And the sun is gonna shine

2008.07.09. 21:28 - címkék: - 13 komment

A tanorexia kifejezést tanultam ma*, ez egy ritka szindróma, ahol az egyén fizikai és/vagy pszichés függőséggel rendelkezik a napozás iránt. A napozás endorfint szabadít fel, és azért, bőrgyógyászok egy csoportja kimutatta, hogy opioid blokkoló szedése mellett a tanorexiásoknak súlyos elvonási tüneteik alakultak ki. Na, ne röhögtessenek már. Amúgy ilyenem is volt lánykoromban az ADHD, a szociális fóbia, a neurotikus teljesítménygátlás és a szezonális depresszió mellett, mindehhez pedig szerintem teljesen normális voltam, hálistennek akkor még nem volt internet.

Oké, adjunk mindennek diagnózist, de basszus. Tanorexia??! Szerencsére ez nem szerepel semmilyen orvosi diagnosztikai kézikönyvben, legalábbis a pszichiátriai diagnózisok között nem, kivételesen nem mi találtuk ki.

*Egyébként állandóan új szavakat tanulok, tegnap pl. a pucu, a puca és a frázisszintaxis, múlt héten pedig a venge szavakkal ismerkedtem meg. 

L'homme y passe à travers des forêts de symboles

2008.07.09. 17:40 - címkék: - 7 komment

Olvasom Joyce Maynard könyvét, amiben Salingerrel való kapcsolatáról is ír. Úgy kezdődik, hogy Salinger akkor már egy jó ideje nem publikál, hanem a világtól elvonulva éldegél, homeopátiát tanul, vallásokat tanulmányoz, és minden nap ír, amit senkinek nem mutat meg, hanem betesz egy széfbe. Én már ezen teljesen megakadtam, hogy ha komolyabban belegondolunk, mennyire döbbenetes ez, évtizedekeig minden nap írni, magadnak. Áh, van egy jó ötletem, írok magamnak egy regényt. Azzal a biztos tudattal, hogy soha senki nem fog róla véleményt mondani, azaz kritizálni, leszólni, belemagyarázni dolgokat, de soha senkinek nem is fog tetszeni, boldog perceket okozni, senki nem fog megdicsérni, hogy milyen jól írsz, vagy megköszönni, hogy volt mit olvasnia, amikor nem tudott elaludni. Szerintem az összes kreatív alkotás részben azzal a céllal jön létre, hogy hassunk az emberekre, elszomorítsuk őket vagy megütköztessük vagy legalább elszórakoztassuk kicsit, és szerintem az alkotás ebből a szempontból a hatalom érzését adja meg. Én befolyásolom, a könyvemmel, hogy ennél a résznél nevetnek az emberek, ennél a résznél sírnak, és fuj, itt meg undorodjanak és féljenek (ha teszemazt zombihorrort írok). Soha az életben nem lennék képes erről a hatalomról lemondani, sem azokról, amikor valaki megdicséri az írásomat, igazából kizárólag azért szoktam írni, hogy néha megdicsérjenek. De elgondolkoztató, hogy ha ezt a hatalmat, meg a dicsfényben fürdőzést elvesszük az alkotói folyamatból, akkor mi marad? Milyen lehet magadnak írni? Úgy képzelem, hogy biztos valami felszabadító érzés.

Persze, mondhatnám, hogy kipróbálom, de soha az életben nem lennék képes, mert akármennyire is elhatároznám, azt gondolnám közben, hogy "jó, ezt most magamnak írom, de ha valami véletlen folytán nagyon jól sikerül, akkor azért megmutatom a férjemnek, és ha szerinte is jó, akkor beküldözgetem mindenféle magazinoknak". Persze, nem sikerülne jól, mert maximum ócskán összetákolnék valamit, még a helyesírását sem nézném át, minek, úgyse látja senki.

A kedvenc regényemben, a Holdpalotában műveli egyébként ugyanezt az egyik főhős, amikor egy barlangban él valami sivatagban és csodálatos képeket fest, amiket rajta kívül soha senki nem fog látni. Ebben van valami igazán irigylésreméltóan hátborzongató.

Egyáltalán nem erről akartam most egyébként írni, hanem teljesen másról. Szóval a 18 éves Joyce ír egy cikket a New York Times-ba, van róla fotó is, egy lépcsőn ül, okosan néz, és törékeny csuklóján hatalmas férfi karórát visel. És akkor ír neki Salinger (53), hogy milyen jó a cikk, leveleznek sokat, aztán szerelmesek lesznek egymásba, aztán elmúlik. Később Joyce elolvas egy novellát, amit Salinger még jóval a találkozásuk előtt írt, és szerepel benne egy fiatal lány, aki törékeny csuklóján hatalmas férfi karórát visel. Milyen gyönyörű már ez? Én, aki rajongok az életben felbukkanó szimbólumokért, imádom ezt a kis részletet. Hogy Salinger meglátta a Times-ban a képet a sovány, férfiórás lányról, és? Írt neki levelet azért, mert az ő képzeletében is létezett egy sovány, férfiórás lány? Hátha ez az? Persze, az emberek nem regényhősök, és a valóság nem egy Történet, és végül valóban nem azon múlik két ember közötti kapcsolat, hogy homályos szimbólumok összekötnek-e, hanem, hogy milyen az a két ember igazából, Salinger és Joyce szerelme is hamar köddé vált, amint együtt éltek pár hónapig. Nekem mégis nagyon tetszenek ezek, a szimbólumok, a véletlenek, hogy jelképek erdején át visz az ember útja, az egész mágikus gondolkodás. Lehet Jungot kéne olvasnom, ő szereti az ilyesmit.

Ui.: jé, gondoltam, belinkelem a Holdpalotát az olvasónaplómban, és most látom, hogy abban a bejegyzésben pontosan ugyanezt a Baudelaire-sort idézem. Pedig nem idézem minden nap.

It's a hard rain's a gonna fall

2008.07.09. 15:29 - címkék: - 2 komment

Rájöttem, hogy a telefonommal lehet fényképezni. De nem fogok, nyugi, arra is rájöttem rögtön, hogy ócska dolog telefonnal fényképezni.

 

What do they need such good eyesight for anyway?

2008.07.07. 21:32 - címkék: - 12 komment

Rendben van, néha kicsit rájátszom, hogy a környék, ahol élek, posztapokaliptikus vízióra emlékeztet, hatalmasra nőtt csótányok a templomkertben, égig érő szürke betonházak között ordibáló lerobbant hajléktalanok, rémisztően erőszakos, beteg galambok, David Lynch-et megszégyenítően bizarr közért őrült öregasszonyokkal és betépett suhancokkal, meg a Lakók, akik mostanában a liftbe hugyoznak vagy hugyoztatják kutyájukat, majd más Lakók a lift falán elhelyezett meglepően trágár és elképesztő helyesírású feliratokkal fenyegetik életveszélyesen a liftbe hugyozó élőlényt. Jó, ez igazából egy szimpla lakótelep.

De mégis mit keresett ma este a pluszdiszkont tövében kettő darab, szürke, döglött mezei nyúl?

Facebook oldaldoboz

Olvasok is

Írj nekem levelet

Köszönöm

Extra köszönet

A designt a Yummie médiaügynökség szállította


süti beállítások módosítása