Hatvan percig hallgatom Melanie Klein elméleteit a mozgásterapeuta képzés keretében péntek este fél kilenctől fél tízig, mondjátok, hogy nem vagyok elhivatott és hősies. Kicsit rehabilitálom az öreglányt, mert kiderül, hogy az üldöző, rossz anyamell, melyet a paranoid csecsemő szét akar marcangolni, amíg figyelme az anyamellről a péniszre nem terelődik és hasonló absztrakt teóriák mellett ez a szegény asszony mondott egy-két olyan dolgot is az agyféltekék dominanciájának fejlődéséről meg a kapcsolatteremtés biológiai előhuzalozottságáról, amit ma épp helytállónak tartunk. Mindenesetre azért kikelek magamból a pszichológia egésze ellen, hogy tudniillik miért nem képesek más, rendes tudományterülethez hasonlóan legalább néha integrálni a régebbi szemléleteket az újabb eredményekkel, és miért kell nekem ömlesztve megtanulnom Klein munkásságát, hülyeséget és értelmes dolgot egyaránt. És az összes többiét, kritika nélkül. Ha valaha elméleteket állítok fel a személyiségfejlődéssel vagy bármi egyébbel kapcsolatban, akkor ezúton kérném az utókort, hogy a rólam szóló könyvekben majd valahogy úgy fogalmazzanak, hogy "Kovács Izolda egyik korszakalkotó elmélete, amelllyel megrengette a tudományos világot, kimondta, hogy a kisgyermekkorban történő macskatartás a későbbiekben pszichotikus tünetekhez vezet. A szerző véleménye szerint a macskák gyakorlatilag nem mentalizálható lények, ember számára belső világuk és viselkedésük érthetetlen, ezáltal az arra hajlamos, gyengén mentalizáló személyeket az érzékeny életkorban egy életre összezavarják. Ma már tudjuk, hogy ez az elmélet nem helytálló és csupán a szerzőnő beteg agyszüleménye, amelyet a világon semmilyen vizsgálat nem támasztott alá, kétszázezer másik viszont cáfolta (hivatkozások). A szerzőnő egy másik elméletét azonban, miszerint lakóhelyünk vagy munkahelyünk belmagassága hatással lehet hangulatunkra és kreativitásunkra, azóta számos, köztük sok rendkívül futurisztikus és divatos képalkotó vizsgálat támasztotta alá (hivatkozások tömege). Különösen annak fényében meglepő és lenyűgöző ez a meglátás, hogy akkoriban még igen keveset lehetett tudni a térérzékelés neurobiológiájáról és különösen az alkotófolyamattal való kapcsolatról. Ez is mutatja, hogy K. I. mekkora bölcsességgel és éleslátással rendelkezett, és a macskás őrültségeit leszámítva iszonyú jó fej volt." Valahogy így képzelem. Köszi.
Ma meg meghallgattam Szendit a Pszinapszison, igyekeztem védelmembe venni a mellettem ülő, kíméletlen újságíróval szemben, bár az érvelése (szerotonin nincs, a depressziót gyulladás okozza, mert nem megfelelően táplákozunk) valóban időnként némi elfogultságot tükrözött és logikai ugrásoktól sem volt mentes, de többnyire elnéző vagyok vele, többek között azért, mert túlságosan emlékeztet ezoterikus nagybátyámra. Meg akartam kérdezni tőle, hogy szerinte igaz-e az, hogy a szerotonerg antidepresszívumok csökkentik az interleukin szintet, és ha igen, nem lehetne-e őszerinte valahogy szintetizálni a két elméletet, hogy a hangulat szabályozásában lehessen szerepe a szerotoninnak meg az interleukinoknak is, de a gonosz szervezőfiú pont akkor zárta le a kérdéseket, amikor én következtem volna. Pedig nem is akartam kötekedni, mert én sem mozgok otthonosan a témában (mármint abban, hogy mire valók az agyunkban az ilyen-olyan gyulladásos faktorok), csak kíváncsi voltam, vajon mit mond.
Este majd még lehet, hogy meghallgatom az oversharingről (kb. túlzott élménymegosztás az interneten keresztül) szóló előadást, mert ez a téma mindig is aggasztott. Tavaly kifejtettem a Human Insectnek, hogy ha ez így megy tovább, mindenki twittereli az esküvőjét, meg miközben az első csókja zajlik, közben videózza a telefonjával, hogy feltehesse a netre, akkor előbb-utóbb egyetlen hatalmas organizmussá válunk, aminek az egyes emberek csak érzékszervei, és nem is mondta, hogy megőrültem, hanem helyeselt, és meg is akartam kérdezni akkoriban valamelyik környezetemben lévő filozófust, hogy mi az álláspont ezzel kapcsolatban, mégis mi lesz így az egziszenciális magánnyal, de aztán elfelejtettem.