Azon gondolkodom, hogy almatortát kellene csinálni, mert van egy csomó régi alma. Vagy azt a francia almatortát szeretném rekonstruálni, amit koleszos korunkban lehetett kapni a helyi pluszdiszkont mellett nyílt Francia Pékségben, jó drága volt, de este hét után féláron volt minden, és ott ettünk quiche-t meg croissant-t, meg almatortát. Vagy pedig olyat, amilyet Utrechtben sütött szülinapján az aranyos meleg srác, és amikor elkértem tőle a receptet, elárulta, hogy "porból" van, Dr. Oetker almatorta-kit. Persze, nem találok nekem tetsző receptet széles ez interneten, de majd valamit összerakok a rendelkezésre álló adatokból.
A másik probléma, hogy a férjem fogyózik és itthon sem lesz, én meg azt szeretem, ha van közönségem, mert ahogy a könyvet az Olvasók, a festményt a Műélvezők, a mozit pedig a Nézők teszik élővé, ekképpen az almatorta is hálás közönséget igényel. De embereket nem akarok idehívni, mert van kedvem egyedül lenni. Példát kellene vennem Salingerről, aki állítólag az elmúlt évtizedek alatt két regényt is írt, amit senkinek sem adott oda elolvasni és nem is tervezi; vagy a Holdpalotában szereplő fickóról, aki képeket fest a sivatagban, annak tudatában, hogy ezeket soha senki nem fogja látni.
Mármint rajta kívül, mert én enni fogok belőle nyilván.
Persze, foglalkozhatnék a (legújabb tudományos) cikkünkkel is, amit feltehetőleg végül publikálunk valahol és sokmillió ember fogja elolvasni (legalábbis két reviewer biztosan), de ahhoz túl fáradt vagyok.