- Akkor azt a Horthy Miklós-osat kérem! - mondja a néni a postán az ügyintézőnek. A néni bélyegeket válogat, és miatta nem halad a sor, és a mögötte állók hangosan sóhajtoznak és a szemüket forgatják. A néni rózsaszín kabátot, rózsaszín kalapot, berakott ősz hajat és kifogástalan sminket visel, és szemmel láthatóan a monarchia idejéből maradt itt valahogyan. Hátrafordul a szemforgatókhoz és azt mondja mintegy magyarázatképpen: - Ez a posta. Itt bélyeget árulnak.
Különben én is azt gondolom, hogy ez a posta, itt várakozni kell, most mindegy, hogy amiatt állsz tíz percet, mert rengetegen vannak, vagy mert egy ember 25 csekket ad fel, vagy mert egy rózsaszín néni éppenséggel bélyeget válogat. Sose értem, mért lepődnek meg és frusztrálódnak az emberek minden egyes alkalommal, amikor sorba kell állni a postán, ez az élet rendje, a postán sorba kell állni. Felépítettünk magunknak egy világot, amiben nem érezzük jól magunkat. Előtte se volt jó, mert fáztunk vagy éheztünk és féltünk a kardfogú tigristől meg a villámlástól és húsz év volt az átlagéletkor; most meg BKV-n kell utazni és túl sokan lakunk egy házban és vékonyak a falak és az átlagéletkorunk messze meghaladja a fogainkét, és ezért még fogorvoshoz is kell járni, és minden lehetséges dologgal rengeteg papírmunka van, és mindenhol egy csomó idegen ember van, és várni kell a postán. Félreértés ne essék, én is ugyanúgy frusztrálódom minden alkalommal. Egy fokkal jobb világot kellett volna építeni, valamivel egyszerűbbet és használhatóbbat.
Végülis sorra kerülök mintegy nyolc percen belül, a postáskisasszony repesve örül az A4-es méretű borítékom láttán, amit ráadásul külföldre adok fel, merthogy az az ukász mára, hogy bélyegeket kell ragasztaniuk. És erre jó sok ráfér, és a nagyértékűeket is el tudja sütni. Engedélyt kér tőlem, hogy a szokásos pecsét helyett hadd ragasszon bélyeget, mert a bélyegnek el kell fogynia. Kiegyezünk három darab, kb. 6x5 cm méretű Kazinczy Ferencben. A mögöttem állók a szemüket forgatják. A postáskisasszony boldogan ragasztgat.