A férfiak azért feltétlenül csodálatra méltó lények, ezen gondolkodom, miközben klausztrofóbiásan botladozom a HMS Belfast gépházán keresztül a hajó gyomrába le meg föl. Az a képességük nyűgöz le éppenséggel, ahogy létrehozni képesek dolgokat, megvalósítani, kitalálni, felépíteni, teremteni, működtetni. Esetünkben konkrétan először a Tower hidat viktoriánus gépházával egyetemben, majd pedig egy hadihajót. Megtervezni, kitalálni, összerakni, működőképessé tenni, és aztán az északi sarkkörön mínusz ötven fokban rohangálni ugyanezeken a lépcsőkön, miközben a hajót nyilván dobálják a hullámok és közben a német haderők lőnek ránk. És akkor még utólag úgy nyilatkozni, hogy mennyire klassz volt a Belfast-on szolgálni, megtiszteltetés volt, és mindig jó volt a hangulat, a legvidámabb hajónak nevezték. Jó volt a hangulat. A második világháború volt, emberek, egy hajó gyomrában laktatok, az ellenség mágneses víz alatti torpedókkal jött, két négyzetméteres gyengélkedőben operáltak meg, ha megsebesültél, kint mínusz ötven fok volt, és jó volt a hangulat? Engem már az kiborít, ha egy órával korábbra állítjuk az órát, vagy ha reggel derül ki, hogy nincs otthon tej a kávémba. Lenyűgöző, bátor, csodálatos lények, mondom én.
A HMS Belfast tehát őfelsége hadihajója, jelenleg nyugdíjban horgonyoz a Temzén a Tower hídnál, és asszem 12 font rá a belépő. Ezért cserébe bejárható szinte az egész hajó, gépháztól a hídig. A termeket olyan élethűen berendezték, hogy az mármár bizarr: a rádiószobában teljesen élethű rádiósfigura, az orvosi szobában sebesültek (vegyük észre a sebész karján nézelődő kis patkányt is), a kantinban sanzon szól, a konyhában műanyag ételek és konkrét kajaszag. A hajón itt-ott kiállítás is van, egy a hajóépítés történetéről, egy pedig magáról a HMS Belfastról, régi tárgyakkal, ruhákkal, dokumentumokkal, meg a legénység visszaemlékezéseivel.
A Belfast 1937-ben épült, 1942-ben az északi sarkkörön kísért konvojokat a Szovjetúnióba, 1943-ban North Cape-nél részt vett a Scharnhorst német hadihajó legyőzésében, 1944-ben a normandiai partraszállásban, majd békefenntartó alakulatok részeként a Távol-Keletre vezényelték, és később még az ötvenes években a koreai háborúban is jeleskedett.
1963-ban nyugdíjazták, és mint minden ócskavasat, bezúzásra ítélték, de a megalakuló HMS Belfast alapítvány végül nagy nehezen kilobbizta, hogy múzeummá alakítsák és a jelenlegi helyén kössék ki. Engem lenyűgöz, nem is a történelem, hanem maga a hajó.
És némi trivia: a Neverwhere c. Neil Gaiman-regényben a Vásárt egy alkalommal a HMS Belfast-on rendezik.
