It's all about the money

2010.11.24. 14:30 - címkék: - komment

Szóval egy ideje épp eldöntöttem, hogy most kb. egy évig egészen biztosan nem disszidálok, de még előtte, úgy három hónappal ezelőtt egyeztettem interjú időpontot az ír csajjal mára. Gondolkodtam, hogy lemondjam-e, végülis nem akarok Írországba menni jelenleg, de aztán kíváncsi voltam, mi a mondandója, végülis mit veszíthetek, tíz percre van a lakásunktól az irodájuk, meghallgatom. Lényegileg elmondta, hogy kórházi pszichiátriai osztályra lehet menni dolgozni, pszichoterápiát nem csinálnak, a szakvizsgáimat nem fogadnák el, mert nincs külföldi munkatapasztalatom, hanem majd valamennyi tapasztalat után lehet feljebb ugrani, de még így is kb hatszor annyi pénzt adnak, mint itthon, ha meg még ügyelsz is, akkor többet. (Persze, épp most csődölnek be gazdaságilag, ki tudja az mit befolyásol.) Én mondjuk nem akarok annyira pszichiátriai osztályon dolgozni, ahol csak gyógyszeres kezelés van, az pár év után már lélekölő, és újfent szakorvosjelölti státuszból kezdeni sincs kedvem, meg különben is csak kíváncsi voltam, de nem is erről akartam írni, hanem hogy mondta a csaj (Deirdre-nek hívták, a másikat meg Sinead-nek, vajon írek-e), hogy az előttem interjúzottak három meg öt órákat vonatoztak ide Budapestre az interjúra, és hogy azért vannak ketten, mert amúgy csak az egyik csaj szokott jönni, mert olyan sokan jelentkeztek, és hogy amikor kijöttem, a váróban ott ült három darab csillogó szemű frissen végzett huszonnégyéves, az azért elég szomorú látvány volt. Nem közülük fogja valaki kivenni az epekövemet húsz év múlva, az is biztos.

Sulemia írt egy jó bejegyzést arról, hogy milyen veszélyek leselkednek az orvosra, meg még az itteni kommenteket érdekes szerintem elolvasni külföld vs. magyar orvosok témában. Én egyáltalán nem gondolom, hogy a külföldre távozás az egy Megoldás a szakma nehézségeire, ugyanis a külföldi betegek ugyanúgy nem gyógyulnak és visszajönnek és biztos vagyok benne, hogy be is perelnek és be is szólnak ugyanúgy, mint itthon vagy jobban, és pszichiáterként ugyanúgy megterhelő szomorú történeteket és ijesztő téveszméket hallgatni, a biológiai pszichiátria kisebb-nagyobb válsága meg úgyis világméretű, de legalább adnak pénzt.

Megmondom azt is, mire kell a pénz. Pár éve voltam egy hetet a bécsi egyetem pszichiátriáján, és egy napot a terhes drogambulancián töltöttem az ott dolgozó fickóval, nem emlékszem a nevére. Az volt a munkája, hogy heroinfüggő kismamákat gondozott, ami elég kemény, mert a heroinfüggők éppenséggel nem a túl sok sikerrel kecsegtető betegcsoport, mindig visszaesnek, eltűnnek, meghalnak, átvernek, stb, ugyanez terhesekkel meg annyival nehezebb, hogy nem igazán adhatsz pszichiátriai gyógyszereket, és nem csak a beteged, hanem a beteged ártatlan magzata miatt is kell parázni. Ez a pasas iszonyú türelmes volt és szemmel láthatóan szerette a betegeit. Minden nap du. háromkor lelépett, pénteken kettőkor, mindenfélét sportolt és volt valami hajója is. Sokkal türelmesebb, együttérzőbb figyelmesebb orvos volt, mint amilyen akkor lett volna, ha a hétvégéket keresetkiegészítésképpen háziorvosi ügyelettel tölti, heti két délután magánrendel, a többin meg csak közbejön ez-az és bent kell maradnia este hétig-nyolcig, gyerekek még az oviban. Ugye, ez azért érthető? Nekem nem a pénz a lényeg, hanem hogy olyan munkahelyen kívüli életet lehessen élni, annyira pihentetőt és jutalomértékűt, hogy azt vissza lehessen forgatni a munkába. Ne egy idegbeteg hisztérika legyek, aki már saját magamat is idegesítem, mert úgy nehéz pszichiáterkedni. És ebből a szempontból én különösen szerencsés alkatnak érzem magam, mert elég vennem magamnak egy fonottkosarat vagy gyalogolni 16 km-t az erdőben vagy röhögni a barátaimmal, nem kell, hogy legyen egy hajóm (bár örülnék neki, küldhettek egyet, ha van feleslegben). De az nagyon rossz érzés, amikor rossz passzban vagyok, mert le vagyok égve és minden percben dolgozom és érzem magamon, hogy ezért nem csinálom olyan jól, ahogy amúgy szoktam tudni. Az annyira szomorú. Szerencsére ezeknek az időknek éppen vége, mert a férjem munkájából kifolyólag van nálunk egy Kinect és kiégésprevenciós céllal játszhatok a Dance Centrallal, ne tudjátok meg, szerencsétlen alsó szomszéd hányszor hallgatta végig a héten Rihannától a Pon De Replay c. számot, mire megtanultam hard fokozaton. És nem, aki eleve rossz orvos, abból nem lehet pénzzel jobbat csinálni, arra viszont valamennyire talán jó a pénz, hogy az amúgy viszonylag értelmes, humanista népségből ne faragjunk egyenes úton kiábrándult, kiégett nyomoroncokat.

Meg még arról akartam írni, amiről nemrég beszélgettem egy kollégával, hogy tudniillik hogyan alakul át napjainkban az orvos szerepe és szerinte ez hogyan és miért viseli meg az orvosokat és a betegeket is és vezet ezáltal konfliktusokhoz, de most nincs kedvem, mert mire ideértek, már úgyis felhúztátok magatokat a külföldön meg a pénz-dolgon, valamint eszembe jutott, hogy hard fokozaton flashcardok nélkül még nem tudom a Pon De Replayt. A szomszédok úgyis épp üvöltöznek egymással, rájuk fér egy kis popzene.

És hadd idézzem Molly-t, tudom, tudom, nagyon csúnyákat mondanátok, ha lehetne kommentelni, de fájdalom, nem lehet.

Facebook oldaldoboz

Olvasok is

Írj nekem levelet

Köszönöm

Extra köszönet

A designt a Yummie médiaügynökség szállította


süti beállítások módosítása