Az olvasónaplómat meg ide költöztettem, és akkor most így írok egy-egy blogot blog.hu-n meg wordpress-en is, így lesz alkalmam összehasonlítani őket. Jó, tudom, hogy egy éve nem frissítettem azt a blogot kb, de minden elolvasott könyv címét elmentettem piszkozatban, hogy majd egyszer írok róluk, és ez így is lesz. Nyilván jobb úgy írni egy könyvről, hogy még friss az élmény, ugyanakkor az is nagyon érdekes, hogy pár hónap elteltével melyikre emlékszem, melyiktől van PTSD*-m és melyiket felejtettem el teljesen. Szóval akit még érdekel, az nyugodtan tegye bele a readerébe, vagy amit használnak az emberek a poszt-google-reader időkben.**
Egyébként szóljatok, ha valami nagyon zavaróan elveszett valamelyik blogból a költözésekkor - a freeblogba bejelentkezett kommentelők nevei nem jönnek át, ezt leszámítva nekem úgy tűnik, képek, linkek működnek, de nem néztem át az egészet.
*Poszttraumás stressz zavar.
**Update: azzal a lendülettel át is költöztem az oldreaderbe. Aztán most már elég legyen.
Hát jól van, akkor most ebben a szánalmas gyári sablonban fogunk addig nyomorogni, amíg nem lesz kész a másik. De csak mert meg akarom írni, hogy megjelent végre a Konzulváros, hosszú, ínséges hónapok várakozása után, és már csak pár nap és a kezemben lesz, éljen. Épp ideje lesz némi fikciót olvasnom így a kb. hatodik babás-szülős könyv után.
Voltam ma benn a munkahelyemen, munkaügyben meg papírokat intézni meg vérvételen. A laborleleteim továbbra is hallatlanul tökéletesek, részemről mindig nagyon meglepődöm, amikor kiderül, hogy semmi baj nincs sem velem, sem a magzattal, de komolyan, még vashiányom sincs, azt hittem, legalább a magas koleszterinszint valami figyelmeztető jel, hogy kevesebb édességet egyek, aztán utánanéztem és kiderült, hogy terhesen a magas a normális, és a túl alacsony is káros lenne. Ilyenkor már hetente kell CTG-re járni, ami magzati szívhang-ellenőrzés, és az is jó volt. Még jövő héten lesz egy ultrahang, izgi, remélem, minden jó lesz. Amúgy a 36. héten vagyok, ha valakit érdekel, és a 40. héten szokás szülni, pluszmínusz két hét. A 36. hét már nagyon kényelmetlen, három lépcsőfokon nem bírok felmenni, és nagyjából döntenem kell, hogy sokat enni akarok vagy rendesen lélegezni, mert a belső szerveim nem férnek el rendesen és rugdalja is őket két kis láb. Hát nagyon érdekes élmény továbbra is. Ja, és nem kapok levegőt az orromon (az orrdugulás az egy terhességi tünet), nagyon zavaró.
A munkahelyemen mindenki elképesztően kedves volt, de azok is, akikkel amúgy soha egy szót sem beszéltem, megállítanak a folyosón és kedvesen beszélgetnek velem, szerintem ez valami evolúciós pszichológiai jelenség, a vemhes nőstényt mindenki szereti és védelmezi. Ja, és meg is locsoltak. Amúgy nem tűnt úgy, hogy olyan nagyon jó lenne ott dolgozni, vagy hogy az elmúlt egy hónapban javult volna az általános helyzet / közhangulat. Szomorú. Az egyik legokosabb, tehetséges fiatal nővérünknek, mint megtudtam, ma volt az utolsó napja, mielőtt nyugati országba disszidál. Mindenki reménykedve kérdezgetett, hogy hiányzik-e a munkahely és nagyon unatkozom-e otthon. Mit is mondhatnék. Nem. Tegnap elültettem a bazsalikom, spenót és medvehagyma-magokat cserépbe, kaland, izgalom.
Egy előnye feltétlenül van a végtelen télnek: nekem lett igazam azokkal szemben, akik novemberben lebeszélni próbáltak a kismama télikabát vásárlásáról, merthogy két hónapig fogom csak hordani és arra a kis időre minek, erre négy hónapja egyfolytában abban járok és ki tudja még, meddig. Azt hittem, a terhességem utolsó két hónapjában egy csomót fogok sétálgatni a napfényben, meg a pocakomat simogatom a tavasz első napsugarait élvezve meg ilyenek, és a belelépős Martens balerinacipőmet fogom hordani, amihez nem kell lehajolni befűzni, meg persze hosszú, lenvászon szoknyákat színes sálakkal, dehát úgy tűnik, nekem a pufikabátban BKV-zással kell beérnem.
Szóval elhagytuk a süllyedő hajót, részemről a gyász tankönyvi szakaszait érzem magamon, tagadás, harag, alkudozás, jelenleg a szomorúságnál tartunk, az az utolsó előtti. Lesz majd szép, nemgyári sablonom is, meg majd gondolom, lesz kedvem újraalkotni a címkéket (itt nincsenek kategóriák, úgyhogy azok nem jöttek át) meg kitenni linkeket, de először még ki kell hevernem, hogy nincs többé "türelem, tornaterem", meg "már töltjük is fényvillám sebességével". Most az az érzés van, hogy már beköltöztem az új lakásba, de még nincsenek fenn a függönyök és nem érzem magam otthon és nincs kedvem kipakolni, inkább csak ülök a dobozokon és szomorkodom.
2003 június óta írtam a freeblogon, idén lett volna tíz éve, és bár természetesen lehetne vitatni, hogy szokványos dolog-e érzelmileg kötődni blogszolgáltatókhoz, ezt nem itt fogjuk vitatni. Egy korszak ért véget, uraim.