Alapvetően, mint minden épeszű ember, én is utálom a karácsonyi dalok többségét, és ez alól a Little drummer boy sem kivétel, beleértve majdnem az összes celebrity-verziót is. De ez a fiatal Joan Jett, 1981-ből.
Nem tudom, mit keresek ébren, én, aki egy átlagos szombaton délig alszik, valamint nem tudom, miért nem vagyok másnapos egyáltalán, én, aki a múltkor három gin-tonic után infúziót kapott az ügyeleten. Mondjuk elhatároztam tegnap, hogy egyféle alkoholt fogok csak inni, ezzel szemben már délután négykor a céges zsúron rá lettem kényszerítve pezsgő, bor, házi készítésű Baileys és barackpálinka, a bulinkon pedig bacardi-kóla, cider, jager, tequila, sör, valamint pezsgő fogyasztására, és semmi bajom sincs.
A bulink, az tökéletes volt és hibátlan, a tavalyi esetből tanulva idén ismert helyen tartottuk (a Tandemben természetesen), ahol nem csak, hogy nem vertek át, de nagyon jó fejek voltak, kaptam egy doboz cidert ajándékba, valamint a pultos fiú Loganre hasonlított a Veronica Marsból, hát mi többet kívánhat az ember vendéglátóipari egységtől.
Próbálok nem nagyon nyálas posztot írni különben, dehát annyira szép volt, ott voltak a mindenféle különböző helyről ismert barátaim, jó részük nem is ismerte egymást, de jól mixelődtek, és amikor az ember végigtekint harminc remekül szórakozó emberen, és arra gondol, hogy ők miattam jöttek ide, az nagyon klassz. Valamint megkaptam mindent gyakorlatilag, amire valaha is vágytam, beleértve Gaiman, Asimov, Douglas Adams és Hesse-könyveket, csipkés tangát, plüss tigrist, bordó sálat, bögrét, különleges teákat, Baileyst, hidratáló krémet, aszúval töltött bonbont, cserepes jácintot, tusfürdőket, chillis csokit, wifi-routert, kézzel festett vázát, Méthode Jean Piaubert Hydroscience 3G Eyes szemránckrémet, Vylyan vörösbort, mp3-lejátszót (rózsaszín!), válogatáscd-t, belga pralinét, repülőjegyet New Yorkba. Ó, igen.
És volt az is, hogy agnus énekelt, L. gitározott hozzá, és bár hallottam már, hogy agnus jól énekel, de még így is meglepett, hogy mennyire jól, she took a sad song and made it sadder. Először Britney-től a Hit me, baby, one more time c. számot és esküszöm egy szomorú szám lett belőle, és aztán elénekelte Regina Spektortól a Fidelity-t és az On the radio-t, amit mindjárt be is teszek ide, és tökéletes volt, hihetetlen és gyönyörű. Valaki, asszem DB meglepetését fejezte ki, ő ugyanis eddig azt hitte, Agnus egy fiú és az L. a lány, de ez nem jelent semmit, ő amíg nem látott Buffyt, biztos volt benne, hogy Buffy a fiú és Angel a lány, mondjuk több értelme lenne tényleg.
Nagyon klassz volt. Minden. És az is nagyon jó, hogy már minden karácsonyi előkészületen meg ajándékbeszerzésen túl vagyok, így a következő napokban, amíg honfitársaim fékevesztetten vásárolnak, én a kanapén óhajtok henyélni sorozatokkal és/vagy szakvizsgatesztekkel.
Megnéztük a Macskafogó 2-t is, kicsit mentegetem a filmbuzin. Igen, én, igen, ott.
Tegnap aztán hirtelen elfordítottak egy kapcsolót, és kialakult bennem a nyűgös tömegek között táskákkal és kuglóffal dúdolgatva szlalomozó karácsonyi hangulat és még mindig tart.
Most meg, miközben e sorokat írom, bejön Kollégám kabátban (kiugrott vásárolni), és mintegy köszönésképpen "Kurva, kibaszott karácsony" - morogja a foga közt.
Harminc éves vagyok négy perce. Klassz.
But all the clocks in the city
Began to whirr and chime:
O let not Time deceive you,
You cannot conquer Time.
In headaches and in worry
Vaguely life leaks away,
And Time will have its fancy
Tomorrow or today.
És aztán elmentem a pszichológusomhoz, ahol Rájöttünk A Dolog Nyitjára, aztán kitaláltam, hogy még valakinek akarok ajándékot venni, ezért elszaladtam a Mammutba, mert ott lehet csak kapni ilyen kis izéket, de nem tetszettek mégse, drágák voltak meg nem is olyan jók, úgyhogy máshol kell majd keresnem olyanokat vagy másmilyeneket. Aztán elmentem a kocsmába, ahol találkoztam ismeretlen bloggerekkel, kisorsoltuk a címlapos ajándékokat, szomorú tény, hogy nem nyertem egy láda cidert (meg semmi mást sem. Pedig csak a derékmelegítőért csináltam!), ellenben januártól cidert lehet majd kapni a Tandemben, OMG, tudtommal Budapesten semmilyen más kocsmában nem lehet cidert kapni, de javítsatok ki, ha tévedek. És a ciderkóstolón kívül kaptam azért vigaszdíjat póló formájában.
Aztán elmentem a másik kocsmába, ahol endless-es karácsonyi szocializáció zajlott, kaptam Neil Gaiman üdvözletével ellátott nyalókát (vagy van valami tisztességes neve annak a hajlott végű csíkos cukornak, amiről nekem valamilyen okból mindig a Jamie és a csodalámpa jut eszembe?), valamint megbeszéltük noizzal, hogy a több évadot megért sorozatok pont olyanok, mint az Élet Maga. Ti. az első egy-két évadban még csak ismerkedsz a szereplőkkel, kiderül, kit kedvelünk, kit nem, kinek hol a helye, mennyire lesz fontos, a harmadik-negyedik évadban bonyolódik és akciódús a cselekmény, aztán többnyire jön a leszálló ág, a szerelmi szál addigra már kissé erőltetett, hiszen már rég kiderült, hogy ki kivel jött össze, max ugyanazt lehet ragozni vagy ismételni, a hatodik-hetedik évadban a fordulatok már kiszámíthatóak, nem igazán történik semmi meglepő, nagy újdonságokat már nem kapunk. De hadd idézzek egy klasszikust: "Hiába nem hangzik izgalmasnak, valahogy mégis ott ragadsz és indítod a következő részt. Így megy ez, majdnem ilyen az élet." Valamint noiz rám tukmált egy könyvet is, amit ő fordított kínaiból és állítólag fura.
Aztán már csak nagyon hideg volt.
lennék inkább. Pedig én ezt eddig minden évben szerettem, a karácsony előtti pörgést, az utolsó hetet a munkahelyemen, a szülinapomat, a vásárlást, szeretek mindenfélét venni másoknak, szeretek sütni, szeretek sok helyen karácsonyozni, a munkahelyemen, a másik munkahelyemen, a barátaimmal, a másik barátaimmal, szeretek rohangálni szatyrokkal és süteményesdobozokkal és ajándékokkal, most meg valahogy a felszínen úgy tűnik, élvezem, de igazából... túl sok ez most a Valóságból, túl sok feladat, túl sok ember, és még szaloncukrot is kell venni meg csomagolópapírt meg bevinni a dékániba az indexemet meg találkozni statisztikussal, kiszámolni az adatainkat, kocsmába menni, fát díszíteni.
Nem is az, hogy fáradt vagyok a sok munkától, mert annyira sok munka végülis nincs, hanem, nem tudom, mi az isten bajom van, és ilyen nem szokott lenni, általában kapásból fel tudok sorolni öt dolgot, amelytől adott időpillanatban szorongok és/vagy frusztrálódom, nyugi, most is, 1. szakvizsga, 2. születésnap/öregedés, 3. phD/tudományos karrier, 4. karácsony/család, 5. anyagi helyzetem, hogy csak a főbb állandó motívumokat említsem. De igazából ezek olyan dolgok, amik úgyis mindig jelen vannak, és megszoktam már őket, az öregedés miatt meg amúgy sem szorongok (csak azért írtam, hogy meglegyen az öt), az inkább érdekes és tetszik.
Hogy igazából mi miatt vagyok ideges, arról fogalmam sincs. Vagy nem is feszült vagyok, csak úgy szívesebben átesnék most az életemből mondjuk egy-két hétre egy párhuzamos dimenzióba, ahol öregasszonyként horgolgatok a verandán az őszi fényben, és fogalmam sincs, milyen napot vagy évet írunk, de nem is különösebben érdekel.
Nem tudom, mások hogy vannak ezzel, engem személy szerint elkeserít az a hír, hogy a Macskafogó 2. nem jó.
Mondjuk ettől még természetesen megnézem holnap, aztán beszélhetünk róla megint.
Ez most az a bejegyzés, amelyben szó nélkül hagyom a több-biztosítós rendszer hazai bevezetését, ellenben megdöbbenek azon, hogy holmi "hangoskodó, durva britek" miatt Amszterdamban meg fogják szüntetni a piroslámpás negyedet. (És vegyük észre a prostituált-szakszervezet vezetőjének szép hollandos csengésű nevét. Major Mariska.) Pedig nem szívok füvet és férfi sem vagyok, nem tudom, mit érdekel engem pár lepukkant coffeeshop meg néhány félpucér kurva örömlány a kirakatban, de valamiért megvolt annak a helynek a varázsa.
Hol is tartottam. Voltam beteg, lefeküdtem aludni péntek este hatkor, és felkeltem szombat délben, de ettől erőre is kaptam annyira, hogy elmenjek a Mammutba, megvegyem a néhány hiányzó ajándékot, levágassam a hajamat és befestessem a szempillámat, majd ezt követően hajnali háromig csacsogjak férjem haverjaival disznótoros maradékokat csipegetve. Meg kell ugyan állapítanom, hogy a mai geekek/férfiak nem váltják be hozzájuk fűzött előítéleteimet, ugyanis nem elég, hogy hazaérkeztemkor épp gyümölcsöt ettek, sem dugásról, sem szerepjátékról vagy más játékról nem beszéltek (bár egyszer szóba jött a Guitar Hero 3., de az is csak valami, a punk tündöklésével és bukásával kapcsolatos zenetörténeti fejtegetésben említődött meg mintegy mellékszálként), ezzel szemben szó volt könyvekről, könyvekről és snowboardozásról, az est fénymélypontjaként pedig előkerült a legendás 100 Mini Fantasy című kötet, amelyből két irodalmi kontextusban is értelmezhető szösszenetet velem is elolvastattak, és hiába bizonygattam, hogy ez modern művészet, hiszen érzelmeket vált ki az olvasóból, és nem zárhatjuk ki, hogy a Művész esetünkben undort, viszolygást, dühöt és az emberi kultúra és az írott civilizáció megállíthatatlan hanyatlása iránti levertséget óhajtott kiváltani belőlünk vicces novellájával, süket fülekre találtam.
Az imént pedig találkoztam a dealerrel, akitől megvettem az idei utolsó ajándékot, maradt tizenhét forintom, semmi kedvem már dolgozni, ajándékokat csomagolni akarok.