Először még csak Robbie Williamstől a Millenium című számot akartam, később Vanessa Carltontól a 1000 miles-t, aztán eszünkbe jutott a Crystaltól az 1000 hold, de azt sajnos nem bírtam néhány másodpercnél tovább hallgatni, és szóba jött Tori Amos is, de az túl komoly.
A Tokio Hotel nem komoly, hanem cuki, épp azon gondolkodtam, hogy az eredeti német verzió legyen, vagy elég az angol, és akkor a férjem előállt a V'Moto-Rock: Ezer fal, ezer szó, ezer dal című számával, amivel egy időre elbizonytalanított, de aztán végül mégis a német tinédzseremó győzött Demjén Rózsival szemben.
Küldjük szeretettel Áginak, ezredik bejegyzése alkalmából.
Vettem végre szemfedőt, kalózosat. Tiszta feketét akartam, amit neadjisten felvehetek utcára, amikor már nagyon idegesít, hogy a csíkot látom, meg "nothing is cooler than standard black", de csak halálfejes volt kapható a jelmezkölcsönzőben. Azt hiszem, abban azért nem megyek be dolgozni.
Ma lézerezték a szememet, ami kb. piskóta volt, sokkal rosszabbra számítottam. Persze, rendkívül kellemetlen, amikor zselével egy prizmát cuppantanak a szemgolyódra, tíz percig hozzányomják és közben egy fénybe kell nézni, de meg sem közelíti a műtétes élményt, amelynek során kb egy egész manikűrkészlettel garázdálkodtak a szemgolyóm belsejében. Mostantól azon kell izgulni, hogy lassanként felszívódik a szememből a gázbuborék, ami a helyére nyomja a retinát, és utána már csak ketten maradunk, a gravitáció meg én, és leszakad-e gázbuborék nélkül, vagy sem. Ez pár hét.
Elnézést a címekért, nemrég újranéztem a Middlemant és azért. Idővel abbahagyom.
Update: persze, még mindig jobb, mintha egy fogat ültettek volna a szemembe.
Számomra érezhető mértékben veszítettem az empátiás képességemből különben, mióta beteg lettem. Furcsa. Arról azért nincs szó, hogy egyáltalán nem érdekel, mi van az emberekkel, mert valamennyire érdekelnek, különösen azok, akikkel alapból is törődöm, de... más. Nem bántok senkit, de nem vagyok annyira humanista és szerettetteljes, mint amúgy. (Hm, akik ismernek személyesen, azok most vajon hangosan felröhögnek a "szeretetteljes"-en?). De ez teljesen belefér, világhírű kedvenc Főnököm a múltkor elmagyarázta a folyosón, hogy nyugodtan lehetek paranoid pszichotikus is, ha akarok, mert a szemműtéteket követő szenzoros depriváció (érzékszervi kiesés) okozhat delíriumot és paranoiát is, ez többnyire átmeneti és néhány napig tart. (Mondjuk főként idős emberekre jellemző, akiknek egyszerre műtötték meg mindkét szemét és pár napig egyikkel se látnak, de ez részletkérdés.)
Amúgy teljesen logikusnak és evolúciósan előnyösnek tűnik számomra, hogy az ember kicsit paranoid legyen, amikor hirtelen elvesztette a látóterének mondjuk felét és még nem szokta meg. Jobb akkor bent maradni a barlangban és ott szorongani, vagy ha ki kell menni mégis, akkor legalább idegesen kapkodni a fejünket mindenfelé, mert én most pl. simán nem venném észre, ha a bal oldalamon sétálna a kardfogú tigris. És bár nem lettem paranoid, de tegnap jártamban-keltemben komolyan veszélyesebbnek tűnt a Város a szokásosnál, fellöktek, bringások, csövesek, miegymás. Nagyon érdekes.
Holnap megyek vissza a szemészhez, aki ha minden jól megy, akkor meglézerez, és a legoptimistább terv szerint ezzel kész, vége, soha többet semmi bajom se lesz, kilencven évig élek jó egészségben, sok pénzem, saját vitorlásom, macskám és kertes házam lesz, valamint kilenc unokám és néhány megjelent regényem. A pesszimistább verziók ennél pesszimistábbak, de abból sok van, úgyhogy nem taglalom. Nagyon szeretnék már túl lenni ezen és visszakapni a régi, normális önmagamat a beteg, undok, paranoid verzió helyett. Úgy érzem magam ezzel, mint a hibás áru a Tescoban, aminek lejött a címkéje és berakták az egyik ilyen tárolóba 25%-os matricával. Vissza akarok már menni a polcra.
Tegnap aztán az előbbi bejegyzés megírását követően majdnem elütöttek a járdán a Nagykörúton biciklisek. Persze, nem ütöttek el majdnem, csak az egyik a bal, a másik pedig a jobb oldalamon haladt el mellettem nagy sebességgel egyszerre, én meg majdnem szívbajt kaptam. Amúgy meg mindenhol nyomakodó, büdös emberek mellett utaztam az összes igénybe vett bkv-járművön, és minden aluljáróban részeg hajléktalanok feküdtek. Neve is van, Budapest.
Különben erről most eszembe jutott kedvencem, a web 4.0 blog, amiben csak címkék voltak, és azokhoz lehetett kommentezni. Simán írhatnék ilyen blogot is. Melegfelvonulás. Bringások. Budapest. Vicces lenne.
Komolyan már. A Margit hídon a biciklisek áttolhatják. Áttolni azt jelenti, hogy először a híd elején leszállsz a bicikliről a két lábadra. A bicikli kormányát fogva, magad mellett tolva azt, átsétálsz a híd egész hosszában a két szép lábaddal az aszfalton. A hídon való áthaladás során egyszer sem szállsz vissza a járműre. Amikor leértél a hídról, visszaszállhatsz a járműre és kerékpárral haladhatsz tovább.
Sajnos az emberek olyanok, hogy személyes élmények alapján ítélnek meg közösségeket és egész jelenségeket. Mondok egy példát. Ismerek egy jófej leszbikus lányt, ezért nem utálom "a melegeket". Kirabolnak Olaszországban, akkor utálom "az olaszokat".* (Igen, igen, ez rendkívül helytelen gondolkodás, de a jelenség létezik és megfigyelhető, és attól, hogy helytelennek tartjuk, még lesz.) Az emberek a bringás "szubkultúrát"** az utcán látott bringások viselkedése alapján fogják megítélni. A bringás szubkultúrára igen rossz fényt vetnek a lezárt Margit-híd járdáján, a gyalogosok között cikázó biciklisek.
Különben annyira nem zavar, mert keveset járok arra, csak gondoltam, szólok.
*A példák csupán illusztrációk.
**Azért tettem idézőjelbe a szubkultúrát, mert tisztában vagyok vele, hogy ez valójában elsősorban egy közlekedési eszköz, és nem arról van szó, hogy az összes kerékpáros ugyanannak az egyesületnek a tagja vagy ilyesmi.