Leavin' on that midnight train to Georgia

2008.10.20. 22:24 - címkék: - 3 komment

Gondolkodtam még ezen a dolgon, mitől függ, hogy szóba állok-e idegenekkel, mert néha szóbaállok. Például amikor megismerkedtem a vonaton a Lacival. 18 éves voltam, lementem Pécsre felvételizni az orvosira, másnap volt a felvételim Pesten, és vonatoztam Pécsről Budapest felé egy személyvonattal, ami öt óra. Tavasz vége-nyár eleje volt, és én szeretek vonatozni, és utálom, ha megzavarnak benne utastársaim. Oda is ült hozzám valami huszonévesforma kedves fiú azonnal, és megkérdezte, merre utazom, én rámordultam, hogy Budapest, felvettem a walkmanemet és írni kezdtem a naplómat. Ő meg nézegette a tájat, és látszott, hogy mindenképpen beszélgetni fog velem, csak az alkalomra vár, nincs menekvés. Különben helyes fiú volt, szép zöld szemekkel, csak én félénk vagyok, és komolyan nem nagyon tudtam elképzelni stresszesebbet annál, mint öt órán át beszélgetni vadidegen helyes fiúval. Kb fél óra után fogyott ki a walkmanemből az elem, akkor elgondolkoztam, hogy ülhetnék végülis Pestig fülhallgatóval, de tök kényelmetlen, úgyhogy levettem, hátha a napló is megállítja, de nem, azonnal megkérdezte, mit olvasok/írok, és akkor végigdumáltunk pár órát a vonaton Jesse-and-Celine-style az élet nagy kérdéseiről, és nem volt kényelmetlen vagy kínos, hanem nagyon klassz. Vallásról beszéltünk, szerelemről, párkapcsolatokról, egy csomó másról, amire nem emlékszem, és hogy jó hely-e az Alföld (én képviseltem az ellenvéleményt).

Cseréltünk is címeket, mégpedig úgy, hogy megmondta a falu nevét, ahol lakik, és megígértem, hogy majd írok neki képeslapot Párizsból, ti. egy akkora faluban élt, hogy elég volt ráírni a srác nevét meg a település nevét, mert úgy is megkapta. Utána elmentünk nyaralni Párizsba és írtam neki lapot, amire ráírtam a saját címemet, és így. Azután pedig engem felvettem az egyetemre, és ősszel találkoztunk még 1-2-szer Pesten, de addigra én már összejöttem Barnival, és mintha neki is lett volna valami nője, és nem találtuk meg egymás helyét az életünkben, vagy hogy mondjam. Nem érdekeltük egymást az adott szituációban, én azzal voltam elfoglalva, hogy csoporttársak meg egyetem, beilleszkedjek de a régi barátaimtól se szakadjak el, plusz a szerelmem katona volt egy másik városban, ő meg nem tudom, mivel. De nem baj, mert én mindent, amit az életről tudok, más emberektől tanultam meg, néha függetlenül attól, hogy mennyi ideig tartott az ismeretségünk, szóval Lacitól megtanultam, hogy ne legyek mértéktelenül bizalmatlan, hogy a Tiszántúlon nem csak bunkók élnek, és hogy nemcsak képes vagyok arra az embert próbáló feladatra, hogy órákig beszélgessek fiúkkal, de még jól is esik. Igen, későn érő típus vagyok, tudom. Igen, ez lehetett volna egy szívszorító romantikus történet, de nem az volt, igazából csak egy jó találkozás volt inkább.

Facebook oldaldoboz

Olvasok is

Írj nekem levelet

Köszönöm

Extra köszönet

A designt a Yummie médiaügynökség szállította


süti beállítások módosítása