Vannak ezek a dolgok az életben, amiről az ember fiatalkorában azt gondolja, hogy sohasem fogja megtenni. Mások, persze, sokan csinálnak ilyet, de én nem, én más vagyok, ez nem nekem való, egyszerűen nem vagyok az a típus. És persze próbálnak rádumálni sokan, hogy csináld te is, hogy az milyen jó, és klassz, és hasznos, és élvezetes, de nem. Soha. Értsék már meg, hogy én soha nem fogok. Gyakorlatilag nagyjából havonta megpróbálja valaki rávenni az embert valami ilyesmire. Én ellenállok töretlenül. Én megértem, hogy futni jó, hogy futni hasznos, egészséges, olcsó, könnyű megtanulni, de én egyszerűen nem az az ember vagyok, aki fut.
Mondjuk itt bukik meg az ember stabil önképe: én régebben azt is hittem, hogy én egyszerűen csak nem az az ember vagyok, aki biciklivel jár dolgozni (jó, csak Utrechtben jártam azzal, és ott elég kifejezett volt a kortársnyomás, de akkor is), én nem az az ember vagyok, aki megeszi az olajbogyót vagy a zellert vagy a szusit (imádom), aki interneten írja a naplóját, aki egyáltalán bármilyen pasit össze bír szedni, aki összeköltözik egy férfival és még férjhez is megy hozzá, aki emberekkel dolgozik, aki egyáltalán beteszi a lábát egy mozgás- és táncterápiás önismereti csoportba (három és fél év), aki hajlandó ebben az életben sítalpat kötni a lábára (pár nap, de szerettem). Mondjuk eleve kezdjük ott, hogy én nem vagyok a sportos lány, hanem kifejezetten az antisportos lány vagyok, mindig kitűnő tanuló voltam, kivéve a testnevelést, amiből hármas, én egyest kaptam kislabdadobásból, sosem választottak a kosárcsapatba, sosem tudtam cigánykerekezni, viszont iszonyú gyorsan olvasok. Életem első 22 éve mindenféle sport nélkül telt el, és akkor a kezembe akadt egy belgyógyászat tankönyv, amiben le volt írva, hogy a sportolás csökkenti a szorongást és a depressziót, én meg éppenséggel kifejeztten csökkenteni akartam a szorongást és a depressziót, és (rettegve, mert ügyetlen és béna vagyok) beiratkoztam egy aerobic-klubba, és pont kifogtam egy nem túl puccos, de kedves helyet (már nincs meg). Persze, még mindig nem vagyok sporty spice, de ráéreztem, mit lehet ebben szeretni. Zenére ugrálni végülis klassz. De a futás, az más, az nem nekem való.
Szóval a lényeg, hogy ünnepelni szeretném magam, amiért már 30 percet vagyok képes futni anélkül, hogy meghalnék vagy abbahagynám. Ezt idén télen sikerült a futógépen elérnem véletlenül, és titkos terveim között szerepel, hogy majd tavasszal esetleg megpróbálok futni a Valóságban is, azaz odakint, rendes földön, ami nem tekerődik visszafelé a talpad alatt. Állítólag nehezebb. Kíváncsi vagyok, mi lesz ebből, mert az aztán végképp tökéletesen énidegen dolog, hogy én felöltözzek és a szigeten futkozzak.
Még azt is észrevettem, hogy a nagy elhatározások engem direktbe hátráltatnak. Elhatározom, hogy akkor márpedig én taichizni fogok járni, ha törik, ha szakad (egy hónapja nem voltam). Elhatározom, hogy ebben a hónapban megírom a phD-mat (attól kezdve minden eszközzel megpróbálom megakadályozni). Nekem nem szabad így nekivágni valaminek, hanem csak suttyomban el kell kezdenem csinálni, mielőtt még észbe kapnék és elhatároznám. Úgy kezdtem el teljesen véletlenül futni, hogy már jó ideje gyalogolok a futógépen, és unalmassá vált, és akkor jött egy gyorsabb szám, és valahogy úgy kedvem támadt futni, gondoltam, jó, próbáljuk meg, mi az. Futottam arra a számra. Aztán utána már mindig futottam arra a számra, aztán már egy másik számra is futottam. Aztán kaptam futóedzés-tervet, azt eddig részlegesen sikerült integrálnom a tudatomba, azon ugyanis az van, hogy felváltva hány percet gyalogolj és fuss, én meg annyit futok, amennyihez kedvem van. Nekem. Kedvem van. Futni.
Azt hiszi az ember, hogy van egy személyisége, vagy egy sorskönyve, és az valamire predesztinálja, és közben messze nincs az annyira szigorúan megszabva. Hogy mit tehetsz meg az életben és mit nem. Persze, vannak határok, de nem ott, ahol én gondoltam, hanem sokkal kijjebb. De mindenesetre nem ott, hogy nem jársz el futni, mert nem vagy az a típus. És igen, ez tényleg ijesztő, rájönni, hogy sokkal több minden lehetsz, és a szabadság az ijesztő, de nem akarom most előrángatni az egzisztenciálanalízist, mert éhes vagyok.