Sopronban, ülök egy padon nejlonharisnyában, a sípálya aljánál az erdőben, várom a buszt, és a munkahelyemen / a pszichiátrián / a fővároson morfondírozom, és konkrétan azt gondolom, hogy én tutira belehalok, ha oda még egyszer vissza kell mennem. Hát jól van, csak fárasztó hetem volt, amúgy szeretem meg minden, a munkámat, Budapestet, a pszichiátriát, a szakadó esőt, a bkv-t, a szaladgálást, csak sohasem lenne szabad egy pillanatra sem kívülről tekinteni erre az egészre, sohasem lenne szabad eljönnöm onnan fél napnál hosszabb időre és sohasem lenne szabad nem-orvosokkal szóbaállni, sem kongresszusokon kívül bárhova máshova eljárni, és akkor biztos tudnám, hogy ez minden világok legjobbika.
Bár igazából még fél napra kiszabadulni is klassz.