Olvasom a régi naplómat tovább, most tartok 19. évemnél. Különös módon vannak olyan volt szerelmeim, amikről olvasva elábrándozva azt gondolom, "ó, istenem, milyen fiatalok voltunk...", és vannak azok, amikről iszonyú idegesítő olvasni a nyálas szövegemet. Hogy ígymegúgy megtaláltam az igazit. Jééézus. Dehát exekről jót vagy semmit.
Hadd bizonyítsam inkább egy random idézettel, hogy veleszületett tehetségem korán megmutatkozott: már tizenkilenc évesen magas szinten műveltem a rinyálás műfaját.
"Visszavittem az üvegeket és vettem az árán egy nejlonharisnyát. De csak olcsó fajtára volt pénzem és abból csak egy ronda szín volt.
Kaptam értesítést a dékániból, hogy nem kapok szoctámot, mert nem hiszik el, hogy az apám munkanélküli. Á, az a baj az élettel, hogy ahogy öregszel, egyre nagyobbak a tétek. Egyre fontosabbak a problémák. Egyre komolyabbra fordul a dolog.
Nem tetszik ez nekem.
(...)
Jézusom, még csak 4 óra. Mit fogok csinálni hatig? Nincs kedvem tanulni. Nincs kedvem semmihez. Még csokit enni se lenne kedvem (nem mintha lenne csokim, vagy pénzem rá). Pedig tényleg kéne egy kis csokoládét ennem, mielőtt még felvágom az ereimet. Ugye? Az ember nem lesz öngyilkos amiatt, hogy nincs pénze nejlonharisnyára.
(...)
Különben is, nem bírok már ennyit tanulni, elegem van. Frutti* akarok lenni, magastalpú cipőt és műkörmöket, és szoláriumba járni meg kigyúrt pasikkal. Vagy legalább akkor mért nem mentem elte angol szakra."
*(A "frutti" kifejezés Brigitta nevű volt szobatársamtól eredeztethető: azokat a lányokat hívta így, akiknek az agya helyén frutti /gyümölcsös omlós karamella/ van.)