Főleg fáj a fejem

2007.02.18. 13:30 - címkék: - 5 komment

Azon gondolkodom, hogy vajon ezek a sokat bulizó celebritások hogy vannak a másnapossággal, ugyanolyan szánalmasan fetrengenek melegítőben, úgy néznek ki, mint a saját nagyanyjuk és próbálják elviselni a túl hangosan ketyegő faliórát, mint a magamfajta, vagy pedig van valami csoda-antioxidáns-és- méregtelenítő turmixuk meg arcpakolásuk és egyébként is egy egész team dolgozik azon, hogy Britney vagy Paris minél hatékonyabban regenerálódjon. Mindenesetre másnaposság elleni tippeket a mai nap folyamán szeretettel várok a postafiókomba (a sok folyadékon, algopirinen és B-vitaminon túl vagyunk). Nem ittam egyébként sokat, csak volt közte valami ismeretlen whisky és szerintem az méreg volt, nem is rendesen másnapos vagyok, hanem leginkább szédülök. Persze, valószínűleg csak kijöttem a gyakorlatból.
Kolléga házibulija volt tegnap, aki szakorvos lett és harminc éves is, és bár az elején kissé nehezen indult be (poénból megjegyeztem, hogy milyen öreges ez a buli, a végén még társasozni fogunk, mire ketten is közölték felcsillanó szemmel, hogy van egy csomó társasjáték, valamint a buli egy pontján a konyhában ültünk egy ismerős fiatalemberrel és én a gyökérkezelésemről beszéltem neki, ő pedig a veseköveiről), utána rendes Kolléga-féle házibuli lett felháborodott szomszédokkal meg minden. És jegyezzük fel a történeti hűség kedvéért, hogy találkoztam a Fiúval, hány év után először? Amióta kirúgott a Szigeten, de ezt most meg kell néznem a blogomban, úgy látszik, az alkohol a hosszú távú epizodikus memóriámat is hazavágta. Igen, tehát két és fél év. Nem beszélgettünk, csak köszöntünk egymásnak. Közös barátaink pedig megelőzően egész este ezzel stresszeltek, hogy felkészültem-e a Nagy Találkozásra, és majd videóznak, mintha nem is tudom, minek kellett volna történnie, elsötétül az ég, villámok csapkodnak, megáll forgásában a Föld, zavar keletkezik a tér-idő kontinnuumban, de nem volt ilyesmi.
Vicces.
Most pedig dolgoznom kéne, cikkeket olvasni / írni. Március elsején elutazom és addigra annyi mindent kellene befejezni, ami tökéletesen lehetetlen, hacsak meg nem állítom az időt, mint Hiro Makamura, ha már a tér-idő kontinuumnál tartunk, itt jegyezném meg, hogy nézzetek Heroest, az utóbbi időben a legjobb sorozat. Nagyon izgalmas, félelmetesen addiktív, asszem lesz a TV2-n is. 

Egy mondat

2007.02.17. 17:40 - címkék: - komment
Tudom, már mindenki olvasta, de muszáj nekem is linkelnem, annyira szép.

Elektrosokktól borult ki a gyökérkezelt pszichiáternő

2007.02.14. 17:42 - címkék: - 6 komment
Tudhattam volna már az elejétól fogva, hogy óvakodjak a fogorvosoktól. Ahogy már bzonyára számos alkalommal említettem, ez a karmámban van. A karmámban van egy vagy több fogorvos, akik miatt vagy én szenvedek, vagy ők miattam, vagy kölcsönös. Egyszer megharaptam egynek a kezét. Egyszer lenyúltam egy másiknak a fasziját. Egyszer viharos szerelmünk rút véget ért egy harmadikkal. És akkor van a negyedik, akit nagyon kedvelek, és aki a fogamat csinálja, hónapok óta ugyanazt az egy kis nyomoronc fogat, amit már a legelején ki kellett volna húzni, olcsóbb is lett volna meg kíméletesebb is. Na mindegy most már, ki lett fúrva, feltágítva, gyökértömve, gyökértömés kifúrva, lecsiszolva, lenyomat véve, jövő héten már csak bele kell tenni a csapot, ami nagyon fog fájni, meg még egy hétig, aztán fel lehet tenni a műre a (porcelán) koronát. Szerintem aranykoronát kellett volna vennem, ötös fog, vagyis csak akkor látszik, ha kivillantom. Vagy valami drágakőből, mondjuk zöldből, mondjuk smaragból. A smaragdfogú lány. Húgom szerint pedig kihasználhattam volna értelmesen is ezt az időszakot, vagyis arra, hogy piercinget tetessek a nyelvembe, mert az fáj és sokáig nem lehet enni vele, és most úgyis fáj és nem ehetek rendesen. Mármint most nem fáj, csak keddenként.
Ezenkívül még az történt, hogy kiborultam teljesen a legutóbbi House-résztől, amiben akkora baromság van szakmailag, hogy az teljesen kicsapta nálam a biztosítékot: elektrosokkot adtak egy embernek azért, hogy kitöröljék az agyából a szeretteinek emlékét. Ez kb. olyan, mint amikor a Tesla-transzformátor bűvésztrükkökre képes az idevonatkozó filmben (The prestige), de az legalább fantasy (vagy valami olyasmi, nem?). Az elektrosokktól lesz az embernek memóriazavara, persze, utána még egy-két óráig nem fog emlékezni, mit evett előző nap vacsorára, de aztán többnyire az is szépen visszajön. Mármint az emlék. Volt már pár "merész" húzás a House-ban, de ekkora még soha.

Ja, meg gondoltam, gyakorlom kicsit bulváros főcímek adását. Következő számunkban: Kétfejű borjút szült Lebenyzugházán a klónozott ex-playmate-hasonmás.

Ironic klip, ahogy ígértem

2007.02.12. 14:44 - címkék: - komment

Játék és muzsika tíz percben

2007.02.12. 13:41 - címkék: - komment
Meg lettem szólítva a játékba, úgyhogy here we go. Hosszú, önfeltáró bejegyzés lesz, ABC-sorrendben.

1. Björk: Hyperballad. Ez a szám arról szól, hogy a csaj a családjával egy hegyen él egy szakadék mellett, és minden reggel, mielőtt a többiek felébrednek, kimegy, és ledobál apró tárgyakat, és elképzeli, mi lenne, ha leugrana vagy leesne. Utána visszamegy és kiegyensúlyozottan éli hétköznapjait. Na, ezt én is szoktam csinálni. Mármint képletesen. Nem, a valóságban nem dobálok ki evőeszközöket a panel tizedikről.

2. Dido: Sand in my shoes. Lehetne bármelyik Dido-szám egyébként. Volt az az időszak az életemben, amikor albérletben laktam a Zichy Jenő utcában, szingli voltam és reménytelenül szerelmes, és nagyon szerettem ott lakni, mert valamiért azt az albérleti szobát éreztem először otthonomnak. Volt illata is az otthonomnak, a L'Occitane-ban vettem, a Dido pedig az otthonom zenéje volt, akármikor hazaértem, rögtön benyomtam a lejátszóba. (Rengetegszer vagyok képes meghallgatni ugyanazt a CD-t). Egyszer egy pszichoterápiás csoporton részt vettem egy relaxációs gyakorlatban, amikor el kellett képzelni egy helyet, ahol kellemesen és biztonságban érzed magad, és én a szobámban voltam a Zichy Jenőben és Dido szólt.
A Sand in my shoes pedig arról szól, hogy hazajön a nyaralásból és próbál visszakapcsolódni a hétköznapokba, és akkor hallgattam sokat, amikor Thaiföldről hazajöttünk, és egy kicsit Koh Phanghanra emlékeztet ezért.

3. Joan Jett: Bad reputation. Joan Jett egyébként az I love rock and roll c. számáról lehet ismert (amit szintén szeretek), és ez a zene volt az, amit először hallgattam lázadásból tinédzserkoromban. Mármint, előtte is hallgattam a kötelező lázadós-zenéket a Doorstól a Sziámiig, de a Joan Jettet senki se hallgatta rajtam kívül, ezért ez nem csak a Rendszer ellen jelentett lázadást, hanem lázadást jelentett a kortársnyomás által rámerőszakolt szuicid bongyorhajú betépett vernyákolással szemben is. Mindig csontig feltekertem a hangerőt, amikor a szomszéd túl hangosan hallgatta a Danubiust, és már akkor is éreztem, hogy kissé ironikus a Bad Reputation c. számmal lázadnom, amikor eminens tanuló vagyok ötös magatartással, sose drogoztam, szűz vagyok és most nyertem meg a biológia oktv-t, de azért jó volt.

4. Kert: Ödipusz és a szfinx. A Kert nevű zenekar szerintem már nem létezik, ezt a számot meg sose hallottam tőlük koncerteken, de a lényeg nem is a szám, hanem a szövegkörnyezet, ugyanis ez szólt, miközben életem első szexuális élményeit szereztem a dal születéséül szolgáló stúdió padlószőnyegén.
De hagyjuk a részleteket.

5. Moloko: Forever more.
Szintén abban az időszakban lett a kedvencem, amikor az isolde még szingliblog volt, zöld háttérrel futott és pasikról szólt, és szabad voltam, de senki se szeretett, mondjuk akkoriban sokféle zenét hallgattam, de ez megmaradt. Mert nagyon sok lendület van ebben a számban, annak ellenére, hogy a szövege nem túl optimista, a hatása mégis bizonyítottan antidepresszív.

6. Alanis Morrissette: Ironic. Mondjuk, ez alap. Alapszemélyiségem. Jó régen felfedeztem a számot az édi kis klipjével (majd felteszem), aztán később jól be is futott és ma már eléggé elcsépelt is, de attól még... így van ez.

7. Joni Mitchell: All I want. Ezzel a dallal hippikorszakomnak hódolunk, amikor még hosszú szoknyában jártam hosszú hajjal, és abban hittem, hogy peace, flowers, freedom, happiness. Nagyon szép kis szám, főleg, ha úgy hallgatod, hogy közben utazol valahová és süt a nap.

8. Pink Floyd: Wish you were here. Szintén alap, ha csak egy számot kellene választani, ezt választanám, bár mostanában nem sokat hallgatom, de még mindig az egyik legjobb számnak tartom ever. Nagyon rövid, nagyon egyszerű, a dallama és a szövege is, és mégis tökéletesen kifejez mindent, amit a magányról tudni kell. Ennek megfelelően magányos időszakaim zenéje volt, ültem a Kőfalon, néztem le a ködbe burkolódzó Városra, szél hajtotta a száraz faleveleket és hallgattam a walkmanemen nagy beleéléssel, hogy we're just two lost souls swimming in a fish bowl, year after year.

9. Yes: And you and I. A Yestől mondjuk sok számot választhattam volna, általában ez volt a kedvencem, megjegyzem, egy 1977-es dalról van szó. Elég sokat is írtam már a Yesről, röviden összefoglalva az első szerelmem ismertette meg velem, és bár a szerelem maga hamar a múlt ködébe veszett, a Yes-rajongásom megmaradt, függetlenül attól, hogy aktuálisan éppen milyen korszakomat éltem. Mert jó zene.

Két dal van, amit felírtam a listámra és ki kellett húzni, mert így lett kilenc, de azért megemlítem szegényeket: Portishead: It's a fire és Skunk Anansie: Twisted, mindkettő igazi szenvedős szám, és sokat hallgattam őket akkoriban, amikor még nem voltam öreg cinikus és képes voltam a magam számára is hitelesen szenvedni lelki izéken.
Most tovább kéne adnom kilenc embernek, de igazából ezekkel én mindig gondban vagyok, mert még azt se döntöttem el, hogy én magam szeretem-e ezeket a láncleveleket vagy utálom (asszem, nem különösebben szeretem, de végülis belefér), és akkor honnan tudjam, ki az, aki szereti, és alig várja, hogy továbbküldje neki valaki, és ki az, aki utálja és csak nyűg neki? Na jó, felsorolok kilenc embert, de tényleg csak az csinálja meg, akinek van kedve hozzá, akinek nincs kedve, az vegye úgy, hogy nem is szerepelt itt: blogtogon, chain, gloria, karlsruhe, lobo, nyulontul, robin, susie, suematra. Azt kell csinálni, hogy írni kilenc olyan zeneszámot, ami valamiért "fontos", és továbbadni kilenc bloggernek.

Hírnév & vagyon

2007.02.12. 10:16 - címkék: - 4 komment
Nem is meséltem, hogy teljesült egyik gyermekkori álmom.
Mindig híres akartam lenni ugyanis, de nem olyan szimplán híres, mint a Paris Hilton, hanem hogy apróságokban éljen tovább a nevem. Volt egy példaképem is az egyetemen, a Csilla. A Csilláról a mi időnkben már senki sem tudta, kicsoda*, csak annyit, hogy a múlt homályába vésző időkben phD hallgató volt a biokémia intézetben, és hogy ráérő idejében kidolgozta a biokémia szigorlati tételeket. Ezekkel a tételekkel az volt a nehézség, hogy nagyon sok volt belőlük, elenyésző részük volt benne a könyvben, a többit előadáson mondták, oda meg ugye ki jár be. Szóval a Csillatételek évek óta közkézen forogtak, látszott rajtuk, hogy huszonötödjére lettek továbbfénymásolva, de használhatóak voltak és mindenki abból tanult. És a legenda: állítólag régebben valamivel több biokémia tétel volt, és volt 3-4, amiket a Csilla nem dolgozott ki. Ezeket aztán gondolom soha senki nem tudta, vagy más oka volt, nem tudom, lényeg, hogy a Csillatételekben nem szereplő tételeket a biokémia intézet eltávolította a tételsorból.
Mondanom sem kell, hogy anno kidolgoztam a pszichiátria tételeket, és akkoriban a fél évfolyam abból tanult, de nyilván nem hasonlíthatjuk össze a pszichiátriát a biokémiával. Mármint vizsganehézségben biztosan nem.
Aztán van még egy olyan teljesületlen álmom, hogy szerepeljek egy filmben, de nem akármilyenben, konkrétan azt szeretném, ha lenne egy kis statisztaszerepem egy általam nagyra értékelt filmben, olyasmire gondolok, mint "Lány a benzinkútnál" egy Veronica Mars epizódban, vagy "dead soldier 8." valamelyik Alien-filmben.
De nem a beteljesületlen álmaimról akartam beszélni, hanem arról, hogy a kórházunk büféjében elneveztek rólam egy kávét. Általában mindenki máshogy kéri a kávéját, az enyém a kétdecis tejeskávé két édesítővel. És az utóbbi időben arra lettem figyelmes, hogy a kollégáim, ha a fenti kávét kérik, akkor azt mondják, hogy egy {isolde**}-kávét kérek. A büfésnő pedig tudja, mi az, és adja. Hát nem fantasztikus? Mindig is szerettem volna, ha kávét neveznek el rólam. Ha én már rég nem leszek az élők sorában és gaz lepi be a sírhelyemet, a nevem majd tovább él egy kávéban...

* Valójában volt olyan idősebb ismerősöm, aki állította, hogy Csilla az ő évfolyamtársa volt. Persze, nekem meg Angelina Jolie az anyám.
**A valódi nevem szerepel itt.

Facebook oldaldoboz

Olvasok is

Írj nekem levelet

Köszönöm

Extra köszönet

A designt a Yummie médiaügynökség szállította


süti beállítások módosítása