Én kénytelen vagyok megadni magam annak a közhelyes szófordulatnak, hogy a szervezetem most pihenni kíván, és hiába stócban áll a mérhetetlenül érdekes többé vagy kevésbé pszichiátria-related olvasnivaló és szintúgy stócban a mérhetetlenül érdekes vasalnivaló és hozzáillő horrorfilmek, én a tegnapi napon arra voltam képes, hogy tízig aludtam, utána kávéval kezemben lézengtem, majd váratlan fordulattal visszafeküdtem és ötig aludtam, majd kávéval kezemben lézengtem, ma pedig felkeltem, és eddig a napi tervből a kávéval kezemben lézengést sikerült teljesíteni.
A múltkor úgyis rájöttem valamelyik pszichoterápiás könyv olvasása közben, hogy nem is vagyok perfekcionista, mert azok nem csak elégedetlenkednek magukkal, hanem erejüket megfeszítve dolgoznak éjt nappallá téve, én meg nem, én sorozatokat nézek meg kocsmába járok meg rinyálok, ráadásul egy igazi perfekcionista utálja magát, amikor nem teljesít, én meg ugyan sokszor és szívesen elégedetlenkedem magammal, de én igazából szeretem magamat, ne legyenek illúzióink. A könyv szerint egyébként a perfekcionistákat úgyis mindenki rühelli, mert ridegek és unalmasak, és sokkal jobban szereti a nép az alulteljesítő, kedves embereket, meg is lepődtem, mert én általában kifejezetten kedvelem a perfekcionistákat, szerintem ez csak valami trükk.
Szóval nagyon érdekes, egyrészt ez azért szokatlan, hogy én itt mindenfajta bűntudat nélkül lézengek, miközben már megint nálam dekkol a cikkem és napok óta elöl a vasalódeszka, másrészt az élet nem lehet mindig faktoranalízis vagy frissen vasalt ágynemű, az élet az ma nálam annyit tud, hogy kávéval kézben lézengés panellakásban, nincs mit tenni. És ha egyszer pont ez a három nap fog majd hiányozni, és valahol el kell számolnom vele, hogy hogyan merészeltem tudatos, értelmetlen lézengéssel eltölteni összesen hetvenkét órát, akkor én kérek elnézést.