presszógép az magyar?

Kép innen. És azt tudtátok, hogy az Illy céget bizonyos Illy Ferenc könyvelő alapította, miután hazajött az első világháborúból? Pechünkre Trieszt addigra már Olaszország lett, ezért onnantól Francesco. És (update) mint olvasónktól megtudtuk, a hazai Illy-nél jelenleg is dolgozik Ferenc távoli rokona. (Nem, nem fizet nekem a reklámért az Illy, sőt, még egy kávégépet se küldtek tegnap óta, csak gondoltam, ez érdekes trivia.)

Mostan színes kávégépről álmodom

Az a helyzet, hogy amikor a szexuális diszfunkciókról szóló oktatóanyagot írtam, akkoriban pajzán gondolataim voltak állandó jelleggel, most meg egy pár napja az addikciókról kell írnom, és azóta rajtam van teljesen az addikció pokla, mindjárt elmesélem, mi módon, csak először még annyit, hogy a harmadik téma, amiről írnom kell, az a pszichózis lesz, nem tudom, bekattanok-e majd, vagy mi várható.

Tehát elkezdtem írni az addikcióról szóló anyagot, és akkor mintegy másfél óra után azt vettem észre, hogy megőrülök csokoládéért és mindjárt felállok a munkahelyemen és kimegyek a boltba és veszek huszonöt tábla mogyorós milkát, szerencsére ekkor bejött Tudós fedőnevű kollégám, behozott egy hatalmas doboz Merci csokit és adott belőle egyet, majd közölte, hogy a többit most ismeretlen helyre rejti a szobájában. Végül hatalmas szenvedés árán legyőztem az ellenállhatatlan késztetést, hogy átkutassam az összes fiókját, és csak forró csokikat ittam az automatából, amit amúgy sose szoktam. A craving-en (sóvárgás) kívül a másik érdekes jelenség, hogy a függőknél a függőséggel kapcsolatos tárgyak, helyek (conditioned cue-k)  is kiváltanak kondicionált válaszokat, és ez lehet droggal ellentétes vagy drogszerű válasz is. Mondok egy példát, junkie meglátja a tűt, azonnal elvonási tünetei lesznek, a másikra példa, hogy junkie meglátja a tűt, azonnal a heroinhatásra távolról emlékeztető, csak persze sokkal enyhébb tünetei lesznek, némi jutalomérzéssel párosulva. Ezzel kapcsolatosan azt vettem észre magamon, hogy szeretem a fitnessterem honlapját nézegetni, valamint a naptáramban mindig papíron is benne van a jövő heti órarend, és néha kinyitom és csak úgy megnézegetem és ez némi jutalomérzéssel párosul. Drogszerű válasz. Ma pedig az történt, hogy kaptunk ajándékba külföldiektől zselécukrot, és zseléaddikt lettem azóta, pokol, egész nap csak a zselére tudok gondolni, ott van kint a zselé a konyhában a kis dobozában, kell nekem a zselé. Még több zselé. És mi lesz, ha elfogy?? Honnan fogunk utánpótlást szerezni, amikor ez külföldi zselé?? Hatalmas önuralomról teszek tanúbizonyságot. Komolyan.

Egyébként jól vagyok, 29 napja nem veszek ruhákat, és igazából egy biciklire vágyom mostanában. Meg persze megőrülök egy piros Francis Francis X7-esért, de ebben végképp semmi kóros nincsen.

Just like the rest of human race who've done it without complaining all the way

Az elmúlt egy hónapban egy fokkal kevesebb munkám volt az osztályon és ehelyett olyanokat csináltam, hogy munkaidőben csináltam posztert kongresszusra, meg munkaidőben értelmeztünk adatokat meg olvastam cikkeket meg írtam a következő cikkünket (ez is a munkám része, nem azon lelkendezem, hogy fusiztam munkaidőben, hanem, hogy munkaidőben végezhettem a munkámat és nem kizárólag otthon hétvégén), mindenesetre a végére egész jól lettem és megszerettem az embereket, mint olyat. Nahát, ez fog most elmúlni jövő hónaptól ismét egy átmeneti időre. (Mert áprilisban sokkal többet kell dolgoznom, mint márciusban és mint amennyi a normális lenne). Kár. Amikor pénteken délután gyalog mentem a mozgásterapeuta képzésre, hátizsákomban frissen vásárolt kelesztetlen krumplispogácsa a grúz pékségből* meg Cserpes karamellástej, gyalogoltam a Dunaparton a napsütésben és bár az mp3 lejátszóm egy ideje elromlott és csak random sorrendben hajlandó számokat lejátszani, most egészen klassz kis playlistet állított össze nekem, már egészen emberformának éreztem magamat. Jó lenne, ha valahogy szervezettebb, átláthatóbb lenne a munkám, nem az, hogy kevésbé sokrétű, mert szeretem, ha sokrétű, hanem mégis kevésbé kiszámíthatatlan lenne a rendszer és kevésbé kibírhatatlanul kiszámíthatatlanok a benne élő emberek. Hát, ez asszem nem itt lesz és nem mostanában.

Mindenesetre a rinyálást azt még február végén befejeztem. Ugyanis akkor épp rosszul éreztem magam, mivel nagyon sokat dolgoztam és nem volt pénzem, se időm, és mindenfélével frusztráltak a munkahelyemen, és nagyon szerettem volna együttérzést kapni az emberektől, ezért mindig panaszkodtam, hogy sajnáljanak. Együttérzést, sajnálatot, akármit, nekem az esett volna jól, hogy azt mondják: "ó, te szegény, ez valóban nagyon nehéz lehet". Ezt az emberek nem mondták soha. Ehelyett olyanokat mondtak a panaszkodásomra, hogy mit sírok, másoknak sokkal rosszabb, meg hogy teljesen alaptalanul sírok, hiszen mindenem megvan, nem is igaz, hogy nincs pénzem, hiszen most voltam Londonban, arra bezzeg volt, akkor biztos van is,  teljesen jogosulatlanul érzem magam rosszul, amikor egészséges vagyok és olyan munkám van, ami érdekel, nem aktákat tologatok, tessék ennek örülni, valamint én tehetek arról, hogy most itt vagyok, hiszen én választottam ezt a szakmát, ezt a várost és ezt a munkahelyet is, akkor meg ne sírjon a szám, illetve megharagudtak rám és nehezteltek, amiért panaszkodom ahelyett, hogy az ő panaszkodásukat hallgatnám együttérzőn, vagy vicces történeteket mesélnék.

Mindenkit a bajaimmal traktáltam, abban a hitben, hogy ha eleget és elég súlyosan és meggyőzően panaszkodom, akkor majd meg fognak sajnálni és meg fognak vigasztalni és együtt fognak érezni. Hát nem. Akkor egy darabig azon dühösködtem, hogy manapság már kiveszett az emberekből minden együttérzés, people, what a bunch of bastards, bezzeg amikor zokszó nélkül higgadtan dolgoztam és szemem se rebbent, akkor jó volt velem lenni, de amikor panaszkodom, az már nehéz, mi? Köcsögök. Aztán meg azon szomorkodtam, hogy velem eleve sose éreznek együtt a mégoly jó szándékú emberek sem, mert vagy nem látszik rajtam egyáltalán, hogy szarul vagyok, vagy valahogy rosszul prezentálom, nem vált ki együttérzést, nem tudom olyanformán előadni, csak hiteltelenül vagy idegesítően. Ez egy képesség(hiány), valamiért képtelen vagyok felkelteni az emberekben azt a motivációt, hogy meg akarjanak vigasztalni, hiába jártam 150 óra önismeretbe, ez nem lett meg. Aztán valamikor rájöttem, hogy felváltva dühös lehetek én magamra, amiért nem tudom az emberekből kinyerni az együttérzést, illetve rájuk, amiért nem adják ide, de az eredmény mégiscsak az, hogy nincs és kész, és akkor valahogy felfogtam ezt és abbahagytam a rinyálást. Ha nem lehet pisztáciafagyit kapni, akkor akárki is a hibás, a vége csak az, hogy nincs és kész. Nem lehet kapni. Nincs, hát nincs, akkor nem eszünk pisztáciát. Erre így rájöttem és akkor abbahagytam. Érdekes volt. Kíváncsi vagyok, mikor kezdem újra.

*A grúz pékségnek most lettem még csak az elkötelezett rajongója, olyan krumplispogácsa van, amilyennek én ismerem a krumplispogácsát, az a tömör, sós, lapos kis korong, és egyféle kenyér, az is tömör, lapos, nem morzsálódós, és klassz kicsi diós meg kakaós csiga. Nagyon finomak, olyan igaziaknak tűnnek. Egy nagy kemence van a helyen (Mester utca és Páva utca sarok) és ott süt mindenfélét a fiatalember, és tényleg hajlamos vagyok elhinni, hogy teljesen komolyan ott sütik őket, lisztből, nem fagyasztottból vannak vagy instantból vagy ilyesmi.

One thing I can tell you is you've got to be free

Én ugyan nem vagyok kifejezetten egy megvilágosodott és az anyagi világra fittyet hányó típus, de tegnap rájöttem, hogy Zen-nek hívják a parfümömet, az mp3 lejátszómat és a szemránckrémemet is.

Általában nehezen tartok határidőket, ellenmindenfélét számonkérek a kollégáktól, hogy befejezték-e, leadták-e ezt vagy azt, főként közös munkákat, néha mást is, és amikor véletlenül épp nem csinálom, akkor jönnek a kollégák és számonkérik rajtam, hogy miért nem kérem őket számon.

But the truth is that you've never needed someone to comfort you

Elővettük az első Laura Marling-albumot most így tavaszra, ez a kis dal a kedvenc számom. Just like the rest of human race who've done it without complaining all the way.

A szokásos hétköznapi kalandjaim

Pénteken felébredtem a munkahelyemen ügyelet után, elmentem zumbára az edzőterembe, aztán konzíliumba a város másik végébe, ahová még előző nap hívtak, de abba a napba nem fért volna bele, aztán visszamentem a munkahelyemre megtartani egy olyan oktatást, amiért fizetnek, aztán hazamentem, összeszedtem a ruhákat, ismét visszamentem a munkahelyemre felvenni egy tesztet a kutatásba egy kontroll személlyel, akiről kiderült, hogy ismerem és anno együtt jártunk az Írókörbe, aztán elmentem Zsuzsi nénihez ruhákat cserélgetni, ahol kaptam sört, mézes mogyorót, csokis kekszet, két klassz gatyát, amilyet mindig is szerettem volna, meg alie táskáját, meg egy zakót, meg egy felsőt, meg egy övet, meg egy színes szoknyát Goából, és kevesebb ruhát hoztam el, mint amennyit vittem, és ez jó.

Másnap meg a táncművészeti főiskola tanára tartott nekünk Skinner releasing órát a mozgásterápiás képzés keretében, aztán megbetegedtem szerintem caliciban és betegen fetrengtem otthon. Ma meg már sokkal jobban voltam, de csak annyira, hogy befessem a hajamat és rávegyem a férjemet, hogy vágja le, meg végezzek némi házimunkát, meg egyek egy kis ropit, meg írjam a blogomat.

Miért nem haladtam az elmúlt három napban a megírandó könyvfejezettel című bejegyzésünket olvasták.

Azt írja ki a gmail, hogy nem elérhető, bocs, és we suggest trying again in a few minutes, a magyar gmail meg azt, hogy kérjük, próbálkozzon pár óra múlva.

Scientists trying to take over the world and scientists who twist innocent primates with computer-enhanced mind control

Az európai pszichiátriai társaság éves kongresszusa némely tekintetben erősen emlékeztet a Sziget fesztiválra, érdekesen öltözött népek között kell sorban állni a kajáspultnál, párhuzamos programok mennek sok helyszínen, amiket az ember bejelölget magának a műsorfüzetben, aztán nem jut el rájuk vagy csak a végére ér oda, mert ismerősökkel fut össze és dumál velük a kávézóban. Sajnos a zene nem olyan jó, szignifikánsan kevesebb fényt szolgálnak fel és csak hazamenős hetijegy van, de az legalább kétszer annyiba kerül.* Szexualitás, gén-környezet interakciók, helyes barista fiúk frissen őrölt kávéval**, nozológiai viták, felnőttkori ADHD. Hatalmas önuralmat gyakorolva végül egyetlen könyvet sem veszek, elkések a depresszió gyulladásos elméletéről***, megtudom, mi az a value-based medicine, kritikátlan mennyiségű Sacher-tortát eszem, valamint kiderül, hogy a tükörneuronjaink reagálnak-e kutyára****.

Lakást bérelünk Bécsben, mert olcsóbb, mint a hotel meg jobb is, konkrétan ezt, baldachinos ágyban alszom rózsaszín tapétával és pszichiáterekkel. Nem, a pszichiáterek csajok és másik ágyakban alszanak. Hétfőn meghív ebédre dB, kuszkuszt eszem egy piacon meg citromos szódát és nagyon süt a nap, egy másik napon meg ázsiai étteremben esszük a pszichiátercsajokkal azt a levest, amiben az asztalon főzheted meg a különféle felismerhetetlen ázsiai dolgokat poliptól a hínáron át azokig a dolgokig, amikre tényleg nem jöttem rá, hogy tofuból vagy pacalból vagy rizstésztából vannak-e.

Azon gondolkodom néha közben, hogy oké, egyszer egy ilyet is meg kellett néznem (mármint egy ilyen kongresszust) (persze, egy ilyen levest is), kicsit az az érzésem végig, hogy hobbiból vagyok ott, és hogy bár nem érzem magam rosszul, ehelyett sétálhatnék az erdőben is négynapos ünnepen négy napig. Vagy telefonálhatnék meg emaileznék a Húgommal, meg hentereghetnék a férjemmel, meg találkozhatnék a barátaimmal, akiket ezer éve nem láttam. Tágul a világképem és szélesedik a látóköröm, és számtalan, kifejezetten gondolatébresztő előadást hallok a tükörneuronos szekción meg a neuroimaging szekción meg a szociálpszichiátria - és filozófia szekción, de most komolyan, minek nekem még több gondolatébresztés, énnekem már annyira széles a látóköröm, mint az istennyila, aztán mégsincs macskám meg családi házam. Szkeptikus vagyok a lelkesedésemmel szemben. Szkeptikus vagyok a szkepticizmusommal szemben is. Én simán lehet, hogy így maradok és világéletemben ambivalens leszek a jelen munkámmal/karrieremmel kapcsolatban, jobb, ha megszokjuk.

Azon veszem észre magamat a végén, hogy most vagy én kerültem el teljesen a mainstreamet, vagy időközben nem figyeltem oda és az underground lett a mainstream, mindenesetre fikarcnyi előadást sem hallok klasszikus pszichiátriai témákról. Feltehetőleg engem valóban csak a pszichoterápia érdekel, az idegtudományok, meg a frissen őrölt kávé, de azért a kongresszus programjában is meglepően kevés az olyasmi, ami a pszichiátria tankönyvekben olvasható. Mittudomén, a bipoláris zavar gyógyszere terápiája, meg ezek. Talán mert ezeken a területeken viszonylag kevés újdonság történt az utóbbi időben, nem találtunk ki semmi átütőt. Ehelyett az egész kongresszus tele van transzkulturális pszichiátriával, más-e vajon a depresszió az arab világban meg hogyan szoronganak Indiában (erről nem tudok beszámolni, mert a transzkulturális pszichiátria a legkevésbé sem érdekel), emellett pici idegtudomány*****, ötletszerűen elszórt pszichoterápiás szekciók, meg mindenféle hülyeség posztereken, de olyanok, hogy popzene. Kraepelin itt lenne, tutira sírva fakadna.

*350 euró volt a regisztráció, arra onnan volt pénzem, hogy tavaly megpályáztam és megkaptam egy támogatást az athéni kongresszusra, de mivel ott gettóban laktam és átszállással repültem, maradt belőle pénz, amit egy kicsit kellett csak kipótolni. Plusz kaja meg szállás meg utazás, de Bécs nincs olyan messze. Mélyen lenézzük azokat, akiket befizet a gyógyszercég, aztán be se teszik a lábukat a kongresszusra három napig.

**A barista fiúk meg a frissen őrölt kávé egy gyógyszercéges standon voltak, a remek kávén kívül chai teát és forró csokit is adtak, reméljük, ettől még nem fogom gyakrabban írni a gyógyszerüket. A standon ki volt téve egy tábla, hogy ha az orvosi regisztrációdat Minnesota államban jegyeztetted be, akkor a hatályos szabályozás szerint a cég nem adhat neked semmit, azaz kávét és frissítőket sem, tehát kérlek menjél máshova és ne élvezd a vendégszeretetünket itt. Kicsit meglepődtem, tudniillik azon is, hogy van ilyen, meg azon is, hogy csak ott van az egész világon, nem volt egy lista országokról vagy ilyesmi. Szerencsére ez európai kongresszus, nem láttam szerencsétlen minnesotai pszichiátereket kávéért nyüszíteni a partvonalon.

***Tavaly nyomatta a Szendi pszinapszison, mármint az elméletet, most meg már a gyógyszervizsgálatokat hallottuk, hogy tudniillik pár gyulladáscsökkentő gyógyszer antidepresszívum mellé szedve javítja a depressziót.

****A tükörneuronok azok az idegsejtek, amik akkor is aktiválódnak az agyunkban, ha teszünk egy adott mozdulatot, meg akkor is, ha mástól látjuk ugyanazt a mozdulatot. Pl. mozgatjuk a szánkat, vagy nézünk valakit, aki mozgatja a száját. A kutatók (egy része) szerint ezek lehetnek a beleérzőképesség alapjai, vagyis ha valakit látunk szánalmasan a földön fetrengeni vagy boldogan ugrabugrálni, kicsit mi is érezzük ezekkel az idegsejteinkkel, milyen lehet a földön fetrengeni / ugrabugrálni. Vagy nem, mindenesetre ha száját mozgató embert nézünk, akkor aktiválódnak a szájmozgatós tükörneuronok, ha száját nyitogató-csukogató majmot, akkor is, de ha ugató kutyát, akkor meg már nem. Tudom, that's a problem that needed solving.

*****A "Therapeutics and neuroimagery" c. szekción rajtunk kívül még kilenc ember van, akik közül egy a technikus, négy előadó, és négy közönség. Ez egy több ezres kongresszus különben. Olyanokról van szó, hogy ha valaki konverziós zavar miatt nem tudja mozgatni a jobb kezét meg ha hipnotizálják, hogy ne tudja mozgatni  a jobb kezét, akkor fMRI-n az agyában teljesen más területek aktiválódnak, pedig az ember Charcot óta hajlamos lenne azt hinni, hogy ugyanazok. Meg hogy a kognitív viselkedésterápia hogyan hat az agyunkra, ami fMRI-n is látszik. Meg hogy skizofréneknek fMRI-alapú neurofeedback-kel megtanították szabályozni az insula nevű agyterületük aktivitását, és most azt tervezik, hogy megtanítják az akusztikus hallucinációkért felelős agyterületük aktivitását elnyomni, és akkor hátha kevésbé hallucinálnak. Na, hát azért azt megnézném.

This is a man's man's man's world

Az európai pszichiátriai társaság éves kongresszusának "szexuális funkciózavarok terápiája" szekciójában a hallgatóság 98%-a és az előadók 100%-a volt férfi, jellemzően a negyvenes-ötvenes korcsoportból. Az előadások témájukban mintegy 52 %-ban a merevedési zavart tárgyalták, 47,5 %-ban a korai magömlést, illetve ezek gyógyszeres terápiás lehetőségeit a helyi kezeléstől a per os szereken át a mechanikus segédeszközökig (azaz mit tegyünk, ha nem elég sokáig nem elég kemény). A szekció maradék 0,5%-ában volt szó a késői magömlésről, illetve csupán említés szintjén az ún.  nőkről, akiknek kéne valamit adni, hogy gyakrabban legyen kedvük hozzá, de az eddigi tabletták nem váltották be a reményeket. Részemről le voltam nyűgözve, szerényen üldögéltem kisszoknyámban, harisnyámban és csendben jegyzeteltem, nem vagyok annyira vagány, hogy a végén a hozzászólásoknál felálljak és elmondjam ezt.

Túlvállalja magát, aztán meg siránkozik

Épp egy vacsorán voltunk, előtte voltam masszázson meg szaunázni, teleettem magam libamájjal, kellemes este volt, langyos szél fújt, lassan előbújtak a csillagok, nejlonharisnyában voltam és már ittam némi pezsgőt is, és ilyenkor még a legfegyelmezettebb nő is fellazul kicsit és sebezhetővé válik és mindenféle dolgokra hajlamos meggondolatlanul igent mondani, akár adminisztratív feladatokra is.

'Cos IIIII'm evil

Itt a Conversation 16 klipje (The National, jönnek Szigetre, örülünk, megnézzük őket ott is), ez egy klassz dal, szeretem, a klip egynek jó, a csaj pedig (Kristen Schaal) Mel a Flight of the Conchordsból, amely utóbbiban nos, nem éppen az USA elnökét játssza. Vicces.

My name is Alice and I remember everything

Komolyan, ha még valaki* betegnek nevez, amiért szeretem a horror- és különösen a női főszereplős akcióhorrorfilmeket, én esküszöm kibelezem széttrancsírozom szitává lövöm lángszóróval porrá égetem megeszem az agyát kimarkolom a szemgolyóit és beletömöm a szájába lefűrészelem a végtagjait megfojtom a saját hajával jó, hagyjuk.

Valójában egy kedves kis rövid, ám edukatív előadást szoktam tartani arról, miért kifejezetten egészséges és adaptív a düh, a félelem, és az önhatékonyság kitalált történetekben való megjelenítése és átélése, amelyben korábban főként a tárgykapcsolatelmélet alapvetéseire támaszkodtam, újabban pedig a kultúrantropológia, a népmesék és a mentalizációs elméletek egyes elemeit is beépítem.

*Ezek egyébként szinte kivétel nélkül pszichiáterek vagy pszichoterapeuták.