Még az is volt, hogy kértem egy időpontot az intézményvezetőnkhöz, és tanácskérő jelleggel megmondtam neki, hogy én itt borzasztóan érzem magam úgy különben, ezért meg azért, legalább tudjon róla, esetleg mondja meg, mit lehetne tenni. Nem részletezzük itt, hogy mit válaszolt, de egyáltalán, hogy ennyire felnőtt vagyok, ennyire eltávolodtam a szociális fóbiás álmodozó tinédzser-énemtől, hogy ilyeneket csinálok, ez azért lassan már ijesztő. Átváltoztam egy ilyen... felnőtté. Emellett az elmúlt hetekben fiatalabb pszichiáterek többen is különféle kontextusban közölték, hogy tőlem mennyit tanultak meg tőlem mennyit lehet tanulni, basszus, egyrészt tök jól esik, másrészt uramisten, már ennyi idő eltelt, már annyira öreg vagyok, hogy a fiatalabbaknak tőlem lehet tanulniuk. Illene ahhoz legalább az ötvenet betölteni, hogy az ember továbbadhassa a felhalmozott élet- és szakmai tapasztalatot az utánunk következő generációknak. Persze, dehogyis, én is rengeteget tanultam harmincévesektől, nálam fiatalabbaktól is simán rengeteget tanultam, meg a betegeimtől is csomót, ami azt illeti, ez a Képességem, nagyjából bárkitől hajlandó vagyok modelltanulni, ha valami megtetszik.