Jéghideg novemberi eső szakad, a jó vásárlók intersparból kifelé menet egyöntetűen megtorpannak az üvegajtónál, álldogálnak, tanácstalankodnak. A bolond lány (én) ezzel szemben lassítás nélkül sétál ki az esőbe, látszólag cseppet sem zavartatva magát a nyakába ömlő zuhatagtól, aztán néhány méter hősieskedés után laza mozdulattal a feje fölé emeli a frissen vásárolt muffinsütőt.
Egy lélek sem jár a többsávos úton, súlyos esőfüggönyöket sodor ide-oda a szél, a bolond lány magában dúdolgatva grasszál a néptelen úttesten sréhen keresztbe, feje fölé tartott muffinsütővel. Közelebbről hallatszik, ahogy a szilikonbevonatos acéllemezen sosemhallott, földöntúli dallamot klimpíroznak a jéghideg esőcseppek.
Megöl engem ez a melegfront, valamit tenni kell. Átmegyek mindjárt az edzőterembe, veszek egy napijegyet és hipnotizálom magam Faithless-sel a futógépen (aktív-éber hipnózis, nem viccelek). Vagy inkább megnézek valami filmet. Nem találom a helyemet, fáj a fejem, hülye idő van, hisztizek. A barátságon gondolkodom, több szempontból is, mi több, egészen különböző szempontokból, pedig nincs is kedvem hozzá. Hallgassunk inkább Sinead O'Connort végtelenül szomorú női énekesek rovatunkban.
Lézengek itt az interneten, nem mentem thai-chizni, mert elkéstem volna és nem volt kedvem tizenöt perc késéssel érkezni, ezért inkább sértődötten visszafordultam. Elolvasom a piszkozatolt bejegyzéseimet, úgy döntök, törlöm őket, ehelyett véletlenül publikálom, hát jó, akkor legyen minden így, őrződjön a veszteségekről szóló, törlésre szánt blogbejegyzésem rss-feedekben örökre az utókornak. Vicces. Különben, ha még nem mondtam volna, utálom a freeblogon ezt az új feature-t, hogy külön fülön vannak a piszkozatok, iszonyú nehézkes és tök felesleges, csak mondom, én néha írok ezt-azt csak úgy magamnak, aztán kitörlöm, vagy nem, de nem akarom külön mappában tárolni.
Ezt a számot hallgatom mindeközben, egyszer yummie mixben volt és jó a csaj még mindig. Egyúttal kipróbáljuk a freeblogos zenegombot.
Kéne vasalni is, különben meg szomorú vagyok, de nem rossz most annak lenni, legyen így. Előbb vagy utóbb aztán úgyis 31 éves leszek és egy jobb év jön és hosszabbodnak a nappalok és mindenféle terveket fogok megvalósítani meg új kalandokba keveredek, az Idő a barátom vagy a szövetségesem vagy micsoda.
Nekem az Idő eddig mindig csak a legnagyobb szövetségesem volt, én mindig eseményektől meg helyzetektől szorongtam meg szenvedtem, és az idő ebből mindig megbízhatóan kimenekített. A mindenféle előadások, gyökérkezelés, lakásvásárlás, párkapcsolati izék mind szépen történetekké váltak csupán és ez megnyugtató. És akkor idén van az az év, amikor nem.
Szeptemberben gondolkodtam ezen, hogy idén basszus nem kétséges, hogy a gyászról kell tanulnom, nem is kifejezetten az emberek halála miatti gyászról, hanem az összes mindenféle elmúlás és búcsúzás és veszteség és egyébről. Hogy betöltöttem a harmincat, sosem lesz már olyan szép a bőröm, az egyik fogam már korona, fél fülem a sírban, nehezebben keveredem ki az influenzából és rosszabbul viselem a másnaposságot meg a kialvatlanságot, mint tizenhétévesen, leszakvizsgáztam, felelősséget kell vállalnom az életemért, a gondtalan, felelőtlen éveim elmúltak és történetekké váltak. (Bár asszem sose voltam úgy igazából gondtalan-felelőtlen úgysem.) Hogy véget ér a pszichoterápiám, a mozgáscsoportom (különben iszonyúan hiányzik most a mozgáscsoportom, pontosan oda kéne most vinni ezt a szomorúságot és hengergőzni vele a földön picit), mindkettő nagyon jó volt, és vége lesz. Hogy eltörött a kedvenc Hello Kitty-s bögrém, összement a Bangkokban vásárolt szürke pulcsim, elveszett a kedvenc hajgumim, tönkrement a kedvenc bonyhádi teflonedényem, szétszakad a tízéves Martens bakancsom. Az emberek a környezetemben meg évtizedek után szakítottak, a pácienseimet sorra elhagyták a szeretteik, elváltak tőlük vagy elutaztak vagy meghaltak, aztán meghalt a fölényes bölcsészfiú ismerősöm is, és akkor ott szeptemberben konkrétan azt gondoltam, hogy: jól van, oké, megértettem. Felfogtam, az idő nem csak a barátom, a dolgok elmúlnak, tönkremennek, elhagynak, meghalnak, ezt nem tudjuk letagadni, elviccelni, könnyedén venni, megértettem, nem fogom könnyedén venni, megígérem, felfogtam, világos? de most már több ember ne haljon meg az ismeretségi körömben, amennyiben ez lehetséges. Én ennyiből megtanultam, tényleg, komolyan fogom venni a veszteségeket, nem fogom bagatellizálni vagy túlságosan jól viselni többé. Megértettem, hogy együtt kell élnem azzal a tudattal, hogy esetleges az ittlétünk és bármikor bármi történhet bárkivel és semmi befolyásom erre és ez borzasztóan szomorú és ijesztő. Elolvastam még a Gyász című könyvet is, azt még sok évvel ezelőtt vettem leárazva, amikor egy betegemnek meghalt a tesója, de aztán mégse olvastam akkor, nem tűnt időszerűnek. Különben jó könyv. De persze, ezzel sem engeszteltem ki az isteneket.
Még aztán az is volt valamikor ősszel, hogy ráéreztem arra a közhelyre, hogy valami az emlékeinkben mindig él, amely mondat eddig szimplán egy üres közhely volt, de most valamikor ősszel rájöttem, hogy az én fejemben tulajdonképpen tényleg mindig ott lesz a fölényeskedő bölcsészfiú, meg a csoportunkból a Himalájába emigrált lánynak a mozdulatai; a pszichológusomnak bizonyos szófordulatai meg konkrétan beleépültek a szókincsembe, és ez valahol megnyugtató. Hogy semmi sem vész el úgy istenigazából. De azért mégis... most valahogy jobban értékelném, ha szimplán összefuthatnék az utcán a bölcsészfiúval és kávéznánk és jókedvűen leszólná az ízlésemet és a különféle publikált esszéivel meg pszichedelikus filozófusaival villogna, és lenne jövő héten a mozgáscsoportom és bejárhatnánk a teret. Persze, gondolatban megőrizni a dolgokat, az is tök jó, de nem olyan, mint az igazi létezés.
És most kitörlöm ezt a blogbejegyzést a semmibe.
Egyébként a múltkor elirigyeltem a zsidóktól, és offline szombatot tartottam, azaz nem mentem az internetre és kikapcsoltam a mobilomat, persze mindenki aggódva hívogatta a férjemet meg anyámat, hogy hol vagyok és mi van, meg nehéz volt net nélkül, ráadásul karórám nincsen, csak a telefonomon van óra, szóval hazautazni Sopronba kifejezett kihívás volt így, Elvira néni meg pontos idő nélkül, de sikerült.
Különben azt mondták rám a bloggerek, hogy olyan vagyok, mint Audrey Tatou abban a filmben, amiben minden vallást kipróbál, pénteken tai-chi-zom, mint a taoisták, szombaton zsidómód offline vagyok, de azért katolikus templomi esküvőm volt és halat eszem szenteste. Lenyúlom a vallásokból a nekem tetsző külsőségeket, remélem, nem haragszanak meg érte az istenek, bármelyik.
Na mindegy, ezt csak azért mondom, hogy ha szombaton nem vagyok elérhető, akkor nem haltam meg (hozzávetőlegesen 83 évesen fogok meghalni, kora ősszel, némi belenyugvással és teljesen irracionális, enyhe elégtétellel a szívemben, amiért abból az évből a novembert már tutira nem kell itt töltenem), szóval szombaton csak kikapcsolom a mobiltelefonomat, direkt. És azon fogok aggódni, hogyha valakivel valami baj van, akkor majd hogy fognak engem elérni. Basszus, 23 évesen vettem az első mobiltelefonomat, nem lehetek ennyire függő tőle. Különben még annyival kéne súlyosbítanom az élményt, hogy szombaton nem vásárolok, dehát az intersparban minden szombat szuperszombat, úgyhogy ez kilőve.
Kivettem szabadnapot mára, aludtam tizenegyig, elmentem a spanyol ebédre, ittam sangriát, röhögtünk. Például azon, hogy hogyan lehetett volna meghackelni az eseményt (amely a húgomék vizsgarendezvénye volt vagy micsoda): például Matya megjelenhetett volna torreádornak öltözve, de rendesen cafatos-véres ruhában, és homlokát piros ronggyal törölgetve olyanokat mond, hogy "küzdött a bestia", a kardjáról kicsit még lerázza a vért a bejáratnál, aztán pedig "carramba!!!" felkiáltásokkal a falhoz csapdossa a gazpacho-s edénykét, mert nem hasonlít eléggé Florencía mama főztjére.
Vettem ajándékot plázában, elmentem szoláriumba, beleszerettem egy hetvenezer forintos Columbia sídzsekibe (nagy szükségem lenne rá a kék metrón). Bementem a boltba venni magamnak kesztyűt, aztán vettem inkább szupertrendi rogyasztottsapkát, bár minden sapkát utálok, de ez most kap egy esélyt, végülis ilyet visel mostanában Katie Holmes és Nicole Ritchie, és elég régóta valami kísértetiesen hasonlót a Klári Mama és a Mariska Mama, mely utóbbiak a nagyanyáim, szóval lehet benne valami.
Hallgattam zenét, olvastam könyvet, és egy nap alatt legalább egy hetet pihentem. Most pedig sütök végre brownie-t.
Ültem a metrón és hirtelen megéreztem a "szabadon lebegő szorongás"-t, kifejezetten érdekes volt. Azt tanultuk ugyanis a fóbiák pszichopatológiájáról, hogy azok valahogy úgy alakulnak ki - nem direkt, hanem tudattalanul - hogy az ember szorong úgy alapból nemtudjamitől, esetleg az élettől úgy en bloc, vagy a haláltól, vagy mert szikrák vagyunk csupán és sodor minket a szél. De szüntelen folyamatos szorongással elég nehéz együtt élni, ezért az együttélést megkönnyíttendő, "a szorongás tárgyat keres magának": kitaláljuk, mitől is féljünk, legyen mondjuk a pók, ez nagyon remek választás, mert nem kell minden percben szorongani, csak ha a pók ott van, és akkor is el lehet szaladni, szóval visszanyertük a kontroll illúzióját a világ felett. Én részemről most épp az angol előadásomtól szorongtam reális ok nélkül (akkor sincs semmi, ha nem sikerül jól), és amikor megtartottam, akkor egy kicsit elmúlt, aztán pedig ültem a metrón, és azon vettem észre magam, hogy valami olyasmin gondolkodom, hogy "na, ezen túl vagyunk, akkor mi legyen a következő, min is kéne most szorongani?".
Mindig tetszett nekem maga a kifejezés, mert annyira képszerű, úgy képzeltem el a "szabadon lebegő szorongás"-t, mint valami nagy madarat, ami kiterjesztett, szinte mozdulatlan szárnyakkal vitorlázik a levegőben, és néha leül egy-egy ágra, és most komolyan ott lebegett és csapdosott körülöttem a szárnyaival, miután megszűnt a kényelmes "angol előadás" nevű fészke. Kereste a helyet, hogy hova csapjon le, a phD-t már unja, az anyagi helyzetemet is eléggé, mi is legyen, mi is legyen. Végülis nem találtam neki semmi jót, úgyhogy maradnak a jól bevált témák. Mi lenne vajon, ha megírnám az összes cikkemet és kifizetném az összes hitelemet valami csoda folytán? Elkezdenék szorongani az élettől és/vagy a haláltól? Vagy legyen inkább mégis a pók.
Na mindegy, meg ez egy furcsa nap volt amúgyis, elfelejtettem dolgokat meg ottfelejtettem, aztán számtalan ismerőssel futottunk össze véletlenül a világ köldökén, a Parázs Presszóban, például Csabikával, meg Susie-ékkal, meg a saját férjemmel és kis barátaival. És hazafelé meg, ahol leszálltam, szantálillatú füstölőillat volt a villamosmegállóban megmagyarázhatatlan okból. Szóval ilyenek vannak, meg hogy vajon nekiálljak-e most még brownie-t sütni.
Fáradt vagyok, sok dolgom van, hisztizek. Gary Moore is túl fáradt, de legalább írt róla egy vidám dalt, hallgassuk.