Hallgattam ma egy idősebb külföldi férfi történeteit a magyar egészségüggyel kapcsolatban, ki mit hogyan mondott neki, mikor hogyan rázták le, szokatlan módon nem a szokásos magyar rinyálás volt (hogy így szemét, úgy szemét orvos), hanem afféle nyugateurópai visszafogott meglepődöttség. Hogy tudniillik (fejcsóválva) mennyire udvariatlan / durva volt ez vagy az a doktor / doktornő. (A nővérek mind kedvesek és lelkiismeretesek voltak, azzal nem volt gáz.) Azon gondolkodtam közben, hogy tényleg, mekkora suttyók az orvosok*, és vajon miért ekkora suttyók, most komolyan muszáj konkrét suttyónak lenni amiatt, hogy valaki keveset keres? Mármint nyilván nem mosolyog az ember, ha a mellékállásául szolgáló ügyeletből ment dolgozni és alig aludt éjszaka és nem tudja fizetni a frankhitelt és egy hete nem látta a gyerekét, akinek nem tudja fizetni az úszásoktatást, és én nem is erre gondolok most. Az idegbeteg zaklatott agyonhajszolt stílus az egy dolog, az oké, azzal az a helyzet, hogy amíg ennyit keresünk, addig ki kell bírnotok.
De van a másik megküzdési mód, a lekezelő semmibevevő útszéli fölényeskedés, azt vajon hol tanulják az orvosok? Azt gondolják, hogy a jelenlegi megingó, ellenségképpé tett orvosszerepben majd attól visszanyerik az őket érdemlő tiszteletet? Hát, elárulom, hogy arcoskodás miatt nem nagyon szokták a betegek tisztelni az embert. És egyébként, én jártam orvosi egyetemre, ott már az egyetem alatt ment az arcoskodás, az orvostanhallgatók egy jelentős része nem tud viselkedni, ami alatt azt értem, hogy nem köszön, nem mutatkozik be, érezteti veled képzelt vagy valós fölényét stb. Arra jutottam, hogy vélhetőleg az egyetemen tanulják meg modelltanulás útján a gyakorlatvezetőiktől. Végülis ott láttak először orvosokat, azon szocializálódnak, hogy így kell viselkedni, a gyakorlatvezető meg arcoskodik meg suttyó egyrészt velük, másrészt a környéken lévő betegekkel vagy ápolószemélyzettel. Utána meg a főnökük, osztályvezetőjük. Persze, van, akiről lepereg mindenféle oktatás és nem teszi magáévá a hatodév végére sem a leharcolt / idegebeteg / fölényes / lekezelő stílust, de nem olyan könnyű. Szelektív internalizáció, mások viselkedését beemeljük a saját viselkedésrepertoárunkba.
De aztán a kollégám azt mondta erre, hogy eleve az megy orvosira, akinek istenkomplexusa van és nárcisztikus (tisztelet a 20 % kivételnek), és ebből a vidám egyetem alatti arcoskodásból lesz később a siralmas munkakörülmények és elismerés hiányának hatására az a fajta sértett nárcizmus, ami a lekezelő viselkedést eredményezi. Még azt is mondta a kollégám, hogy az ő gyakorlatvezetőinek nagy többsége nagyon normális, hiteles és emberi volt és máig emlékszik egyik-másikra.
Érdekes.
*Semmiképp nem szeretném egyöntetűen szidni az orvosokat, mert egyrészt a betegek egy csomószor legalább akkora suttyók, és akkor a hozzátartozókat ne is említsük, másrészt minden oldalon számtalan klassz emberrel találkoztam és volt (esetleg: lett volna) honnan szelektív internalizálnom a nagyképűsködésmentes stílust is.