Nagyjából az történt egyébként idén ősszel (mert mindig kérdezgetik a barátaim, hogy "mondd már meg, hogy vagy, mert a blogodból nem derül ki") tehát az, hogy rájöttem, hogy nem jó ez így, nekem, itt, az adott munkakörülményekkel, a vele járó pszichés terheléssel és szánalmas anyagi helyzettel, valamint ebben a lakásban már nem lehet élni se (és nincs mit felvennem, a szemem ráncos, a hajam töredezett, fél fülem a sírban) és akkor rinyálni kezdtem, hogy valaki vigyen innen el, sírtam a közvetlen főnökömnek, hogy csináljon már valamit, meg a férjemnek, hogy csináljon már valamit, valaki csináljon valamit, vegyen nekem házat, vigyen el külföldre, mittudomén, aztán rájöttem, hogy senki nem fog csinálni semmit az én életemmel és senki nem segít, akkor jó depressziós lettem, ezzel egy darabig elvoltam, aztán egy idő után úgy döntöttem, jól van, akkor majd csinálok valamit én. Konkrétan semmi különöset nem csináltam, csak elkezdtem tájékozódni egyéb munkalehetőségekről, kifaggattam a külföldön és gyógyszercégnél dolgozó ismerősöket, írtam klassz önéletrajzot, szóltam odafent, hogy rosszul érzem magam itt, rájöttem, hogy nem fogok most elmenni, hanem maradok, jó, elterveztem, hogy meddig fogok még mindenképp itt maradni, mit akarok még megcsinálni itt, és mikor gondolom át az életemet legközelebb, elindítottam egy kutatási projektet, hogy addig se unatkozzak, és jelentkeztem egy mellékállásra, ami állítólag jól fizet majd. Szóval a világon semmi se változott valójában, csak rájöttem, hogy ha épp nincs, akire rábízzam magam, akkor saját magamra kell, azonban én olyasvalaki vagyok, akire azért rá lehet bízni dolgokat, ezt talán kijelenthetjük. Aztán azóta jól vagyok.