A pszichológusom szerint olyan embertársunkkal vitázunk sokat, aki bennünk is megvan, egy számunkra nehezen elfogadható részünket képviseli, mert valójában magunkkal vitatkozunk. Ha valakinek csak egyszerűen más a véleménye, azzal kevésbé foglalkozunk, azt le lehet üvölteni és/vagy otthagyni, de általában nem annyira érdekes, hogy órákat töltsünk véleményeink ütköztetésével. Ez esetben akkor én a lelkem mélyén egy fölényeskedő bölcsészfiú vagyok, akit érdekelnek a pszichedelikus élmények, elfogadható megoldásnak tartja az öngyilkosságot és aki el bír olvasni teljes Nádas Péter-regényeket, ugyanis gyakorlatilag egyetlen olyan beszélgetésünkre sem emlékszem, amikor mi ne vitáztunk volna.
Egyébként ez teljesen így van, kivéve, hogy semelyik részem sem képes olvasni Nádas Pétert.
Még szeptemberben a vonaton, útban a temetésre meg vissza, írtam erről a fejemben egy szomorú blogbejegyzést, aztán másnap elutaztunk New Yorkba és az eléggé kitörölte az agyamból a történteket. Az a szívszorító-döbbent-fajta szomorúság már nincs is meg, vagy megbeszéltem magammal, hogy ne legyen. Egyébként az utóbbi időben az életemben nagyjából minden a búcsúzásról szól, befejeződik a mozgáscsoportom, akiket szerettem, decemberig járok a pszichológusomhoz, lehullanak a levelek, ó, a szárnyas idő hirtelen elrepül, minden míve tűnő szárnya körül lebeg, minden csak jelenés, minden az ég alatt, mint a kis nefelejcs, enyész. Különben egyszer Berzsenyiről is vitatkoztunk, hogy értékelhető-e a költészete vagy csak átlag unatkozó földbirtokos nyafog a fiókjának-jelenség, és konkrétan nem emlékszem, hogy melyik véleményt képviseltem én. Petrarcára emlékszem, akit ő szeretett, én utáltam, meg Hoffmannra, akit ő, hogy szépen fogalmazzak, nem tartott az irodalmi kánonba valónak, nekem meg az egyik all-time kedvencem. És egyébként is általában csapnivalónak bizonyult az ízlésem a vele való viták során, énnekem tetszett az Angyalok városa, meg Vavyan Fable, és Remarque-ot is jó írónak tartom, és akkor a női magazinokról ne is beszéljünk.
Megmutatta nekem a verseit is egyszer, egy tetszett nekem a kb. tíz közül. A lényegről szólt, a Véletlen c. versszakát szerettem, de már elfelejtettem, a kristálytiszta gondolattalanság, végtelenben összecsapó fraktálkarjai, ez volt benne, meg az űr kíméletlen matematikája. Meg az egyik, szimbolista József Attila-paródiában az, hogy "te a lábadat borotválod / kicsikekis törpék kalapálnak / most akkor szeretsz-e vagy mi van", ami onnan ered, hogy egyszer bejött hozzám a koleszba, hogy nem megyünk-e moziba, de én nem mentem, mert a lábamat epiláltam épp. De amellett, hogy a lábamat epilálom, hobbim a vásárlás, női magazinok, chick-lit, hollywoodi filmek, azért bármikor szívesen vitatkoztam pszichotikus élményekről, akár tudatállapotok-szivárványa-kontextusban is, vagy például legutóbb a vonaton az aktív-éber hipnózisról, és meglepően okos voltam. Van az, hogy az önképünk a más emberekkel való szociális interakciók során alakul ki, és nekem az az igen meghatározó imidzsem, hogy én a komoly, de komolytalan, buta, de okos lány vagyok, az szerintem legnagyobbrészt az ő hatása. Hogy én harisnyablogot írok meg fittneszterembe járok és szeretem a zombihorrort, de ez nem akadályoz meg impact-faktoros cikkek közlésében és a magasirodalom esetenkénti értékelésében és megszámlálhatatlan pszichológia-pszichoterápia-könyv elolvasásában, és fordítva. Én erre egy kicsit rá is játszok, mert szeretek ilyen lenni, és szerintem az egészet középiskolában kezdtem a "titkos barát"-levelezésünkben: Bedebunk Sária néven leveleztem vele az élet nagy kérdéseiről meg könyvekről, amelyek terén tizenéves létemre értelmesnek bizonyultam, néha játszásiból összekevertem Rimbaud-ot Ramboval, és emlékszem, mennyire megdöbbent, amikor kiderült, hogy végtelenül csitri, de sziporkázóan intelligens levelezőtársa az évek óta ismert nagyorrú, félénk osztálytársnővel azonos.
Volt egy idő, amikor neki tetszettem, mint nő, és akart járni velem, én meg nem akartam, de azt viszont akartam, hogy legyünk barátok, ez egy ideig érdekelte őt, aztán meg már nem, és én iszonyú dühös voltam a köcsög önző férfiakra. Ti. amíg él a remény, hogy egyszer hátha mégis meg lehet dugni, addig érdekel a lenyűgöző személyiségem, de amikor már nyilvánvalónak tűnik, hogy nem lesz ebből párkapcsolat, akkor hirtelen nem is vagyok már olyan érdekes ember. Ezt akkor gondoltam így, azóta velem is előfordult a fordított helyzet és kissé árnyalódott a fejemben a kép. Azért volt egy emlékezetes berúgásunk, ugyanis ő még nem volt előtte részeg, úgyhogy e konkrét céllal megvásároltunk három félliteres üveg pálinkát, a metrón ittuk az üvegből a kevertet és vitáztunk az élet nagy kérdéseiről. Csókolóztunk is, úgy két és fél üveg magasságában. Nem volt jó másnap.
Aztán volt pár év, amikor rendszertelenül, de azért találkoztunk néha, például megmutatta nekem valami vizsgafilmjét, akkor én már dolgoztam és szerettem a munkámat, és akkor pár óra vita után gyakorlatilag minden neheztelés nélkül nagyjából megszakítottuk a kapcsolatot, mert annyira máshogy gondolkodtunk. Ez lehet, hogy furcsának hangzik, de nem volt rossz. Nagyjából az volt a lényeg, hogy én betagozódtam a társadalomba, nyolctól négyig dolgoztam és kispolgári örömök töltötték ki az életemet, néha egy könyv, mozi, vettem új kenyereskosarat vagy sötétítőfüggönyt sivár albérletembe, nem kerestem Válaszokat, hanem haladtam okosan jól kijelölt utanom, mindemellett drogprevenciós alapítványban dolgoztam elkötelezetten. Én jó kislány vagyok. Ő meg Író akart lenni, akinek ki kell vonulnia a társadalomból, a távolból megkérdőjelezni azt, és az volt a jövőképe, hogy a világtól elzárva él majd, két íróasztala lesz, az egyiknél olvas, a másiknál Ír (most erre mit mondjak?), a pszichedelikus élmények pedig elengedhetetlen tapasztalatokkal gazdagítják az embert. Én már nem akartam váltani a világot, ő meg igen, és kiderült, hogy olyan távol kerültek egymástól a nézeteink, amit már nem lehet közelíteni, és valószínűleg nem is kell. Nekem a példaképem Hoffmann, aki hivatalnok volt és ez nem akadályozta meg fantáziavilága kiteljesedésében, szerintem a társadalomba betagozódva megtalálni önmagunkat nehezebb feladat, mint Kivonulni, ő meg homlokegyenest az ellenkezőjénél tartott. Egyszerűen fel kellett függeszteni ezt a vitát és tiszteletben tartani, hogy úgysem fogjuk meggyőzni a másikat, hiába tudjuk teljes biztonsággal, hogy tévúton jár.
Utána meg - pár év eltelt megint - összefutottunk az utcán, akkor adta le a szakdolgozatát és ünneplésképpen vettünk neki egy piros kapucnis felsőt, nagyon viccesnek tartottam, hogy komoly, bölcsész, irodalomkritikákat publikáló férfiak is vásárlással ünnepelnek. Beültünk a Centralba kávézni, meséltem a blogomról, szokásos lekezelő kacaj. Különben ez egy csomó közös ismerősünket idegesítette, a fölényeskedő hangnem, de engem nem, egyrészt mivel kedveltem és azért mögé lehetett ennek látni, ha ismersz valakit, a stílus nem minden, másrészt meg a nárcisztikus férfiak nekem vörös posztó, nekem azonnal meg kell mutatnom, hogy okosabb / ravaszabb / akármilyenebb vagyok náluk és ez izgalmas kihívás. Aztán találkoztunk a tízéves érettségi találkozónkon is, amikor én azzal sokkoltam a hallgatóságot, hogy férjhez mentem, és rém szórakoztatónak találtam, hogy ez mennyire felháborítóan kispolgári, de annyira jól nézek ki, hogy mégsem férhet kétség a lépés helyességéhez. Akkor kikötöttünk több kocsmát követően a Pub Fiction nevű helyen, ők hárman a haverjaival, meg Anikó meg én, rózsaszín 'Relax mit mir!' feliratú párnákkal fetrengtünk a nemdohányzó rész kanapéin, dohányoztunk és hülyeségekről vitatkoztunk.
Még azt is mondta egyszer a pszichológusom, hogy vannak emberek, akiknek az élete "műalkotás", és van, aki a halálát teszi azzá. És tényleg, nem lehet nem észrevenni a regénybe való fordulatokat, tényleg meg kell adni, hogy stílusos volt. Még a temetés is, feketébe öltözött, döbbent-elveszett emberek kis csapata a hatalmas fenyők alatt, a pap elmondta, hogy isten útjai kifürkészhetetlenek, porból lettünk és porrá leszünk és a kettő között is a szélben sodródó porszemek vagyunk csupán és semmilyen befolyásunk nincsen semmire (ezt már nem ő mondta, csak én gondoltam). Asszem életemben először éreztem magam igazán rettenetesen szomorúnak temetésen. Én egyébként azt szeretem képzelni (és nem is beszéltem azóta erről senkivel, nehogy meggyőzzenek az ellenkezőjéről), hogy nem kétségbeesett volt vagy ilyesmi, hanem hogy a halál akkor valamilyen helyénvaló megoldásnak tűnt. Mint amikor Martin Eden a Jack London-könyvben beugrik a tengerbe: előtte sokáig depressziós és érthető módon nem találja a helyét az életében, és amikor egy Swinburne-idézet olvasása közben eszébe jut, hogy dehiszen tényleg, hiszen a halál az egy Megoldás, az a könyvben tényleg egészen megnyugtató.
He looked again at the open port. Swinburne had furnished the key. Life was ill, or, rather, it had become ill - an unbearable thing. "That dead men rise up never!" That line stirred him with a profound feeling of gratitude. It was the one beneficent thing in the universe. When life became an aching weariness, death was ready to soothe away to everlasting sleep. But what was he waiting for? It was time to go.
Az nagyon zavar, hogy nem vitathatom meg vele ezt az öngyilkosság-témát, basszus, szerintem egy baromság volt, de gyere ide és győzz meg az ellenkezőjéről, tessék, akkor magyarázd el kérlek fölényesen, mért volt igazad és én elmondom, miért nem. Persze, sajnos nem hiszek a vezeték nélküli internetkapcsolattal rendelkező túlvilágban. Úgyhogy kénytelen vagyok ebben a vitában és ezentúl az összes további vitában a fejemben élő nárcisztikus bölcsészfiúra hagyatkozni és annak sorakoztatni fel brilliáns ellenérveimet képzeletbeli viták során.