Azóta: kijavítottam a dolgozatomat az egyik témavezetőm javaslatainak megfelelően. Megkaptam a másik témavezetőm észrevételeit, és megbeszéltem vele, melyiket milyen módon gondolja kijavíttatni. Hisztiztem. Kitöltöttem a könyvtárigazoláshoz szükséges űrlapot, bevittem a könyvtárba (személyesen kell), majd telefonon értekeztem a könyvtáros hölggyel, kijavítottam a hibákat és elektronikus levélben elküldtem neki a javított űrlapot. Regisztráltam egy júniusi szakmai rendezvényre és foglaltam szállást a helyszínéül szolgáló hotelben. Megkértem hozzáértő Kollégámat, hogy nézze át a dolgozatom statisztika-részét, majd észrevételeinek megfelelően javítottam. Megkértem egy igazán nagynevű biostatisztikust, hogy magyarázza el nekem, hogy amit én a dolgozatomban kissé ellentmondásosnak érzek, az miért nem az, valamint nyafogtam neki is. Begyűjtöttem opponensemtől a véleményt és elkezdtem írni kérdéseire a válaszokat. Felvettem két beteget az osztályra, megírtam hat darab zárójelentést és néhány vizsgálatkérő lapot, mely vizsgálatokra időpontokat egyeztettem, illetve beszéltem a betegekkel. Kávéztam Charlessal, aki a világutazó jóbarátom, néhány napot tölt idehaza, hajlandó volt bejönni a munkahelyemre, hogy találkozhassunk a kávészünetem alatt, és beszélhessünk fél órát utazásról, szerelemről, dopaminról és oxitocinról. Elolvastam hetven oldalt a neuropszichológia könyvből (az agyi aszimmetriát, ami tök érdekes). Eldöntöttem, hogy kosztümöt veszek fel, de nem blúzzal, hanem valami lazább felsővel, mert ez házi védés. Felpróbáltam az összes felsőmet a kosztümmel, rájöttem, hogy dagadt vagyok és hogy egyik se jó hozzá. Elkezdtem diákat csinálni, de még csak az ábrákat és táblázatokat tettem rá, és már most túl sok. Próbáltam távoltartani magam fogadalmamhoz híven a munkahelyi pletykától, mégis megtudtam, hogy melyik kollégámmal kavartam tavaly (disclaimer: sohasem kavartam még egyetlen munkatársammal semmilyen szinten). Voltam egy MRI-laborban, ahol szimpatikus kutatók elmagyarázták szimpatikus vizsgálataikat, de ez egy másik történet, amiről máskor fogok mesélni.
Tök úgy érzem, hogy nem haladtam semmit és alig csináltam valamit, és most le kellett írnom ezt, hogy lássam, hogy ez a hiedelmem nem fedi teljesen a valóságot.
Még mindig írni kell magyar és angol tézisfüzeteket, válaszolni az opponens többi
kérdésére, átjavítani a dolgozatot a másik témavezetőm javaslatainak
megfelelően, elhozni a könyvtárból a kész igazolást, rendes diákat csinálni
a védésre, elolvasni a szigorlatra a maradék háromszázharminc oldalt a neuropszichológia
könyvből, meg a másik két neuropszichológia-könyvet meg egy ezeroldalas
pszichiátria-könyvet (na jó, ezt hagyjuk tényleg), valamint odébb varrni a kosztümnadrágon a gombot és eldönteni, milyen felsőt vegyek fel hozzá.
Be kell vallanom, hogy én titkon tényleg szeretem a krízishelyzetet, amikor villoghatok, hogy milyen ügyesen és higgadtan oldom meg annak számtalan aspektusát, de ez most tényleg túl nagy dózis.