Írok most egy kicsit blogot. Szóval elhatároztam, hogy ma hazajövök Sopronba a délelőtt 10-es vonattal, aztán délután elmegyek a könyvelőhöz, este meg anyámmal moziba, szerencsére egyikükkel sem egyeztettem pontosan ezeket a terveket, mert előző esti jelmezes buliból kifolyólag eleve tizenegykor keltem fel. Akkor felmentem a világhálóra, hogy megnézzem, mikor megy vonat, kinéztem a délután 1-kor indulót, aztán netezgettem tovább pizsamában úgy egyig. Na jó, beraktam közben egy mosást, mielőtt még elkönyvelnénk valami pongyolában fetrengő lusta dívának. Igen, a fejem is fájt. Végül azért eljöttem nagy nehezen a 16.10-es vonattal. A vonatút során eredetileg azokat a dolgokat akartam csinálni a laptopomon, amiket megígértem, hogy megírok/megnézek, de aztán nem hoztam magammal laptopot, mert olyan nehéz, és összecsomagolni is olyan nehéz, ki kell húzni egy darab kábelt, én ahhoz túl fáradt vagyok, majd olvasom a csoportterápiáról szóló könyvemet. Elő is vettem a könyvet, szomorkodtam egy sort a könyvjelzőn, ugyanis egyszer régen Thaiföldön olvastam ezt a könyvet és nemrég vettem észre, hogy benne van egy hajójegy a Mekongra. Vagyis azt azért nem nevezném hajónak, amivel mi azon mentünk, de mekkora élmény volt basszus, a Mekongról is mindig azt hittem, hogy csak filmekben és középiskolás földrajzkönyvekben létezik. Szóval átmentünk a hatszemélyes csónakkal Laoszba, eleinte nem látszott nagyon veszélyesnek, de amikor beleült a hat személy, köztük a férjem, akkor a csónak pereme már csak kettő centiméterrel volt a vízszint felett, és bár tudok úszni meg volt rajtam mentőmellény, de én eredetileg mikrobiológusnak készültem, és pontosan tudom, milyen durva férgek vannak az ilyen folyókban. De nem estünk bele, hanem átmentünk Laoszba és húsz percet töltöttünk ott az erre a célra kialakított helyen (tudniillik arra a célra, hogy turisták átmenjenek és annak örüljenek, hogy Laosz földjét tapossák, és döglött kígyót tartalmazó tömény alkoholt vásároljanak ennek örömére).
Lám csak, azért voltak nekünk élményeink. És tiszta szívből tudnék itt bekezdéseken keresztül rinyálni, hogy mennyire hiányzik az utazás, hiába, hogy utazok végülis eleget. Ezt a februárt itt nem lehet kibírni ép ésszel, akárki akármit mond, és találtam ugyan két tábla karácsonyról maradt étcsokit a ruháim mögötti rejtekhelyen, de annyira keserű, hogy alig bírom megenni.
Visszatérve a történethez, végül ki sem nyitottam a könyvet a vonaton, hanem zenét hallgatva a meditációmat csináltam, amelynek során nagyon erősen elképzelem, hogy utazok valahová ismeretlen vidékre és zenét hallgatok közben és suhan el a táj és klassz. Egy fokkal könnyebb ezt elképzelni vonaton, mint reggel munkába menet a metrón, de azért az sem lehetetlen. Aztán hazaértem, megnéztünk két Ally McBeal részt, Ally tízpercenként sír, miért kell tízpercenként sírni? Vagyis még csak nem is sír, hanem könnybe lábad a szeme, mert szomorú, vagy mert meghatódik, vagy csak úgy, és egyébként is túl rövidek a szoknyái. Ő nem a példaképem. Ling az. De különben egész vicces az Ally McBeal (második évad), tény, hogy csajos, de néha kb Scrubs-ba illő baromságok vannak benne. És lesz Madonna-koncert Pesten, augusztus 22. Eddig még kivétel nélkül minden koncertet megbántam, amire nem mentem el (Pink Floyd 17 éves koromban 20 km-re tőlünk a nyertes), úgyhogy muszáj lesz. Hát ilyenek vannak. Esetleg némi zene Valentin-nap alkalmából alább. Kaptam anyukámtól marcipánszívet, egy szavam se lehet.
Egyik kedvenc szerelmes számom, eredetileg Peggy Lee. Ez nem ő, hanem csak egy filmrészlet, de tetszik a csaj. Gondolkodtam, hogy ezt válasszam-e vagy a Nina Hagen-féle verziót, de az valahogy nem tűnt, ööö, helyénvalónak.