Ülök az udvaron a járdán és körömkefével mosom a bakancsomról a sarat és azt énekelem, hogy elkártyáztam a gyönge szívem. Azért ezt, mert tegnap nézegettem a Soproni Erzsébet Kórház évkönyvét, és viszontláttam benne középiskolás korunkból az egyik meghatározó akusztikusgitáros-kalapos csavargókülsejű egyént, immár jó útra tért munkakörben. Meg azon gondolkodom, hogy a múltkor kifejtette nekem a fodrászcsaj, aki egy finom nő és valamin mindig fel van háborodva (de olyanokon, hogy a bejárónő úgy teszi az asztalra a terítőt, hogy látszik rajta a csík, ahol össze volt hajtva; és mindig összevissza teszi vissza a letörölt fürdőszobapolcra a tégelyeket, holott már százszor elmagyarázta neki, hogy szépen rendezgesse el, de egyszerűen nem érti meg), tehát kifejtette azt is, hogy micsoda emberek vannak, mert van olyan, aki leteszi a földre a hátizsákját vagy a táskáját, érted, leteszi a földre, én meg meg sem mertem pisszenni, velem még az is előfordul, hogy egyenesen leülök a földre. Sose lesz belőlem úrinő.