Pupillatágító szemcsepp után napfényben mászkálni a városban meg egészen valószerűtlen érzés. Iszonyú erős, vakító fehér fényben úszik minden, amitől könnyezik az ember szeme, és mégis valamiért nekem jól esett és felvidított a tény, hogy ilyen erős fény, ennyi fény létezik. Ilyen sok, befogadhatatlanul sok fény. Jó volt. Nem ütött el a villamos sem, és viccesen néz ki az ember szeme a tükörben, az írisz csak egy nagyon vékony kis karika egy hatalmas, fekete kör körül, mint a rajzfilmekben. A retinaleválásom meg van gyógyulva jól, azért látok homályosan, mert szürkehályogom lett a gáztól, amit beletettek anno. Ettől esetleg meg kellene ijedni, én azért nem ijedtem meg, mert már a műtét másnapján mondta ezt a szemész és felvilágosított az összes várható következményről, másrészt már mindenfélétől aggódtam, hogy hátha valami sokkal rosszabb, súlyosabb, veszélyesebb dolog miatt látok homályosan, harmadrészt meg már teljesen megszoktam, hogy homályosan látok. Egyszer a távoli jövőben, ha nagyon rossz lesz, meg kell műteni, de majd csak sokára, és az egy tízperces műtét.
Meg még az van, hogy állandóan dolgozom mindenfélét, tananyagot írok, előadást írok, előadok, pszichoterápiázok, gyógyszerelek, oktatok, cikkeket olvasok, cikket írok, munkaidőben és utána, és azon gondolkodtam valamelyik nap, hogy mi is történt tulajdonképpen velem, miért szenvedek ennyire. Nekem van egy teherbírásom és vannak dolgok, amiket szeretek csinálni, és ez mind olyan, az összes munkáim jelentős részét szeretem. Régen utáltam előadni szociális fóbiám miatt, de már ez is elmúlt egy kulcsélmény kapcsán. És emlékszem, hogy régen is sokat dolgoztam, például volt az az időszak, amikor a Zichy Jenő utcában laktam, és a kórházból elmentem a mellékállásomba munkavállalókat interjúzni, hogy nem bolondok-e, utána pedig hazamentem labordiagnosztikai kézikönyvet fordítani, és nem szenvedtem ennyire, miért szenvedek akkor most? Sajnos, az a prózai tény a megoldás, hogy nem lett pénzem. A huszonéves koromban úgy fordítottam a laborkönyvet, hogy abból a pénzből majd elutazom a Boardos Fiúval Indiába, más kérdés, hogy erre nem került sor, de Jutalomért dolgoztam. Pozitív megerősítésért. Jelen pillanatban azért dolgozom, hogy a tizenöt éve mínuszban lévő folyószámlaegyenlegemet nullára felhozzam és a lyukakat betömjem. Tudom, hogy a munkáim eredményeként emberek néha jobban érzik magukat, vagy más emberek megdicsérnek, van kajám meg van hol laknom, de ha valamelyik hónapban (ilyen volt a múlt hónap) kicsit nem figyelek oda a ruhavásárlási szokásaimra (mert vettem egy trikót, egy leárazatlan promod nadrágot és egy deichmann cipőt), akkor megint visszacsúszunk a mínuszba. Negatív megerősítésért. Tudjátok, mint a heroin, eleinte örömet okoz, később meg már azért használjuk, hogy enyhítse az elvonási tüneteket. A munkám eredményeként sosem lesz pénzem, és ahhoz képest, amennyit dolgozom és amilyen minőségű munkát végzek, ezt igazságtalanságnak érzem és folyamatosan dühös vagyok miatta. Szóval nem, nem feltétlenül a sima túlterheltség miatt vagyok lestrapált és idegbeteg, hanem a dühöngés miatt: hogy miközben csinálom a ppt diákat vagy olvasom a cikket vagy az akármit, az engem érő igazságtalanság miatt frusztrálódom. Nem tudok úgy dolgozni, hogy csak élvezzem, mert folyamatosan ott van az a gondolat, hogy hiábavaló és felesleges és eredménytelen a fáradozásom. Nem rinyálásból mondom, úgysem tudtok segíteni, csak mostanában ezen gondolkodtam. Hogy miért különbözik a fiatalkori sok munkám a jelenlegi sok munkámtól. Nem tudom, mi a megoldás erre. Illetve, nyilván két megoldás merül fel, az egyik, hogy külföldre költözünk, ahol adnak pénzt, a másik, hogy veszek egy biciklit és biciklivel fogok járni dolgozni a Dunaparton és idén nyáron attól lesz jobb az életminőségem. Anyukámat már ráállítottam, hogy szerezzen nekem Sopronban használt biciklit, mert vidéken olcsóbb.
Hát ezek voltak, ma meg kimentem a reptérre a Húgom elé, és meggypálinkát ittunk délben a totál összegraffitizett és koszos 93-as buszon befele, és ezért ma még nem haladtam semmit se a munkámmal, de ne essünk kétségbe.