Voltam Londonban, mert ott volt dolgom, de ha már dolgom volt, kinéztem, hogy mikor van valami jó koncert, volt is Laura Marling, úgyhogy összekötöttem ezzel, meg találkoztam húgommal, sétáltam parkban, ahol már nyílik egy csomó nárcisz meg kikerics, meg elmentem a Baker street 221/b-be, ha már egyszer rajongó vagyok. Ez a Sherlock Holmes-múzeum, nagyon klassz, de mondjuk ne számítsatok tőlem objektív, visszafogott véleményre, kívülről pont ugyanúgy néz ki a ház, mint a filmben, és amikor bemész az ajtón, akkor ott van az a lépcső, amin a filmben gyakran szaladgálnak, én már attól készen voltam, hogy "OMG!!!! a lépcső!!!".*
Azt hiszem, négy szintes a ház, az alsó szint a viktoriánus ajándékbolt, ahol Arthur Conan Doyle műveit, ólomkatonákat, pipát, kalapokat, meg effélét árulnak, a többi szint pedig be van rendezve úgy, mint Sherlock Holmes lakása, fotelek, hegedű, kandallópárkány, és mindenhol a használati tárgyai, nagyítók, dokumentumok, stb. Folyton emlékeztetnem kellett magamat, hogy ez nem olyan, mint pl. a Freud-múzeum, hogy tényleg ott van az a kalap, amit Sigmund Freud tényleg viselt és ezen a kanapén analizálódtak a neurotikus menyecskék, mert ebben a fotelben nem ült igazából Sherlock Holmes, mivelhogy ő nem létezik, hanem kitalált személy. A szomszédban Mrs. Hudson vendéglője van. Csináltam pár igen homályos képet a telefonommal, de azért felteszem, hogy lássátok, hogy tényleg ott jártam.
A koncert is tetszett, a sok-sok szomorú énekesnő közül, akiket az L. szokott ajánlgatni, Laura Marling lett az, akinek meg is jegyeztem a nevét és már 3 album óta a kedvencem. Ülős koncert egy viszonylag kisméretű helyen, nagyon-nagyon természetes és közvetlen hangulatú volt, jó fejek, aranyosak, viccesek és mindenféle megjátszástól mentesek voltak (Laura, meg a zenekara is), és nekem ez nagyon bejött. Két dologtól tartottam kicsit, egyrészt, hogy Laurának élőben nem olyan szép a hangja, mint lemezen, mert ezt sose lehet tudni ezeknél a nőknél, másrészt meg, hogy unalmas lesz, ezzel szemben az első három szónál hallottam, hogy jesszusom, de szép hangja van, és egyáltalán nem volt unalmas. Játszott sima egyszál-gitáros számokat, meg zenekarral is. A zenekaros számai engem az öreg Joni Mitchellre emlékeztetnek, amikor már nem volt olyan szép szoprán hangja, ellenben izgalmasabb, mélyebb és erőteljesebb számokat írt. Igen, tudom, én is röhögtem azon, hogy Laura Marling harmadik albuma "sokkal sötétebb, keményebb és erőteljesebb". (A How I met your mother-ben mondják ezt, és azt hiszed, hogy valami kemény rockról beszélnek, és aztán kiderül, hogy Norah Jonesról). Egy, a koncerten készült videót teszek be, nyilván nem valami szuper minőségű, ellenben pont ott voltunk.
Ingyen laktunk hotelban, ugyanis amikor legutóbb Londonban voltunk, 2010 őszén, akkor igencsak elégedetlen voltam a hotellal, overbookoltak és áttettek minket egy másik, sokkal messzebbi hotelba, meg hideg volt és undokok voltak és rossz irányba igazítottak útba a recepción, és ezt megírtam a tripadvisoron, és erre írt egy emailt a manager, hogy ezer bocs és hadd adjanak egy éjszakát ingyen, vigasztalásul. Gondoltam, mekkora hülyeség, miért mennék el egy napra Londonba, és miért mennék olyan hotelbe, ahol nem éreztem jól magam? Most meg pont egy napra mentem, úgyhogy írtam nekik, hogy áll-e még az ajánlat, és visszaírtak, hogy igen, jöjjek nyugodtan az ingyen éjszakámra. Klassz. Most nem volt hideg és normálisak voltak és nagy szobánk volt.
Persze, így is elköltöttem egy rakat pénzt, mert London rettenetesen drága, plusz venni kellett Camdenben csipkeruhát, meg Body Shopban testápolót, meg Accessorize-ban esernyőt. Vásárlás szempontjából eléggé globalizációellenes nézeteket vallok és nagyon szeretem, hogy még a mai világban is vannak olyan dolgok, amiket nem lehet mindenhol kapni, csak bizonyos országokban vagy helyeken.
Londonban ezúttal kedvesek és közvetlenek voltak az emberek, sütött a nap, nárciszok nőttek a parkokban, és ez még így két napra is nagyon-nagyon jólesett az itthoni több hónapos reménytelenség után. De most komolyan, én azzal töltöttem a januárt és a februárt, hogy gonosz, frusztrált, kelletlen ügyintézők, asszisztensnők és ápolónők próbáltak undokul lepattintani, ennek csak a tizedét írtam le ide, de nagyjából heti háromszor fordult elő az, hogy állok piros kabátban és egy asszony magyarázza az apehnél, a bankban, a bérosztályon, vagy az egészségügyben, hogy takarodjak onnét, mert nem vagyok benne a gépben vagy hasonló. Már komolyan elgondolkodtam azon, hogy a piros kabátommal van valami baj. És amikor nem ez volt, akkor meg a sok reménytelen, feketébe vagy szürkébe öltözött, szomorú emberrel utaztam a koszos bkv-n, akiknek a fele hajléktalan, akik részegek voltak vagy üvöltöztek egymással vagy nejlonzacskóból ették a káposztát és nem tudtam, mikor kapom el a rühöt, a tetűt vagy az influenzát, szóval nagyon remélem, hogy tavaszra azért ez a nyomorult város is képes lesz egy kicsit regenerálódni, mert ez így nem állapot. És ezt most nem azért mondom, mert ebben az országban már nem lehet élni se, tudom, hogy London is tele van őrültekkel meg bűnözéssel és ott is elkaphatod a metrón az influenzát (hát, a rühöt azt nem tudom), de mondom, a reménytelenség üdítően hiányzott.
*A félreértések elkerülése végett: tudom, hogy Sherlock Holmes nem egy sorozatszereplő, hanem könyv, és még abban sem egy fiatal, imádnivaló Aspergeres csávó, hanem egy középkorú, viktoriánus detektív kockás sapkában (habár megjegyzem, a tipikus sapkát nem A. C. Doyle találta ki, hanem későbbi korok.) Valamint a sorozatot nem a Baker street 221/b-ben forgatták, a valóságban a Baker street-i szobák sokkal kisebbek is, mint a sorozatban, bár nagyjából ugyanúgy vannak berendezve. Mondjuk koponya pont nem volt a kandallópárkányon. Szóval igazából nem azon a lépcsőn szaladgálnak, hanem egy pont ugyanolyan lépcsőn, és Watson blogját se John Watson írja, hanem a BBC marketingesei, de ne engedjük, hogy ez összezavarjon, reality is overrated.