Az iszonyú jó, hogy szakmámból adódóan direkt hasznos, hogy merengek az élet dolgain, meg elemzem a saját személyiségemet s viselkedésemet meg a mások személyiségét s viselkedését, ebből a szempontból kifejezetten előnyös, hogy nem infektológus lettem, mert akkor hogyan számolnék el magammal a rengeteg álmodozással-merengéssel-elemezgetéssel töltött idő miatt. Persze, lehetséges, hogy akkor nem a szorongáson meg az önértékelésen meg a saját életünkért való felelősségen meg a döntés szabadságán meg a halálon merengenék, hanem a meticillinrezisztens Staphylococcus aureus-on. Nem túl valószínű, de lehet.
És néha meg el szoktam gondolkodni azon, hogy vajon milyen lehet nem így élni, hogy az ember állandóan gondolkodik rajta, hanem csak úgy simán csinálni. Emlékszem, hogy már középiskolában gondolkodtam ezen egyszer, akkor én már naplót írtam, ami azt jelenti, hogy rendszereztem, kommentáltam magamnak és értékeltem a megtörtént eseményeket, meg zenéket hallgattam és álmodoztam meg nem történt eseményekről, meg olyan eseményekről, amik megtörténhettek volna, vagy megtörténhetnének, megúsztam őket vagy vágyom rájuk, ilyenek. És voltak azok az osztálytársnőim, akik sportoltak, és minden nap iskola után még kosáredzésre mentek, nyilván nem volt idejük annyit merengeni, kosáredzés közben azért arra kell figyelni, ami valójában történik, és a nap többi részében is valahogy gyakorlatiasabbnak tűntek ezek a lányok, mintha csak csinálnák az életüket ahelyett, hogy gondolkodnak rajta.
Van amúgy idegrendszeri alapja is a fejtegetésemnek, két központi idegrendszeri hálózat: a stimulusfüggő, ami akkor aktiválódik, amikor az úgynevezett külvilágra figyelünk és azzal kapcsolatos teendőink vannak, meg a stimulusfüggetlen. Számtalan olyan vizsgálat van, amikor funkcionális MRI-be fektették az alanyt és feladatokat adtak neki, mittudomén, párosítsa össze a piros négyzetet a piros háromszöggel, vagy olvasson el egy szöveget, akármi, és akkor nézték, hogy a feladat során melyik agyterület aktiválódik, és ebből következtettek, hogy melyik a piros mértani idomok párosításáért felelős agyterület meg melyik az olvasásért, satöbbi. És akkor feltűnt, hogy van egy bizonyos idegrendszeri hálózat (több, összefüggő agyterület), ami a feladatok alatt csökkent aktivitást mutat, és akkor aktiválódik jobban, amikor nincs feladat, hanem csak fekszik ember az MR-ben és várja, hogy mi lesz a következő idióta teszt, és azon gondolkodik, hogy mennyien voltak reggel a metrón, pont mellé ült le az a részeg, be kellene fizetni a csekkeket, basszus, de kényelmetlen ez a rohadt cső, totál elzsibbadt a nyakam, jövő hónapban lesz Gabiék esküvője, a lila ruhámat vegyem-e vagy a kéket, milyen idő lesz vajon, az már június, dehát tavaly is mennyit esett az eső júniusban, egyáltalán hogy bírta megfogni a Gabi azt a jó pasit, és még pénze is van, vajon hova viszi nászútra, bárcsak engem is elvinne valaki Párizsba, persze az a baj, hogy ronda vagyok és félénk, vagy csak rondának hiszem magam? vagy tényleg az vagyok? mondjuk a seggem elég nagy, de a múltkor is... Áá, elindult a feladat, akkor párosítsuk a piros négyszöget. Szóval a különféle vizsgálatok során mindig kb ugyanaz a pár agyterület kezdett el világítani, amikor nem volt feladat, és ezt elnevezték stimulusfüggetlen hálózatnak. Amikor "feladat van", mondjuk kosáredzésen vagy, akkor a stimulusfüggetlen hálózat inaktiválódik.
Szóval olyan kíváncsi lennék, hogy milyen úgy élni, amikor a gondolkodásod nagy része nem a stimulusfüggetlenben történik, hanem a külvilág tényeivel foglalkozol. Nem gondolkodsz az életen, hanem csinálod, történnek a dolgok, reagálsz rájuk, mintha egy kosármeccs lenne az egész. Milyen lehet az? Nem gondolom, hogy jó lehet, egy csomó mindent az ember elveszít, önreflexiót, kreativitást, némi mentalizációs képességet és egyéb szükséges dolgokat, szóval örökre nem cserélném el az álmodozásra való képességemet holmi gyakorlatiasságra, nem beszélve arról, hogy ezek valójában nem ellentétes dolgok, a jó gyakorlati megoldásokhoz is kell a képzelőerő, de azért kipróbálnám egyszer, mondjuk egy hétig. Milyen lehet csak úgy színtisztán a Valóságban élni, anélkül, hogy gondolkodnál rajta? Könnyebb? Egyszerűbb? Nehezebb? Megírtam volna már a disszertációmat ahelyett, hogy azon gondolkodom, hogy mért nem írom?