Itt van egy érdekes és elgondolkodtató cikk arról (angolul) (egy olvasó küldte, köszönjük), hogy a rengeteg tiltás, amelyeknek egy része tudományosan alátámasztott kockázat, más része pedig városi legenda, hogyan tette a mai nők terhességét és az anyaság megélését egyetlen folyamatos bűntudattá. Ugyan nem minden részével értek feltétlenül egyet (alkohol, dohányzás), de alapvetően a szívemből szólt.
Én azt gondolom, hogy alapvetően egy értelmes ember vagyok, aki nem károsítja tudatosan a magzatát, és mégis sikerült megingatni így a negyedik hónapra és napokig bűntudatom volt, amiért megsimogattam a macskát és lépcsőn jártam és a négy hónap alatt megittam 2 dl forralt bort és amikor már egyáltalán nem kapok levegőt és nem használt a tengeri só, akkor Rhinospray pluszt cseppentek az orromba (terhesség alatt csak óvatossággal ajánlott), és amikor nagyon hánytam, akkor végső esetben, amikor már nagyon nem bírtam, bevettem Cerucalt (ugyan előtte kiolvastam a téma irodalmát, a jelenlegi study-k szerint nem tudunk róla, hogy káros lenne, de mégiscsak gyógyszer), és rendszeresen eszem halat, és most így nem jut eszembe más, de mostanra nagyjából megfogalmazódott bennem, hogy ez így egészen biztosan nem normális. Mármint ez a folyamatos bűntudatkeltés. Azt hittem, hogy ellenállóbb leszek az ilyen irányzatokkal szemben, de basszus, erre kiderült, hogy a hordozókendős hordozás javítja az implicit szociális kogníciót, és ki vagyok én, hogy megfosszam a gyermekemet a tökéletes implicit szociális kogníciótól, az enyém úgyis szar, legalább az övé legyen jó, úgyhogy már most aggódom, mi lesz, ha nem tudom majd megkötni a kib. kendőt vagy túl nehéz lesz a gyerek és fájni fog a derekam, vagy csak nem lesz kedvem felvenni.
Úgyhogy úgy érzem, mostantól sokkal határozottabban kell képviselnem az álláspontomat és az én álláspontom az az, hogy nem csinálunk direkt magzatkárosító dolgokat, de ezenfelül azt fogom csinálni, amit akarok, és nem vagyok hajlandó a teljes terhességemet és a rákövetkező húsz-harminc évet konstans bűntudatban leélni. Ami azt illeti, teljesen biztos vagyok benne, hogy a gyerekemnek is jobb az, ha az anyja nem egy mártír vagy egy idegroncs, hanem egy viszonylag kiegyensúlyozott ember.
Az gondolkodtatott egyébként el a cikkben, hogy ez a bűntudatkeltés egy viszonylag új szellemi áramlat, a könyvet író nő már nagymama és az ő idejében még nem oltottak le, ha megettél két medvecukrot vagy nem szoptattál, és hogy vajon ennek mi az oka. Gondolom, nagy részben a tudomány fejlődése, ma már túl sok dologról kimutattunk túl sok dolgot, és nehéz súlyozni, eldönteni, melyik valódi komoly kockázat és melyik nem. Egy generációval ezelőtt még nem olvashattam volna arról, hogy az influenzaellenes immunválasz epigenetikai változásokat okoz a (patkány)magzat idegrendszeri fejlődésért felelős génjeiben, ha egyáltalán létezett akkoriban influenzaoltás. Nem tudom, az információdömpingen kívül van-e más oka is, hogy hirtelen mindenki rossz anya lett. Vagy ez még mindig a huszadik századi pszichológusoknak a hatása, akik rájöttek, hogy mindenről Anyád tehet? Csak egy kicsit továbbfejlesztettük ezt a kérdést, és most már nem csak minden, a születésed után történt dologról tehet Anyád, hanem már a fogantatás pillanatától kezdve ő a bűnös, minek kell neki macskát simogatni, ahelyett, hogy Mozartot hallgatna? Lehet meg kellene rendelnem a cikkben szereplő könyvet, hátha érdekes.
Az a, valószínűleg reális félelmem van különben, hogy a neheze még el sem kezdődött, mert ha majd megszületik a gyerek, és a környezetem számára nyilvánvalóvá válik, hogy én a saját ágyában altatom, vagy velünk, vagy hordozom, vagy babakocsiban tolom, vagy igény szerint szoptatom vagy háromóránként vagy tápszert eszik, vagy mittudomén, akkor fognak csak igazán nekem esni, és semmi másról nem fog szólni az életem, csak folyamatos védekezésről és magyarázgatásról és randomizált kontrollált impakt faktoros cikkek lobogtatásáról, amik szerint nem végzetesen és visszafordíthatatlanul káros az, amit csinálok épp.
De most komolyan, gyerekek, mért van erre szükség.