Azt a kört csinálom, hogy elmegyek BKV-val a Keletibe, onnan vonattal Sopronba, majd szikrázó napsütésben pántos trikóban Illy kávét iszom a Széchenyi téren, azután busszal elmegyek Brennbergbe. Kicsit gondolkodom a templom előtt, hogy mi is legyen, merre menjek, végül úgy döntök, hogy elmegyek a határig, és azon az úton, aminek egyik oldala Magyarország, másik oldala Ausztria, megyek a Mukk magasságáig, ott bekanyarodom, aztán meglátjuk.
Brennbergben javában uralkodik a mikroklíma, azaz mindenhol hófoltok vannak meg nyakig érő sár, meg hóvirág meg zuzmó. Meg új házak, és szokásosan sajnálom magam, hogy nem tudtam itt telket venni tíz évvel ezelőtt, amikor a jó soproniak még ott tartottak, hogy "az messze van és sok a cigány és nincs gázvezeték" és nem vették észre, hogy idilli környezet 15 percre a belvárostól, sajnos, azóta már észrevették és felmentek az ingatlanárak és építik itt a tájba-illeszkedő, tervező-tervezte házaikat szemmel láthatóan sok pénzből. Én meg csináltam egy külön kategóriát a blogomban, na.
Egy árva lélek sem jár a határ menti úton, látnivalónak állatlábnyomok vannak, meg a bükkfába karcolt feliratok végig, amiket anno az itt szolgáló katonák véstek be az őrség unalmas óráiban, általában dátumok, a szülővárosaik, meg pár női név. Klassz, hogy nincs határ és átmehetek bokorba pisilni Ausztriába. Egyszer látványosan elmúlik a mikroklíma és hó meg sár helyett napfényes erdei utak jönnek, meg kankalin, meg suhogós szabadidőruhát viselő hölgyek, akik kezükben hozzák a nordic walking botot. Továbbmegyek a Récényi úton és bekanyarodom a Várhely felé, az már tényleg a klasszikus soproni erdő, lombokon átszűrődő derűs napfény meg baljós fenyőerdő buckákkal. A Buckák valójában kelta halomsírok, párat feltártak és találtak is benne ilyen-olyan edénykéket, és mai ezoterikusok szerint a Várhely karmikus hely és itt a legjobb a csí vagy a mágneses erővonalak vagy valami. Bár a baljós misztikumot most jelentősen csökkenti a buckák között eszeveszetten rohangáló lógó nyelvű kölyökvizsla.
Amikor legutóbb (hát, jó régen) megkíséreltem, akkor épp nem lehetett felmenni a kilátóra, mert életveszélyes volt, most már fel lehet, bár ami azt illeti, semennyivel sem látszik kevésbé életveszélyesnek. Klassz, Várhely kilátó, százezer éve nem voltam fenn. Ott döglök kicsit és napozok és kiflit eszem és nosztalgiázom, utána meg hazajövök a Ciklámen tanösvényen, ami mindent tud, amit az ember egy ösvénytől elvárhat, nulla szintemelkedés, körben gyönyörű dombok, süppedős tűlevélszőnyeg, napsütés, frissen újrafestett turistajelzések.
Összesen kb. 16 km, és jól elfáradok a végére, ami borzasztó, sokkal jobb kondiban szoktam lenni, de tudjuk be a soproni levegőnek, amitől elszoktam és ami tudvalevőleg leveri a lábáról a nagyvárosi embert. Van ilyen legenda, hogy a magas oxigén vagy páratartalma vagy mi miatt nem bírja az Alpokalját a pesti ember, egy szívbeteg nénitől hallottam az egyik budapesti kardiológián, nem magamtól találtam ki.